Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gong
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1976
Játékidő: 40:01
Értékelés: 5/5
A „Shamal” fordulópont a legendás nemzetközi progresszív rockbanda, a Gong történetében, hiszen megjelenésével véget ért a pszichedelikus space rock korszak, amelyet az excentrikus ausztrál gitáros-énekes, Daevid Allen irányított, és amely a „Radio Gnome Trilogy” címet viselő monumentális albumtrilógiával érte el a csúcsát. A klasszikus Gong-felállás 1975-ben, az angliai Cheltenhamben tartott koncert előtt omlott össze: Allen azzal az indokkal, hogy „egy láthatatlan fal van közte és a közönség között, ami miatt nem tud színpadra lépni”, lemondta a fellépést, és úgy döntött, egy időre szólókarrierbe kezd. Példáját követte Allen „bájos” felesége, Gilly Smith, aki az anyaszerepnek szentelte magát, valamint a billentyűs varázsló, Tim Blake.
A „Shamal” felvételei idején a zenekar gyeplőjét a ragyogó gitáros különc, Steve Hillage vette át, aki épp elég ideig maradt ahhoz, hogy összetéveszthetetlen hangszeres lenyomatát hagyja az albumon, párjával, a billentyűs Miquette Giraudyval együtt azonban még a megjelenés előtt búcsút vett. A zenekarvezetői stafétabotot a Virgin Records kezdeményezésére nem sokkal később Pierre Moerlen dobos vette át, aki az egyetlen megmaradt alapító taggal, a szaxofonos Didier Malherbével együtt biztosítani tudta a legendás név folytonosságát, bár a „Shamal”-lal valójában egy teljesen új banda született, Allen pszichedelikusan elszállt, kvázi-mitológiai víziói helyett egészen más megközelítéssel.
A „Shamal” sok tekintetben átmeneti album, amelyen itt-ott még felfedezhetők a korábbi kalandokra jellemző pszichedelikus motívumok, miközben Moerlen és Malherbe sokkal kifinomultabb jazz rock fusion fogásokkal szellőztette át a hangzást, időnként pedig a színes etno betéteknek is utat engedtek. A hosszú űrutazásoknak a „Shamal”-lal vége lett, és a Gong nevet épp viselő formáció előtt hirtelen teljesen új hangzásvilágok nyíltak meg.
Az album stílusbeli sokszínűséggel és hangsúlyos produceri igényességgel büszkélkedhet, utóbbiért a Pink Floyd dobosa, Nick Mason felel. Itt-ott persze még mindig akadnak szimpatikus pillanatok abból a bohókás excentricitásból, amely Allen korszakát jellemezte, de az asztrális mantrázásnak már nincs helye bennük. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Gong ezen az albumon „megkomolyodott” zeneszerzőként, miközben megőrizte kalandvágyó lángolását. A „Shamal” jóval több stílusbeli rugalmasságot és hangzásbeli kifinomultságot kínál az avantgárd kisiklások és homályos improvizációk rovására, amelyek korábbi lemezeiket annyira jellemezték. Mindazok a zenei gourmand-ok, akiknek sosem volt túl sok füle Allen hippis-excentrikus egotripjeihez, a „Shamal”-lal új esélyt kaptak arra, hogy első osztályú jazz fusion bandaként szeressék meg a Gongot.
Az album az elejétől a végéig ritmikai változatosságban gazdag, és meggyőzően olvasztja egybe a különféle zenei stílusok színes palettáját, a jazz és a világzene hangsúlyával. A lemez darabjai közül a nyitó fusion előétel, a „Wingful of Eyes” áll legközelebb a korábbi space rock stílushoz, amiért az álmodozó ének felel. Ez a kiváló szerzemény remekül lavíroz a fúvós jazz fusion kitérők, a pszichedelia és a xilofon használata révén megjelenő etno hatások között, miközben Hillage szólói rockos energiát visznek bele. Az énekből az albumon csak ízelítőt kapunk, a későbbi években pedig teljesen át fogja adni a helyét a tisztán hangszeres irányvonalnak.
