Előadó: Beck, Jeff
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1968
Játékidő: 40:57
Értékelés: 4.2/5
Miután otthagyta a Yardbirdsöt, ahol Clapton távozása után bő másfél év alatt világhírű gitárhőssé vált, Jeff Beck 1968-ban merész lépésre szánta el magát, és saját zenekart alapított. Beck akkoriban persze minden volt, csak nem ismeretlen név: már akadt néhány kisebb szólósikere, például a Tallyman és a Hi, ho silver lining, utóbbit később szarkasztikusan úgy jellemezte, mint egy rózsaszín vécéülőkét, amely valószínűleg élete végéig a nyakában fog lógni. Emellett sokat hozott a konyhájára Michelangelo Antonioni kultfilmje, a Blow up is, amely 1966 végén került a mozikba, és amelyben Beck (a forgatás idején még a Yardbirds tagjaként) Pete Townshend módjára könyörtelenül tönkreverte a gitárját a színpadon. Az viszont, hogy a teljesen ismeretlen énekes, Rod Stewart és a basszusgitáros Ron Wood, akikkel Jeff az első két lemezét felvette, ma elsősorban azért fontos, mert ők nyitották meg a hard rock első fejezetét, és vele együtt mindazon zenéét is, amelynek kicsit keményebbek a gyökerei. Az albumot Beck nem is olyan rég ezzel a megjegyzéssel kísérte: „I’m proud that we sounded that heavy, because that was my main aim – to blow every fucker off the stage.”
A proto-hard rock mesterműve, a Truth, amelyre a hetvenes évek zenei hangzásvilágának nagy része épült, ugyanabban az évben jelent meg, mint Hendrix Electric Ladyland és a Cream Wheels of fire című lemeze, és csupán néhány hónappal a Zeppelin első albuma előtt. A Jeff beck group azonban a kiváló felállás és a hangzásbeli fölény ellenére lemaradt a említett zenekarok mögött, mert nem volt elég saját anyaga. Az albumon ugyanis mindössze három szerzői szám szerepel: a Let me love you, a Blues deluxe és a Rock my plimsoul, amelyeket (és ez is csak feltételesen) Rod és Jeff jegyez. De haladjunk sorjában. A lemezt a jól ismert Shapes of things nyitja, amellyel a Yardbirds két évvel az album megjelenése előtt hírnevet szerzett, és amely annyira tetszett Rodnak, hogy a zenekar elég szokatlan húzásra szánta el magát, és feldolgozással indította első albumát. Jeff megtartotta az eredeti akkordok többségét, de kicsit változtatott az ütemen és a tempón, az egészből pedig valamiféle heavy funkot csinált, irigylésre méltó szólóbetétekkel és bizarr pszichedelikus hangokkal fűszerezve. Bár a Let me love you állítólag saját szerzemény, a dolog erősen emlékeztet Buddy Guy hasonló című klasszikusára. Beck maga is elismerte, hogy valóban Guy dalát vették alapul, kicsit lelassították, motownos tamburint tettek hozzá (ezt Micky Waller játszotta), az egészet pedig ügyesen kiegészítették Rod szövegével. A feldolgozások közül még érdemes megemlíteni Dobson Morning dew-ját, Dixon I ain’t superstitious című számát (valószínűleg a rocktörténet legtöbbször feldolgozott dalát) és a You shook me-t, amely azért is ismert, mert szakadást okozott Beck és Jimmy Page, Jeff egykori Yardbirds-beli harcostársa között. Page mindössze fél évvel a Truth megjelenése után a Zeppelin első lemezére pont ezt a Dixon-klasszikust tette fel, és annyira feldühítette Jeffet, hogy az évekig nem szólt hozzá. A két gitáros a híres Beck’s bolero szerzősége miatt is összeveszett; ez a Ravel által megihletett kompozíció a Truth előtt jelent meg először, Beck Hi ho silver lining kislemezének B-oldalán. Az a kísérleti, Yardbirds utáni „session”, amely a híres instrumentálist szülte, persze nemcsak a szerzői vita miatt érdekes, hanem a legendás felállás miatt is, amelyben Page és John Paul Jones mellett elsősorban a The Who dobosa, Keith Moon brillírozott. Beck az első albuma remasterelt kiadásának kísérőszövegében nosztalgiával idézi fel Moon állati kiáltásait (amelyek a Bolero figyelmes hallgatása közben nekünk sem kerülhetik el a figyelmünket), a széttört cintányérokat és mikrofonokat, és hozzáteszi, hogy Keith aznap kalap és hatalmas napszemüveg mögé bújva érkezett a stúdióba. A The Who ugyanis azzal fenyegette meg, hogy kirúgják, ha valaha azon kapják, hogy másik zenekarnak játszik.
Vajon a Beck–Stewart páros egy kis szerencsével és igyekezettel olyan híres lehetett volna, mint az a Page–Plant? A Truth lehetőségei mindenesetre hatalmasak voltak, a siker pedig fényes jövőt jósolt a csapatnak. Mi lett volna, ha Beck nem oszlatja fel a zenekart a woodstocki fellépés előtti napon, és ha Stewart nem megy nem sokkal később a Faceshez? Ezek a kérdések persze ma már értelmetlenek, de az biztos, hogy a Zeppelin kemény konkurenciát kapott volna, ha Jeff Beck zenekarának első inkarnációja még legalább egy évig együtt marad, és ha a Truth utódja, a kiváló Beck-ola után még írtak volna saját zenét. Beck gyengéje azonban éppen az volt, hogy Page-dzsel ellentétben nem állt mögötte szilárd zenekar és menedzsment, a hetvenes évek második felében kiadott szólóalbumaival pedig számos elismerés és díj ellenére sem tudott felvenni a versenyt a korabeli nehézritmusú óriásokkal. Az instrumentális rock még gyerekcipőben járt, amikor pedig a nyolcvanas években a gitár reneszánszával végre kibontakozott, Beck már túl öreg volt ahhoz, hogy új trükköket tanuljon, így a zeneipar fő áramlatai nagyrészt elmentek mellette.
De bár Beck, Stewart és Wood azon a végzetes napon, a hatvanas évek legnagyobb koncertesemménye előtt, mindössze alig két év együttműködés után lezárta közös zenei útját, az idő megmutatta, hogy a debütálásukkal a modern rock egyik alapkövét és az újabb kori zene történetének egyik fontos mérföldkövét hagyták hátra. És ez az igazság a Truth című albumról.
Felállás
Jeff Beck – gitár
Rod Stewart – ének
Ron Wood – basszusgitár
Mick Waller – dob
Produkció
Mickie Most
Számlista
1. Shapes of things
2. Let me love you
3. Morning dew
4. You shook me
5. Ol’ man river
6. Greensleeves
7. Rock my plimsoul
8. Beck’s bolero
9. Blues deluxe
10. I ain’t superstitious
