Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1979
Játékidő: 70:22
Értékelés: 5/5
A halhatatlan Frank Zappa – a zseniális amerikai zeneszerző, gitáros, énekes, szatirikus, producer, rendező és még sok minden más – ragyogó teljesítményeinek óceánjában kevés olyan alkotás akad, amely világszerte akkora visszhangot és hatást váltott volna ki, mint a megismételhetetlen mestermű, a „Sheik Yerbouti”, az első album, amely saját, független kiadójánál, a Zappa Recordsnál jelent meg. Az album huncut címe egy szemléletes szójátékból ered, amelyet Frank igen ügyesen eszelt ki a KC and the Sunshine Band „Shake Your Booty” című diszkóslágerének paródiája, valamint egy különc arab sejk szerepébe bújt saját alakja közül, aki szívesen szív cigarettát szipkából. A hagyományos arab fejfedő alatt, rejtélyes mosollyal, a borítón megörökítve még szívesebben mered a hallgatókra úgy, mintha azt akarná megkérdezni tőlük: „mi lett mindazzal, ami mókás ezen a világon”.
A „Sheik Yerbouti” fontos fordulópontot jelentett Frank pályáján azután, hogy véget ért a sikertelen együttműködése a Warner Bros-szal, és visszatért a független kiadáshoz. Az album dalainak többsége 1977 és 1978 között, koncerteken készült, később pedig utólagos ráénekléseken és különféle apróbb kiegészítéseken keresztül kapta meg az éleslátó stúdiófeldolgozást. Ez az évek során Frank kedvelt felvételi gyakorlatává vált, amellyel ügyesen elkerülte az állandó és alkalmi zenészek esetleges stúdiós húzódozását – ők ugyanis csak nehezen tartották a lépést az ő rendkívül igényes hangszeres és technológiai elvárásaival. A felállás, amellyel a „Sheik Yerbouti”-n dolgozott, kétségkívül a legkiválóbbak és legösszeszokottabbak közé tartozik a pályáján, pedig mindössze egy évig maradt együtt.
A régi munkatársak – élükön a karizmatikus énekessel és alkalmi szaxofonossal, Napoleon Murphy Brockkal, aki ezúttal a kísérővokálok oroszlánrészét énekelte, valamint a basszusgitáros Patrick O’Hearnnel és Frank bőgős… pontosabban dobos kedvencével, Terry Bozzióval – mellett külön ki kell emelnem a akkor még felfelé ívelő zenei csillagot, a ritmusgitáros és énekes Adrian Belew-t (később King Crimson), aki remekül egészítette ki a mestert a ritmus tartásában és a kísérővokálokban. A sokoldalú Belew, a Sweethearts egykori tagja, Frank legnagyobb felfedezései közé tartozott, és az évek során már rég legendás státuszba emelkedett. Miután Frank teljesen véletlenül fedezte fel egy nashville-i fellépésen, egy jelképes kézfogással egyéves együttműködésben egyeztek meg. Ebből a rövid, de rendkívül gyümölcsöző munkakapcsolatból kikerült Frank egyik legszorgalmasabb tanítványa, aki a mai napig nem szívesen titkolja a nagy tanítómester zeneszerzői, hangszeres és szövegbeli hatását. Ade a Frank rendkívül magas hangzásbeli követelményei, a technológiailag kifejezetten igényes zene és a speciális zeneelméleti órák miatt fárasztó, de felejthetetlen élményre ma is így emlékszik vissza: „elvégeztem a Frank Zappa-féle rockiskolát”. A másik fontos hangszeres újonc a kiváló billentyűs, Tommy Mars volt, aki egész öt évig megmaradt Frank mellett, nem utolsósorban azért, mert szintetizátor-birodalmát következetesen értelmesen kezelte, és fegyelmezett kontroll alatt tartotta.