A „Chandra” rendkívül komplex jazz rock fusion csemege, amely szétfeszül a szellemes improvizációktól és a temperamentumos ritmikai kanyaroktól. A hangszerek használata egyszerűen elképesztő, a végeredmény pedig rendkívül gazdag hangzás, tele kiszámíthatatlan fordulatokkal. A világzene rajongói a „Bombooji”-nál jönnek majd rá az ízére, ahol remekül játszadoztak az etno néhány elemével. A bambuszfuvolán játszott központi dallam a Távol-Keletről ered, és valamilyen japán vagy kínai tájat idéz, majd az áthangszerelések kiszámíthatatlan sodrásában a szerzemény a végére az andoki pásztorok hagyományos zenéjéhez közelít. A „Cat in Clark’s Shoes” rendkívül szellemes jazz rock fusion jam, excentrikus szöveggel, a végén pedig bohókás folk-blues rock szekcióval. Itt sem hiányoznak az őrült improvizációs kisiklások a fúvósokon és a hegedűn, a ritmikai változatosság pedig, élén a vibrafonnal, olyan gazdag, mintha a Gong mindig is fusiont játszott volna. A záró kavalkádot latin hegedűaranzsmánokkal és beszélt spanyol vokállal egy jó paródiának veszem a mexikói tévés limonádésorozatokra.
A „Mandrake”-kel, az ambient, a világzene és a jazz romantikus fúziójával rendkívül meggyőzően merülnek meg a meditatív vizekben. Az ábrándozás persze nem tart örökké: egy idő után egy határozott gitárriff terelgeti őket egy temperamentumos jazz rockos szekcióba, gourmand-menetekkel gitáron és szaxofonon. Az albumon egyik szerzemény sem emelkedik ki különösebben, hiszen mindegyik kiváló, de ha mégis választanom kellene egy személyes kedvencet, valószínűleg a címadó darabra szavaznék, amely tökéletes jazz fusion mese, és sok tekintetben tükrözi a későbbi irányt. A lemez többi számához Hillage gitárja miatt még mindig inkább a progresszív rock áll közelebb, mint a klasszikus jazz fusion, itt viszont a jazz komponensnek teljesen szabad utat adtak, néhány avantgárd, vokális harmóniás betétet leszámítva. Most is nehéz kiemelni az egyes hangszeresek kiváló teljesítményét, hiszen Pinchevsky hegedűszólója legalább annyira sikeresen „tépi le a bugyit”, mint Malherbe szaxofonvarázslatai, miközben Howlett kifinomult baszkezelését sem szabad szó nélkül hagyni. Tiszta tökély!
A „Shamal” fenséges nyitánya volt a többé-kevésbé remek jazz rock fusion albumok sorának, amelyeket a Gong a dobos-eminencia, Pierre Moerlen ambiciózus vezetésével szinte futószalagon gyártott. Átmeneti albumnak ritkán sikerül úgy kitűnnie, hogy remekműnek lehessen kikiáltani; a „Shamal” mindenképp ebbe a kategóriába tartozik, hiszen a kísérleti zene történetének egyik leggyőzőbb hídját építi meg a progresszív rock és a jazz fusion között. A jazz fusion Gongnak, amelyet lehetetlen összehasonlítani a zenekar Allen-féle inkarnációival, mégsem jutott osztályrészül a legendás név birtoklása, mivel a legendás hippi öregúr később úgy döntött, visszatér a Planet Gong projekttel, és magához ragadja az elsőséget. Malherbe távozása után Pierre Moerlen’s Gong néven működtek tovább, és a hatalmas Gong-család teljesen önálló ágává fejlődtek.
Felállás
Pierre Moerlen – dobok, vibrafon, csőharangok
Jorge Pinchevsky – hegedű
Mireille Bauer – ütőhangszerek, xilofon, csengettyű, gong, marimba
Sandy Colley – ének
Didier Malherbe -fuvola, bansuri, gong, szopránszaxofon, tenorszaxofon
Miquette Giraudy – billentyűs hangszerek, ének
Mike Howlett – basszusgitár, ének
Patrice Lemoine – billentyűs hangszerek
Steve Hillage – elektromos és akusztikus gitár
Produkció
Nick Mason
Számlista
1. Wingful Of Eyes
2. Chandra
3. Bombooji
4. Cat In Clark’s Shoes
5. Mandrake
6. Shamal
