Előadó: Brother Firetribe
Kiadó: Spinefarm Records
Megjelenés: 2008
Játékidő: 44.20
Értékelés: 4.5/5
Így jár az, aki „megunja” az önmegvalósítást az anyazenekarban… Na, na… Inkább fordítsuk meg a lemezt a B-oldalra, és kezdjük a kritikát pozitívan. Emppu Vuorinen neve valószínűleg ismerős neked. A szimpatikus, szőke, pöttöm kis ember, a hatalmas népszerűségnek örvendő Nightwish gitárosa hozta létre a Brother Firetribe-ot, ha az agyam processzora nem csal, 2002-ben. A kezdetben ártatlan mellékprojekt, amelyben a Nightwish mellett élhette ki az addig megvalósítatlan zenei álmait, a „False Metal” (2006) debütalbummal váratlanul lelkes fogadtatásra talált a kritikusok körében. A srácok ezután még jobban összezárták a sorokat, és kipréselték magukból az utódot, a „Heart Full Of Fire”-t. Vállalkozó szellemben és teljesen profin álltak neki a munkának, amit Emppu szigorúan a Nightwishnél szerzett tapasztalataiból hozott magával.
Aki ismeri a „False Metal”-t, annak nem fog újat mondani az új lemez. Skandináv hozzáállás ez a dallamosan tökéletes, hard rockosan kompakt kidolgozottság keresésében. Belekeveredik egy csipetnyi Észak-Amerika illatú glamúr, az AOR rock lendülete a tipikus többszólamú, harmonikus dallamokkal, és a szintetizátorok mérgezően fertőző hangfüggönye, amely a nyolcvanas évek újjáélesztését viszi tovább. Ez elég széles réteget lefed, akiknek a Brother Firetribe érdekes lehet: a Whitesnake 1987-től a jó öreg Europe-on át egészen a Survivorig, a Journeyig vagy a Night Rangerig. Persze produkciós szempontból modernizálva.
Ha így végigsétálunk az új album AOR-ízein a dalokon belül, megjegyezném, hogy ha már párhuzamokat keresünk a könnyebb tájékozódás kedvéért, akkor a Game They Call Love például igazi keverék a Journey (refrén) és a nyugati AOR, mondjuk a Survivor vagy a Night Ranger (előrefrén) hatása között. A refrén dallama mérgezően hat, egy pillanat alatt magával ragadja a hallgatót, úgy, hogy az egész bőrödön feláll a szőr!
Emppu kiváló társakat tudhat maga mellett, de ebből a lisztből valószínűleg nem lenne kenyér a Leverage énekese, Pekka Ansio Heino nélkül. A fickó nem afféle vékonyan csiripelő skandináv verébke, mint Timo Kotipelto (Stratovarius) és hasonlók, hanem közepes hangfekvésben mozog, amelyben melegség és bársonyosság van. Hidd el, a Brother Firetribe által művelt stílushoz a skandináv vokális kiválóságok közül a méltán híres „hamis Coverdale”, azaz Jorn Lande illene leginkább, ha megfelelő énekest keresnénk.
Bár a zenekar két kislemez kiadása mellett döntött az album népszerűsítésére, ezeket a Runaway és az I Am Rock képviseli (ez nem Simon & Garfunkel-feldolgozás!), az albumon ennél jóval több jelölt akad erre a szerepre. A fenti bekezdésekben elemző módon behatároltuk azt a kifejezési spektrumot, amelyben a zenekar mozog. Egy ilyen szűk specialista, mint a Brother Firetribe esetében is súgok neked: a zenekar elképesztően hatékonyan dacol ezzel a korláttal az alapmotívumok sokszínűségével, amelyek az album pompáját építik. Hiába sugároz mindegyik dal ugyanazt a frekvenciarezgést, a vezérmelódiák tökéletes harmóniaérzékével folyamatosan magukhoz láncolják a hallgatót.
Mindenesetre jó néhány tény szól amellett, hogy a Brother Firetribe népszerűsége tovább nőhet. A melodikus hard rock visszatérésének terén elsőként a Lordi kavart sok port három évvel ezelőtt. Főleg Skandináviában találtak az elmúlt négy évben olyan zenekarok, mint a H.E.A.T., a Hardcore Superstar, a Wig Wam, a The Poodles vagy a Crash Diet, nagyobb médiafigyelemre és tömegérdeklődésre. Ha egy kicsit gonosz vagyok, és kicsit ugratom a Brother Firetribe-ot, el tudod képzelni, hogy egyszerre akkora tömegérdeklődés övezné őket, mint a Nightwisht. Sajnos Emppu élettanilag nem úgy van összerakva, mint Anette Olzon, vagy mint a borsószem hercegnője, az örök hercegnő, az előde, Tarja, úgyhogy ez valószínűleg soha nem fog megtörténni.
A Brother Firetribe szigorúan profin működik, ugyanakkor nagy érzékkel nyúl az AOR elemeihez a rockzenében. Ezt bizonyítja a Chasing The Angels hatásos feldolgozása is, amely az Iron Eagle című film zenéjeként szerepelt, eredetileg a Loverboy énekese, Mike Reno énekli. Érdekes Anette Olzon közreműködése is Pekkával duettben az album címadó dalában. Elég logikus fejlemény, ha eszünkbe jut Anette „Nightwish előtti korszakos” AOR rock zenekara, az Alyson Avenue.
A „Heart Full Of Fire” tetőtől talpig mérgezően dallamos, stadionokba illő énekdallamokkal és bombasztikus produkcióval van felszerelve. Mindez a nyitó Who Will You Run To Now-tól a záró I Am Rock-ig tart. Nehéz kedvencet választani, mégis a Who Will You Run To Now, a Wildest Dream, a Play It From The Heart, a Game They Call Love és a Going Out With A Gang gyújtanak az albumon a legerősebben, talán azért, mert a melankóliával tökéletesen énekelhető, AOR-fűszerezésű refrének jellemzik őket. Olyan album ez tehát, amely az első hallgatásra még nem mond sokkal többet a „False Metal” debütnél. Többször kell forognia a lejátszóban, hogy kiderüljön az egyes AOR/melodic rock gyújtózsinórok még nagyobb szerzői csiszoltsága, a dalok vezérmelódiái közötti még nagyobb változatosság és az anyag összességében magasabb egyenletessége a „False Metal”-hoz képest. Szóval kitartás az úton, egy új lépéssel felfelé. Éljen a melodic rock revitalizmus!
Felállás
Pekka Ansio Heino – ének
Emppu Vuorinen – gitár
Tomppa Nikulainen – billentyűs hangszerek
Jason Flinck – basszusgitár, vokál
Kalle Torniainen – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Anette Olzon – énekduett a 6. dalban
Produkció
Emppu Vuorinen & Tomppa Nikulainen
Dallista
1. Who Will You Run To Now
2. Wildest Dreams
3. Runaways
4. Game They Call Love
5. Play It From The Heart
6. Heart Full Of Fire
7. Heard It On My Radio
8. Going Out With A Bang
9. Out Of My Head
10. Chasing The Angels
11. I Am Rock
