Sounds Of The Universe

0 11

Szerző: Aleš Podbrežnik

Előadó: Depeche Mode
Kiadó: Mute Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 60:49
Értékelés: 4/5

Képzelj el egy tavaszi rétet, amelyet elérnek az első reggeli napsugarak, és a ébredező nárciszok bimbóiról nyalogatják a harmatcseppeket. Megérkezett a természet új hívása. A virágok nyílása azonban nem összehangolt, hiszen a virágok nem értik a vezényszót: „Most!” Mindegyikük a saját egyéni ritmusa szerint fejlődik. Először kinyílik az első virág, utána a második, mögötte a harmadik. Nőnek, a rét egyszerre tele van velük, és a virágok fehérje fokozatosan elönti a zöldet. Nagyjából így lehetne leírni a Depeche Mode új lemezének, a „Sounds Of The Universe”-nek (2009) a nyitányát. A csendben megszólal egy hang, utána egy második, amely az elsőhöz próbál hangolódni, aztán egy harmadik, amely az első kettőhöz igazodik, és ezek a megszólalók végül harmonikusan, egységesen összeállnak valamiféle összehangolt mantrává, a nyitó In Chains-szé. Ezt mindössze két finom hang követi, amelyek párbeszédükben teljesen ártatlanul ismétlik egymást, míg be nem lép Gahan, és a dallam váratlanul mollba fordul. Megremeg a gitárhang – hé, Gore érett fejjel felfedezte a wah-wah effektet! A dalt a szintetikus hanghurkok és minták ismerős csevegésének függönye öleli körül, magával ragadja egy egyszerű, csábító, határozottan kihangsúlyozott „beat”-es popkarizma.

A Depeche Mode nyelve az évek során, ahogy élveztük zenei megszállottságaikat, bizonyára alaposan a bőrünk alá kúszott. Az együttes úttörő módon széles rést tárt fel, ahol láthatóan sosem fogy ki az ihletforrásokból, az elemek keresgéléséből, sorba rakásából és egyesítéséből, egészen az egyedi nyelv tökéletes, elemi kirakójáig. Megpróbálom leegyszerűsíteni: „Az új lemez teljesen más, mint régebbi testvérei, mégis egyedi, megismételhetetlen nyelven íródott, amely – oh, la, la, la… –  már 28 éve kísér minket, mióta megjelent az együttes első albuma.”

A érthetetlenül alulértékelt „Exciter” (2001) már jelezte, hogy a fiúk lassan megelégelték a „groupie bejbik” hajkurászását, az erek és az agyi központok kötelező „édes” szerekkel való töltögetését, amelyek egy párhuzamos világba lőnek ki. A „tinédzserkor” messze mögöttük van, a kötelező hedonizmus egyre kevésbé kötelező, jött az érettség, a nyugodt szívverés, a belégzés-kilégzés fázisának teljes földi uralása, az albumok pedig 4 éves szünetekkel jelennek meg.  Ezt megerősítette a „Playing The Angel” (2005), amely a 4 kiadott kislemez ellenére még mindig folytatta a kötelező piacorientáltság és a sikeres kereskedelmi aratás hagyományát.  Az új „Sounds Of The Universe” folytatja az érlelődés szakaszát, és mindössze egyetlen dalt kínál, amelyet „első hallásra” úgy írtak meg, hogy potenciálisan az Enjoy the Silence-féle örökzöld slágerek nagyságára törhessen, ami nem fog megtörténni, mégis. Ez az In Sympathy. Hogy ne maradjak teljesen szerény: a pillanatnyi beavatás, az invazívan ragadós hallgathatóság eleme a nyugodtabb Fragile Tension-ből sem hiányzik, amely az album első felében kapott helyet.

A Depeche Mode viszont nem lenne Depeche Mode, ha az állandó provokatív avantgárdság mellett nem őrizné meg a merészséget olyan kislemezek kiadására is, amelyeknek nincs éppen a legjobb alapjuk a slágersikerhez. A Wrong című dal, amelyet 2009. április 6-án adtak ki kislemezként, az új album sötét, komor hangulatának legsűrűbb pillanata, amely a Depeche Mode-ot folyamatosan elkíséri, illetve művészetük kötelező része, és amely különleges pontra helyezi őket a zene világában. Ha visszatérünk a „Playing The Angel”-hez, ez annál érdekesebb, mert a „Sounds Of The Universe”-ben nincs annyi sötétség, mint az elődjében, összességében jóval könnyebben folyik át a hallgató befogadó rendszerein, és még könnyebb hozzáféréssel termékenyíti meg a Depeche Mode egyedi világát.