Annak, hogy az album dalainak túlnyomó többsége élőben készült, legfőbb eredménye a rendkívül teli hangzás és a kifejezetten spontán energia, amely érezhető minden résztvevő hangszeresnél, akikből Frank mindig a legjavát hozta ki. Frank korábbi kísérleteinek többségéhez képest, amelyek szinte szétfeszültek a legkülönfélébb, erősen kísérletező, avantgárd fogásoktól, a „Sheik Yerbouti” meglehetősen hozzáférhető lemez, bővelkedik a tömörebb dalokban, amelyek dallamos szerkezetekre épülnek, az elmaradhatatlan „zappaista” tréfás hangszerelésekkel. A végeredmény társadalmilag provokatív, komikus színezetű progresszív rock az egyedi Zappa-recept szerint, amelyben az akkori népszerű zenei műfajok – például a punk és a diszkó – paródiái is megtalálhatók. Az avantgárd elemekből ezúttal csak ízelítő jut, bár Frank néhány helyen hosszú idő után újra szórakozott a musique concrete egyes formáival, amelyekkel a hatvanas években olyan szívesen kísérletezett. A kompozíciók többségének hangsúlyozottan dallamos szerkezete ellenére mindegyik ritmikailag igen összetett. Nem hiányoznak a drámai improvizációk, Frank hosszú gitárszólói, valamint a teljesen váratlan és spontán tempóváltások sem. Valamennyi alkotás a kor legfejlettebb produkciós technikájára és hangtechnológiájára épül.
Szövegileg a „Sheik Yerbouti” Frank egyik legkompromisszumosabban könyörtelen szatírája az amerikai társadalomról. A szövegek intelligens és éleslátó módon számolnak le néhány tipikus társadalmi sztereotípiával és előítélettel, gyakran Frank egyedi vécéhumorával, amely mindig is borzolta az amerikai szélsőjobboldaliak és az önkinevezett közerkölcs-őrök idegeit. Egyes szövegek – élükön a „Bobby Brown Goes Down” és a „Jewish Princess” – megjelenésükkor rendkívül bátor provokációk voltak, amelyek kíméletlenül belebeleztek az ultrakonzervatív parázsba, és leleplezték az amerikai társadalmi képmutatást. Mindkét Zappa-klasszikust betiltották az amerikai rádióállomások többségén, ami csak a felvezetése volt az úgynevezett „pornóháborúknak”, az ugatós csahosokkal a Reagan-kormányzat részéről, amelyek az elkövetkező években követték egymást, és az amerikai kongresszus előtti védekezéssel értek véget.
Az album nagy visszhangját ugyan sok mindenben a csiklandós szövegeknek köszönheti, de fő vonzereje természetesen a zenei tartalom. Ebből a szempontból hemzseg a remek kompozícióktól. Néhány közülük Frank pályájának legjobb teljesítményei közé tartozik. Mindegyikről lehetne regényt írni, de én csak néhány fő hangzásbeli tulajdonságukra és komikus elemükre térek ki. A nyitó, balladaszerű szatírában, az „I Have Been in You”-ban Frank és társasága gúnyos vokális harmóniákkal szimpatikus módon parodizálja az „I’m in You” című számot, amelyet a zenerajongók többsége Peter Frampton népszerű énekes-gitáros mega-slágereként ismer, miközben megtartja annak szexuálisan fűtött felépítését. Ilyen módon, a „megismételt beledugásra” utaló szexuális célzásokkal, Frank pályája során már többször kiélte magát a túlzottan émelyítő szerelmes balladákon, amelyeknek gyakran semmi közük a valósághoz.
A progresszív rockos összecsapás, a „Flakes” igen szimpatikus paródia az örök amerikai költői hősről, Bob Dylanről, ahol rendkívül szaftos párbeszédnek lehetünk tanúi Frank és a füstös hangú „Dylan” között. A középső szakaszban az album egyik legkomikusabb pillanatához érünk, amikor Belew remek hangi alakítást nyújt a legendás költő szerepében, szájharmonikás viccelődésekkel megspékelve. A country parodizálását hard rockos gitárfrázisok, pompázatos szintetizátordíszek és „Heep-es” vokális harmóniák követik. A „Broken Hearts Are For Assholes” az egyik legszarkasztikusabb-provokatívabb kompozíció, amely az amerikai közmondásos pátoszon és műveletlenségen élcelődik. Itt Frank és huncut társasága először a punkkal is eljátszik, amiről torzított gitárpasszázsok sora és primitív ritmikai megoldások gondoskodnak. A Frank és Ade közti szardonikus közbeszóló monológokat, amelyekben nem hiányoznak a seggluk és a cicik emlegetései, komikus xilofonhangok kísérik. Punkos vizeken mozog a skizoid „I’m So Cute” is, amelyben Ade a főénekes. A végletekig torzított gitár klasszikus punkritmust kap, a komikus elemekről ezúttal az arcátlanul magas kísérővokálok gondoskodnak, amelyek a szibériai hörcsögök hangját idézik. Ez a huncut kompozíció sok mindenben kigúnyolja a sztereotipikus punkos agresszivitást, magabiztosságot és ok nélküli lázadást.
A „Jones Crusher” suhancos kollázs hard rock, rock’n’roll és blues között, Ade szinte felismerhetetlen vokáljával. Frank néhány szólója az albumon pályája korábbi alkotásainak egyes improvizációiból született. Ilyen például az instrumentális „Rat Tomago”, amely lényegében a klasszikus „The Torture Never Stops” rövidített változata a „Zoot Allures” (1976) című albumról. Közben két musique concrete-darab is helyet kap, amelyek stúdióbeli párbeszédből (többnyire nevetésből), hangeffektekből és különféle zenei töredékekből állnak. Ezt követi a hírhedt pop rockos „Bobby Brown Goes Down”, amely eredetileg „Bobby Brown” címmel már a „Chunga’s Revenge” (1970) európai változatán megjelent, míg az amerikai (hivatalos) kiadásról a provokatív szöveg miatt kikerült. A „Bobby Brown” valószínűleg Frank legismertebb dala egyáltalán, legalábbis világszerte. Persze kivéve az USA-t, ahol a mai napig tilos rádióban játszani a szexuálisan csiklandozó szöveg miatt, amelyben a kapitalista felkapaszkodók és törtetők többsége magára ismer, akik mások kárára gazdagodtak meg. A szarkasztikus él a gúnyos versszakokban rejlik, amelyek az amerikai álom klasszikus modelljét figurázzák ki. Ezt számos vécés frázissal szaftos péppé zúzzák. A szöveg központi főhőse, Bobby a tipikus amerikai „baszó”, akire az üres fej, de ügyes manipuláció jellemző. A folytatásban aztán kiderül, hogy valójában minden, csak nem tinibálvány-példakép, mert igazi elvetemült, aki pénzért a saját ürülékét is megenné.
Frank a szatírák gyártása közben rendszeresen kipróbálta a kor legfejlettebb hangtechnológiáit is. Ilyen kísérlet a „Rubber Shirt”, ahol az innovatív felvételi technikák dimenzióit mutatta be: a produkcióban sajátos módon kombinálta Terry Bozzio dobjait, amelyeket egy bizonyos hangzásbeli elrendezésből vágott ki, O’Hearn basszusával egy teljesen másik elrendezésből, majd mindkettőt egy harmadik, teljesen különálló hangkulisszával egyesítette, ebből pedig rendkívül ötletes ritmikai kollázs született. Frank ezt a technikát xenokróniának nevezte el. A következő instrumentális szám, a „The Sheik Yerbouti Tango” a „Little House I Used to Live In” klasszikus koncertváltozata, amely eredeti változatában a „Burnt Weeny Sandwich” (1969) albumon jelent meg. Ez a jazz rock fusionre épülő alkotás fenomenális gitárszólóval és vad improvizációs betétekkel büszkélkedhet. A „Baby Snakes”-ben, ahol ismét komikus vokális harmóniákkal játszanak, Frank a heavy metallal is eljátszik, méghozzá nagyon hatásosan, mivel a dal számos hatalmas gitárfrázist és harmóniát tartalmaz. Kissé módosított változatban később a „Baby Snakes” (1983) albumon jelent meg, amely az azonos című film hanganyaga volt.
