Előadó: Elvis Jackson
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2009
Játékidő: 43:12
Értékelés: 4/5
Vajon Elvis Jackson Michael Presley gyereke? Vagy épp fordítva? Ha a zenekar újonnan lelt zenei rugózása tényleg dacol a gravitációval, akkor ebben tuti van valami igazság. A Jamiroquai-s jó öreg J.K. konfekciós szerelésétől megihletett, laza sportrockerek piacra dobták új stúdióalbumukat, ami egyértelműen eddigi messze legambiciózusabb húzásuk. A benne rejlő potenciált, a világos fejlődési víziót és a kitűzött célt maga Bill Gould, az album producere, egyébként a Faith No More basszusgitárosa ismerte fel az Elvis Jacksonban. Egy ilyen kaliberű producert megnyerni pedig korántsem magától értetődő.
Az „Against The Gravity” hatékonyan ragadta meg és emelte ki az Elvis Jackson alapvető erényeit. Előtérbe hozta az eredeti rockenergia magját, ami a zenekar szellemét átjárja. Összefoglalta a lazaságot, a gondtalanságot, a hatalmas pozitivitást, a humorérzéket (amit a bájosan flúgos Boyz And Girlz kapott el), és a minimalizmust, ami a tömörségben fürdőzve remekül működik. A „kevesebb több” elv kiválóan érvényesül. A produkció megőrizte az élő érzetet, ugyanakkor világosan kiemelte a hangzás mind a négy alappillérét, és a kvartettből kihozta az optimumot.
A basszusvonal szándékos produceri „fémesztergálása” a címadó dalban, ami az albumon máshol egyszer sem tér vissza, hihetetlenül ízes és ötletes földelés a dühöngő, „thrashy” gitárfrázisnak (tenyérrel tompítva) az albumot nyitó Against The Gravity-ben. A ritmus és Buda énekes jellegzetes hozzáállása pedig egyértelműen alternatív rockos felhangot ad neki. Sokkoló hangerő, ami egy szempillantás alatt a kívánt munkakémiára hangolja az albumot.
Hasonló frekvencián folytatódik a menet egy újabb, erősen pozitivista hangulatú, vad indulóval, a Wake Me Up!-pal, korai Green Day-körvonalakkal. Három-négy akkord és energikus „hajtás”. A féktelen vágtát a Sweet Perfection követi, ahol főleg a basszusvonalba ültetett dallam remek kihasználása gondoskodik kiváló ellensúlyról, és közben magas dinamikai folyékonyságban tartja az album menetét.
Az első három szám lepörög, mielőtt egyet lélegeznél, és már jön is az album egyik csúcspontja, a Dry Your Tears, amit az enyhén felgyorsított reggae-ritmus élénk ringása jellemez, a SKA sínei felé kanyarodva. Végre megjelennek az első moll hangzatok az albumon, az Elvis Jackson pedig bizonyítja, milyen erős ritmusszekciója van. Tipikus példa arra, mennyire fontos hangszer lehet a basszusgitár a rockban: egyszerre teremt csábító ritmusfigurát, és viszi a teljes dallam zömét, a maga rendkívül ötletes játékosságában. Úgy általában az Elvis Jackson – a „groove” ritmusok fúziója után, amiket diadalmasan húznak egyszerű rockos gitárriff-sablonok vagy tiszta akkordok egyszerű pengetése alá – valamiféle szlovén Red Hot Chilli Peppersre emlékeztet (a kereskedelmi sikerért tett minden igyekezet mellett is).
A zenekar a Breaking The Silence-szel és a Not Here To Pray-jel visszatér az ismert, csibészes lendülethez. Utóbbit könnyedén le lehetne fedni a nyitószám „metal riff” csavarjával, és így a két dalt az album sorrendjében fel is lehetne cserélni. Nagyon hasonló kifejezőerőt hordoznak.
A siralmas balladák nem éppen mindennaposak az Elvis Jacksonnál, de a This Time kiváló és szükséges hangulat- és dinamikaváltás az albumon, a reggae iránti szeretetből táplálkozik, és ébren tartja a hallgatót. Alig élvezed ki a váltást, máris pozitívan lep meg a Street 45, ami a refrén szinte banális fülbemászósága miatt ideális slágernek. A Dry Your Tears mellett a Street 45 és a This Time az a két dal, amely külön dicséretet érdemel az előrefrén és a refrén tökéletesen összehangolt dallami illeszkedéséért. Itt a zenekarnak különösen szerencsésen sikerült kiemelnie a hihetetlen folyékonyságot és a nagyon jó hallgathatóságot, ugyanakkor hozzáadni (az albumon ritkább) fájdalmas, érzelmes lüktetést, ami arra figyelmeztet, hogy az Elvis Jackson fiúk is csak hús-vér emberek.
Mégis éppen a This Time az album pontja, amely négy dal sorában egyesíti az új lemez legizgalmasabb pillanatát. Különösen lenyűgöző a ritmusvonal játéka, ami a zenekar alapdinamója, és amit a Salvation című pörgős számban egy különösen hatásosan eredeti, igényes motívumváltás koronáz meg. A Glass Of Tequila sokkal jobban kihasználható lett volna albumzárásnak. Itt az album valóban véget érhetett volna, de nem a Boyz And Girlz-féle, szerencsésen csibészes hülyéskedés nélkül. A záró What Took You So Long általános értelemben az album utolsó csepp a pohárban, a kevésbé érdekes pillanata, de értékes pontokat hoz neki a személyes önismeretről szóló, tanulságos szöveg. Néha ez az egyetlen út: hogy a fejedben áttörd a mindennapok szabályait, kicsússz alóluk, és csak akkor találd meg a békés, felszabadító magányban az igazi önmagad.
Nem mehetünk el szó nélkül Buda énekes lenyűgöző fejlődése mellett, aki még jellegzetesebbé fejlesztette a saját hozzáállását. A felpörgetett részekben kellemetlenül csípős is tud lenni, ami punkos akcentust ad a daloknak, a lazább pillanatokban pedig szándékosan elgörbíti a dallamot a versszakokban, mint egy jamaicai dédunoka. Kifejezésmódja végig nagyon energikus, sőt robbanékony, rugalmas és érthető, az angol hangsúlyozása pedig olyan szinten van, hogy lényegében teljesen kielégítően amerikai angolnak hat.
Érezni, hogy a végterméken jó néhány rutinos külföldi hangmester keze nyoma ott van. Ez a vitathatatlan új tény tovább mélyíti a szakadékot az Elvis Jackson és a szlovén divatos alter rock hullám többi zenekara között, akik egy ilyen pedigréért még csak küzdenek. Az Elvis Jackson az új hangzással kinőtt a szlovén kisvilágból, és érett, hevesen magabiztos lendülettel vitorlázott ki a nemzetközi terek tág tengerére. Erre nagyon büszkék lehetünk, ugyanakkor ugyanezt az utat kívánjuk a többi szlovén rockzenekarnak is, amelyek követnék őket. A cél az, hogy minőségben összemérhetők legyünk a Föld nevű bolygó zenekarainak széles társaságával, vagyis az áttörés külföldön. Aleluja. Amire a harmadik album alapjai nem voltak kihasználva, azt a negyedik album, az „Against The Gravity” foglalta össze. Nyilván bizonyos dolgoknak érniük kellett, például a dobosváltásnak, no meg a reggae, ska és funk elemek rockformába olvasztása egyre nagyobb visszafogásának, mert az „Against The Gravitiy” jóval élesebb és közvetlenebb (rockos) album, mint az elődje, ami talán meglep majd valakit a zenekar új játékának „leegyszerűsítésével”. A előző és az új album között még további öt év edződés és érlelődés telt el, és a lemez annyira professzionálisan „kisimított”, hogy meghódíthatja a zenei tömegeket. Az „Against The Gravity” magabiztosan lefekteti az Elvis Jackson alapjait a biztonságos szimbiózishoz a világtérképen, a zenekarnak pedig biztonságos és független művészi fejlődést ígér a jövőre.
Felállás
David Kovšca (Buda) – ének
Boštjan Beltram (Berto) – gitár
Erik Makuc (Slavc) – basszusgitár
Marko Soršak (Soki) – dobok
Produkció
Bill Gould
Dalok listája
1. Against The Gravity
2. Wake Me Up!
3. Sweet Perfection
4. Dry Your Tears
5. Breaking The Silence
6. Not Here To Pray
7. This Time
8. Street 45
9. Salvation
10. A Glass Of Tequila
11. The Burned Out Flame
12. Boyz And Girlz
13. What Took You So Long