A Depeche Mode ismét rendkívüli keverékét diktálja a rövid, velős trükköknek, az abszolút szintetikus minimalizmusnak, amely összességében a mágia bizarrságát teremti meg, ahogy az az együttesre a kezdetektől jellemző. A különbség csak annyi, hogy ma már nem rock n’ rollt játszanak ZX Spectrumokon. Ebben a műfajban ismét remekül bánnak a motívumok többrétegű sorba rakásával, és ezzel az új lemez egyes szerzeményeinek képei közötti rendkívül festői eltéréssel. A szándékos diszharmónia teremtése érett korban egyre kedveltebb, és az új album egyik legérdekesebb példája erre a Little Soul, ahol Gore egy csipetnyi organikusságot kever a szintetikus közegbe, amelyet mindössze egyetlen ismétlődő gitárhang hoz létre. Ebben az ismétlődő frázisban az ütések között az egyiket fél hanggal feljebb emeli („pull off”), ami a szándékos eltérés hatását viszi be a Dave Gahan által vitt énekdallamhoz. Bizonyítottan bizarr egyszerűség a Depeche Mode receptje szerint. Ha ehhez hozzávesszük a diszharmónia további „kutatását”  a vokális szólamok harmonizálásában, ahol Gahan mellett gyakran ott van Gore „magasabb intonációjú” vokális kíséret is, a gazdag hangzáskeverék megalkotásáról alkotott kép valahogy a helyére kerül. A Miles Away/The Truth Is refrénje erről a megfigyelésről mindent elmond.

A Peace című dalt helyenként dallamosság és energia hajtja, amiért főleg Gahan vokáljának szándékosan bevezetett retró, „lennonista” produkciós effektje a felelős, amely ilyen párosításban, egy kis képzelőerővel megcsiklandozza a The Beatles Across The Universe-ének asszociációs központjait, 2009-re megalkotva. Nem újdonság már, hogy Martin Gore is énekli a főszólamot a Depeche Mode-albumok valamelyik dalán. Ezúttal ez a megtiszteltetés a Jezebelre jutott. Gore köztudottan sötétlelkű mazochista, a Jezebel pedig nyugodt, jéghideg sanzon, amelyben Gore pszichéjének legrejtettebb zugait átjáró félelempróbán csontig átfagysz. Az albumot ismét a ritmikusabb Corrupt zárja, ahol felbukkan némi I Feel You-energia, és Gahan terjedelmes, mennydörgő férfiassága mellett főleg a tömörített, torzított gitár-„lick” kelt figyelmet, amely fűszerként épül be a Depeche Mode szintetizátoros, komor gyakorlópályájába!

A „Sounds Of The Universe” olyan album, amelyet érett férfiak készítettek. Nem keresi mindenáron a slágert és a kereskedelmi sikert. Olyan album, amely valóban a trió ősi vágyát sugározza, hogy a zenei művészet saját nyelvén közvetlenül kifejezze, amit érez. Persze rajtakaphatsz, és azt mondhatod: „Igen, mikor nem próbálták ezt már?” Nos, ez az érzés ezúttal annyival erősebben van kiemelve, mint amennyire már a „Playing The Angel”-en is ki volt. A „Sounds Of The Universe” mélyen átélt, személyes vallomásos pillanata az együttes evolúciós lüktetésének, szalagra rögzítve, egy szemernyi nagyképűség nélkül, más, mint az összes többi Depeche Mode-lemez, mégis egyedien „Depeche Mode-os”. A hallgatónak a saját művészi vallomásos maximumát kínálja, és bizonyítja, hogy a Depeche Mode nagy együttes, amely 30 év működés után sem áll meg, csak érik, és művészileg fejlődik felfelé. Ennél többet nem kívánhatsz.

Felállás

Dave Gahan – ének
Andy Fletcher – billentyűk
Martin Gore – billentyűk, gitár, vokál, ének a 12. dalon

Produkció

Ben Hillier

Számlista

01. In Chains (6:53)
02. Hole to Feed (3:59)
03. Wrong (3:13)
04. Fragile Tension (4:09)
05. Little Soul (3:31)
06. In Sympathy (4:54)
07. Peace (4:29)
08. Come Back (5:15)
09. Spacewalker (1:53)
10. Perfect (4:33)
11. Miles Away / The Truth Is (4:14)
12. Jezebel (4:41)
13. Corrupt (5:04) (8:58)
13A. Interlude #5 (0:37) (rejtett dal, amely a 13. dalon belül, 8:17-nél kezdődik)

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik