Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Klaatu
Kiadó: Capitol Records
Megjelenés: 1977
Játékidő: 39:34
Értékelés: 4.5/5
A „Hope” a Klaatu második albuma volt, a kanadai progresszív rock agyafúrt „űrlényeié”, ez a rejtélyes, kultikus csapat pedig fennállása kezdete óta a kedélyes vokális harmóniái, a rengeteg dallamos hangszíne és az különc humora miatt sokak szemében titokban újra összeállt Beatlesnek számított.
Amikor a „Hope” megjelent, a John Woloschuk (billentyűs, basszusgitáros, énekes), Dee Long (gitáros/énekes) és Terry Draper (dobos) alkotta, pajkos hangulatú trió még mindig féltékenyen őrizte a tagok nevét, így a titokban feltámadt Beatles rejtélye továbbra is ott lebegett a levegőben, és kavarta az indulatokat. A találgatások, a legendás liverpooli négyessel való nyilvánvaló zenei rokonság, és az sem sokat segített, hogy a The Carpenters feldolgozásában legismertebb daluk, a „Calling Occupants of Interplanetary Craft” (a remek, „3:47 EST” című, 1976-os bemutatkozó lemezről) mega popsláger lett: a prog rock underground határain túl nem lettek igazán ismertek, pedig a kanadai (prog) rock egyik úttörőjeként ez bőven járt volna nekik. A „Hope” szép bizonyíték arra, mire voltak képesek a Klaatu a legjobb alkotói éveikben: meggyőző és rendkívül ambiciózus konceptprojekt, amelyen a Londoni Filharmonikus Zenekarral dolgoztak együtt, és amely a bemutatkozó lemez ötleteinek zömét továbbfejlesztette.
Az album orwelli koncepciója egy egykor erős és arrogáns állam/civilizáció, Polizania utolsó túlélőjéről szól (a névben a rendőrségre és az elnyomásra tett, több mint nyilvánvaló szarkasztikus utalás rejtőzik), amely saját gőgje miatt végül elpusztította önmagát. A főszereplő céltalan bolyongás közben, a romok közt űrből érkezett látogatókba botlik, és figyelmezteti őket, mi vár rájuk, ha túlzottan megbíznak a vezetőikben, minden reményüket társadalmi intézményekbe vetik, és a biztonságot a szabadság elé helyezik. A prédikációja végén abban reménykedik, hogy megmentette az idegen vendégeket egy esetleges katasztrófától, és ezzel legalább részben jóvátette a rendőrállam iránti egykori vak odaadását. A szövegekben végig ott a zenekarra jellemző kamaszos humor és a bőséges társadalmi-politikai szatíra, amely a szociális cinizmus olyan mestereinek is tetszene, mint Ian Anderson vagy Roger Waters.
Az albumot hibátlan, a maga idejében rendkívül előremutató produkció jellemzi. A Londoni Szimfonikus Zenekar fenséges hangszerelései minden korábbinál közelebb vitték őket a klasszikus szimfonikus prog rockhoz, de a hangszeres tehetségüket is jól kamatoztatták. Woloschuk mellotron-, zongora- és Hammond-orgonahasználata érzékeny hangszerelések sorát „görbíti”, Long pedig a szaftos gitárfutamok szinte drasztikus alkalmazása mellett előszeretettel él a háromszólamú gitárharmóniákkal. Draper technikásan egyszerű, ám végig pontos és kellően összehangolt dobjátékával megőrizte a Ringo hamisítatlan tanítványa címet. Az album ráadásul számos elektronikus betéttel is büszkélkedik, az akkor már népszerű szintetizátorokon. A különféle elektronikus effektek az album nagy részén jelen vannak. Az időnkénti „űrhangok” mellett a bemutatkozó lemezhez hasonlóan az album elején és végén ezúttal is egérciripeléssel lepnek meg minket. Az elsőhöz képest az egyes dalok szerkezete még összetettebbé vált, de megmaradtak a romantikus dallamoknál és a védjegyszerű, beatlesesen kedves vokális harmóniáknál.
Az album a szerzői és hangszeres sokszínűség élő példája, ugyanakkor kifejezetten azoknak szól, akik a dallamot a sebesség és a ritmikai összetettség elé helyezik. A nyitó „We’re Off You Know” a kedélyes vokális harmóniáival, csibészes hangeffektjeivel és ugrabugráló ritmusaival a be nem avatottak közül sokakat elbolondított volna, hogy a Beatles hét évvel a feloszlása után feltámadt a halálból. A „bogaras” érzéshez hozzájárulnak a szellemes, háttérben megbúvó zenekari díszítések is, amelyek felidéznek valamennyit abból a régi angol, romantikusan archaikus hangulatból, amely a The Beatles klasszikusát, a „Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band”-et is átjárta. A záró rész jazzes fúvós betét sem marad el. A Klaatu valóban nagyon szorgalmas tanítványa volt a nagy négyesnek, de a tanáraikat az ötletek kölcsönvétele ellenére sosem másolták. Az album legbeatlesesebb alkotása után egymásba konceptuálisan nagyon hatásosan átfolyó dalok füzére következik.