A „Trying to Grow a Chin” burleszk hibrid punk és metal között, ahol az eszelős ritmusok mellett a főénekes szerepét viccből az örökké jókedvű dobos, Terry Bozzio veszi át. A „City of Tiny Lites”-ban, amelyet a közönség kiáltásai valódi koncertszellemmel itatnak át, a főének ismét Adéra marad, aki egyik legszemléletesebb énekelőadását nyújtja. A folytatásban az énekes stafétát Frank veszi át, és számos tréfás hangeffekt kíséretében lélegzetelállító kemény rockos gitárszólót tálal. Ezután még két Zappa-klasszikus következik. Az első, a „Dancin’ Fool”, Grammy-díjra is jelölték, és népszerű diszkóslágerré vált, pedig minden tekintetben több mint nyilvánvaló diszkóparódiáról van szó. A pop rockkal fűszerezett „Jewish Princess”, minden idők egyik legmocskosabb szerelmes dala, kompromisszumot nem ismerő szatíra a berögzült zsidó sztereotípiákról, amilyenek általában az USA-ra jellemzőek, és Frank pályájának egyik komikus csúcspontja. A kazoón előadott burleszk bevezető improvizáció, amely a hagyományos zsidó zene motívumát tartalmazza, a legsötétebb napon is nélkülözhetetlen nevetésforrás. A zsidó díváról szóló szaftos kifejezések miatt megtámadta őt egy önkinevezett xenofóbiaellenes egyesület, amely bocsánatkérést követelt. Frank elutasította a bocsánatkérést azzal, hogy nem ő találta ki a zsidó hercegnő kifejezést, hanem ilyenek valóban léteznek, ezért elhatározta, hogy egy nap dalt ír róluk. A „Wild Love”-ban Frank és társasága rendkívül kifinomult módon visszatér a jó öreg jazz rock fusionhöz, miközben a szövegben ismét leleplezik a tipikus amerikai szerelmet. A záró, több mint 12 perces jazz rock fusion műalkotás, a „Yo-Mama” pedig az egész album csúcspontja. A szellemes improvizációk bőségében kiemelkedik Frank elnyújtott gitárszólója, amelyhez Bozzio romboló dobátvezetései és Mars hatalmas, szimfonikus szintetizátor-hangszerelései társulnak. Tökéletes hangszeres előétel a hetvenes évek végének egyik legjobb albumának fináléjához.
A „Sheik Yerbouti” minden tekintetben egy újabb időtlen mestermű Frank egyedi zeneszerzői zsenijétől, amely a komikus progresszív rock egyedi variációinak prizmáján át világszerte kultikus méreteket ölt. Ez az a lemez, amely a nyitott és frusztrálatlan fejek számos új generációjának a zenei hozzáférhetőségével, valamint kemény, de rendkívül intelligens szövegeivel először nyitott betekintést a zseni végtelen zenei kincstárába. Rajta jobban előtérbe került Frank szövegeinek komikus oldala, különösen ami a szexuálisan megtömött társadalmi szatírákat illeti. Mondanunk sem kell, hogy éppen ez – élén a „pop” dalokkal, mint a „Bobby Brown” – növelte az album eladásait, és váratlanul világméretű médiafigyelmet hozott Franknek, amit sosem tervezett. Igazi irónia, hogy ez a vécéhumor-kincstár, amelyben nem hiányoznak a különféle nyílások, dudorok és váladékok szemléletes emlegetései, világszerte az egyik legsikeresebb albuma lett. Arról, hogy szexuálisan explicit szövegekről van-e szó, sokat lehetne vitatkozni, hiszen minden a jó ízlés határain belül és kifejezetten szellemes módon van tálalva. Az amerikai álerkölcsösök, akik magukra ismertek bennük, és lelepleződve érezték magukat, természetesen dühtől fortyogtak, és megpróbálták megvédeni ártatlan gyermekeik fülét, de hát a tiltott gyümölcs többnyire a legédesebb.
Felállás
Frank Zappa – gitár, ének
Adrian Belew – ritmusgitár, ének
Tommy Mars – billentyűs hangszerek, kísérővokál
Terry Bozzio – dob, kísérővokál
Napoleon Murphy Brock – kísérővokál
Patrick O’Hearn – basszusgitár, kísérővokál
Ed Mann – ütőhangszerek, kísérővokál
Andre Lewis – billentyűs hangszerek, kísérővokál
Davey Moire – kísérővokál
David Ocker – klarinét a „Wild Love”-on
Randy Thornton – kísérővokál
Peter Wolf – billentyűs hangszerek, vaj
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. I Have Been in You [live] (3:33)
2. Flakes [live] (6:41)
3. Broken Hearts Are for Assholes [live] (3:42)
4. I’m So Cute (3:09)
5. Jones Crusher (2:49)
6. What Ever Happened to All the Fun in the World (0:33)
7. Rat Tomago [live] (5:15)
8. Wait a Minute (0:33)
9. Bobby Brown Goes Down [live] (2:49)
10. Rubber Shirt (2:45)
11. The Sheik Yerbouti Tango [live] (3:56)
12. Baby Snakes [live] (1:50)
13. Tryin’ to Grow a Chin [live] (3:31)
14. City of Tiny Lites [live] (5:32)
15. Dancin’ Fool [live] (3:43)
16. Jewish Princess [live] (3:16)
17. Wild Love [live] (4:09)
18. Yo’ Mama [live] (12:36)
