Előadó: Electrix
Kiadó: Dallas Records
Megjelenés: 2009
Értékelés: 3.5/5
A fiatal Electrix már egy ideje felhívja magára a figyelmet jó koncertjeivel, és főleg azzal, hogy egy régóta hanyatló műfajra összpontosít – a nyolcvanas évek jó öreg elektropopjára gondolok. De mi újat hozhat három szlovén egy olyan stílusba, amely húsz éve már nem népszerű? Erre a kérdésre az idén a Dallas gondozásában megjelent bemutatkozó albumuknak kellene választ adnia.
A válasz már az első taktusok után egyértelmű. Semmi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Electrixet azonnal le kellene írni mint másolatot. Bár sokat köszönhetnek a nyolcvanas évek kereskedelmi brit elektropopjának (Duran Duran, Spandau Ballet, Depeche Mode, Orgy,…), az Electrix főleg azzal tűnik ki, hogy kifejezetten szuper, fülbemászó dallamokat tud írni. Igaz, idővel kissé ismétlődővé válnak, de mérsékelt adagokban hallgatva rendkívül kellemes élmény. Lehet, hogy valakit zavar majd, hogy a srácok ennyire beleragadtak a nyolcvanas évekbe (a zene tényleg úgy szól, mintha oda tartozna), de mindenki, aki szereti ezt a korszakot (köztük jómagam is), elégedett lesz a munkájukkal. Többnyire meglehetősen könnyed, vidám ritmusokról van szó, de hogy ne legyenek túl egyhangúak, az Electrix gondoskodik néhány drámaibb, sötétebb pillanatról is. Olyan művészi szintet persze nem értek el, mint mondjuk a Depeche Mode, de minden kezdet jó kezdet, és szerintem pont ezekben a drámaibb fordulatokban rejlik még némi tartalék az Electrixnél. Meglátjuk a jövőben.
Szerintem az Electrix zenéjét egészében kell nézni, hiszen az egyes tagok technikai tudása nem igazán derül ki. Egyedül a végeredmény számít, az pedig megmutatja, hogy a srácok kompakt, hallgatható és optimista dallamokkal teli zenét csináltak. A zene nagy része a nyolcvanas évekre jellemző billentyűs futamokra épül, amelyek annyira zamatosak és vidámak, hogy mosolyt csalnak az arcodra. Az énekes hangja is nagyon illik ehhez a zenéhez – szinte kissé émelygősen édes, de ebben a műfajban kiváló. A dobos szintetikus dobjaival pedig felteszi az i-re a pontot, és megmutatja, hogy tényleg szintetikus elektropopról van szó, olyanról, amilyet a nyolcvanas években csináltak a legjobban.
Úgy érzem, érdemes a szövegekről is szót ejteni. Első ránézésre sekélyes, modern életből vett történeteknek tűnnek, gyors szerelmi kalandokról és hasonlókról. Én személy szerint viszont úgy gondolom, hogy az Electrixnél ezt jókora adag szarkazmussal és társadalomkritikával tették, hiszen a szövegekből elég gyakran „süt” a gúny a modern értékek, az „instant” élet, a vásárlókultúra, a gyors szerelmi kalandocskák és más hasonlók iránt. Szóval még ha a zene könnyednek tűnik is, van mögötte valami több (legalábbis a szövegeket tekintve).
Az Electrix olyan zenekar, amely hiányzott a szlovén színtérről, mert az elektropop nálunk eddig nem volt éppen különösebben népszerű. Talán ez az új felállás ezen is változtat. Mindenesetre megvan bennük az a bizonyos „valami”, amitől ismertebbek lehetnének a médiában. Ez a „valami” elsősorban a dallamaikat jelenti, amelyek könnyen belemásznak a fülbe, és még sokáig fütyülöd őket az autóban, a buszon, vagy éppen a munkahelyen velük idegesíted a kollégákat. Az Electrix tehát több szempontból is hasznos, a legjobban persze a zenei szempontból. Csak remélem, hogy nem egynapos csodák, és folytatják ezt a zenét, akár lesz kereskedelmi sikerük, akár nem.
Felállás
Kamikaze – ének, effektek
Moroderu – billentyűk, gitár
Fish – dobok
Produkció
Peter Penko és az Electrix
Számlista
1. Last Kiss
2. Taja
3. Radio
4. Ljubezen v avtu
5. Razprodaja
6. Janez
7. Sonce po dežju
8. Dolce Vita
9. Nobody needs to know
10. Sci-Fi song
11. Bleed
Bónuszszámok:
12. Catch me
13. Dreamin’
14. Soap Love
15. Waitin’