A „Madman” a címéhez illően őrült, szinte kaotikus hangulatú, idegesen cikázó szintetizátorbetétekkel, forró gitárfutamok sorával és szorgos vokóderhasználattal. Az „Around the Universe in Eighty Days” kifejezetten melankolikus zongorás felvezetéssel indul, majd a mellotron fenséges rétegeinek belépésével drámai szférákba lendül. A szöveg az atomfegyverek fejlesztéséről szól, amelyeket Polizania az idegen betolakodók elleni védekezésre szüntelenül halmoz, a nép pedig lelkesen üdvözli ezt. A legnagyobb irónia, hogy nem érdekli őket, él-e még a világűrben bármilyen intelligens faj, amely esetleg békés kapcsolatot akarna velük, annyira el vannak ragadtatva a saját fölényüktől, hogy az sem érdekli őket, mi folyik körülöttük. A kifejezetten fatalista hangulatba nagyon jól illik a gúnyos ének és az elektronikus hangeffektek is.
A „Long Live Polizania” az egész album központi darabja. Maró szatíra egy képzeletbeli, mindenható rendőrállamról, amelyet a „Big Brother” vezet. Alattvalói vakon követik, cserébe a védettség érzetéért, egészen a végső önpusztításig. Ismerősen cseng? Ez a groteszk, mégis fenomenális eposz ünnepélyes rézfúvós indulóval nyit, amely valamelyik amerikai vagy orosz katonai parádét idézi a főtér közepén. Közben bejön egy rádióbemondó szenilis hangja, aki a világ legjobb országának vívmányait ünnepli, majd dühödt, hátborzongatóan eltorzított, vokóderes ének csap be, amely a refrénben a győztes és legyőzhetetlen nemzet nevét magasztalja. A közbeékelt ritmikai díszítések gyalogsági menetelést idéznek, ami idővel egyszerre válik hátborzongatóvá és komikussá. Egy ponton kifejezetten brutális gitárfutamok törnek be, meg egy ostorcsattogást idéző effekt. Közben King Crimson-hatások is kivehetők, elsősorban a „21st Century Schizoid Man” klasszikusuk nyomán. A zenekari hangszerelésekből építkező ünnepi hangulat idővel igazi harci indulóba csap át, ahol lovak nyerítése hallatszik a fúvószenekar és a tüskés gitárpasszázsok kíséretében. Később a rádióbemondó felfedi, hogy az elesett katonákon különleges biológiai kísérleteket végeznek: a laboratóriumokban sajátos eljárással reprodukálják az agyukat, hogy más testekben használhassák tovább (így kizárva bármiféle kétértelműséget). A záró szakaszban még egy utolsó ováció zendül a fényességes és szeretett Polizaniának, amely a szeretett vezér irányításával olyan szépen gondoskodik polgárai jólétéről, a demokrácia mintaképe, és megvédi őket a silányabb idegen betolakodóktól.
A „The Loneliest of Creatures” a következő, sokrétegű szimfonikus rock eposz. A koncepción belül ez abban a pillanatban játszódik, amikor egy nukleáris tragédia után Polizania egyetlen túlélő lakója találkozik az űrből jött látogatókkal, és óva inti őket az önpusztítástól. A titokzatos felvezetést operett-ének metszi át, amely többé-kevésbé tragikomikusra sikerül. A fenséges zenekari függönyök drámai hangulatot teremtenek, miközben Woloschuk rendkívül meggyőzően énekli el a teljes magányától megrendült szereplő szerepét. A „Prelude” templomi orgonával és „manós” énekkel hatásos felvezetés egy újabb, igencsak hátborzongató posztapokaliptikus nyalánkságba, a „So Said the Lighthouse Keeper” című dalba, amelyben a hatalmas többszólamú harmóniák, a megrázó gitárpasszázsok és az agresszív ének dominálnak. A „Hope” lezárása optimista, vidám természetével váratlan fordulatot hoz. A fenséges zenekari hangszerelések, a melodramatikus gitárpasszázsok és a vidám énekdallam gondoskodnak róla, hogy a túlélő főszereplőre a végén mégiscsak rásüt a remény sugara.
A „Hope”-pal a legendás kanadaiak elérték művészi csúcspontjukat, és a hatalmas zenekari hangszerelésekkel minden korábbinál közelebb kerültek a hetvenes évek szimfonikus prog rockjának magas mércéjéhez, miközben a meggyőző társadalomkritikai történettel elérték, hogy az album mondanivalója minden korban aktuális maradjon. A „Hope” minden szempontból továbbfejlesztése a kiváló és a szélesebb közönség körében ismertebb bemutatkozó lemeznek, és világos bizonyíték arra, hogy a Klaatu hatalmas potenciállal rendelkezett ahhoz, hogy egy zenei korszak fontos szereplői közé írja be magát. A „Hope” nem lett kereskedelmi siker, amihez minden bizonnyal hozzájárult a punk hirtelen megjelenése és a zenekar médiában névtelen profilja, de az is, hogy 1977-ben már alig akadt valaki, akinek érzéke lett volna a koncepcióalbumokhoz, pedig a honfitársaiknak, a Rushnak a „2112”-vel ilyen szándékok terén simán ment a dolog. A Klaatu sajnos soha többé nem tudta megismételni, de még megközelíteni sem az első két album zsenialitását, mert a művészi mércéjük minden újabb lemezzel csak stagnált, ezért aki nem elkötelezett rajongó, nyugodtan lezárhatja az ismerkedést a zenekarral, miután a gyűjteményébe került a „Hope”.
Felállás
John Woloschuk – billentyűs hangszerek, basszusgitár, ének
Dee Long – gitár, ének
Terry Draper – dobok, ütőhangszerek, ének
VENDÉGZENÉSZEK:
Londoni Filharmonikus Zenekar – zenekari hangszerelések
Producer
Terry Brown
Számok listája
1. We’re Off You Know
2. Madman
3. Around the Universe in Eighty Days
4. Long Live Politzania
5. The Loneliest of Creatures
6. Prelude
7. So Said the Lighthouse Keeper
8. Hope
