Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Kansas
Kiadó: Legacy Recordings
Megjelenés: 1980
Játékidő: 43:16
Értékelés: 3.5/5
Az amerikai progresszív rock úttörői, a Kansas a nyolcvanas évek kezdetével lezárták klasszikus korszakukat, amelyben néhány kivételes, csúcsminőségű art rock albumot hoztak össze. Hatásuk a kilencvenes évek prog rock revivaljára és a progresszív metalra elhanyagolhatatlan, és ma is érezni. Az arénarock sajátos, technikásan igen magas szintű, számos szimfonikus fogást felvonultató formája az „Audio-Visions”-szel hosszú időre búcsút intett, és a későbbi, jó szándékú próbálkozások ellenére sem tért vissza többé a zenekar aranykorának szintjére. Könnyen mondhatnánk, hogy progresszív rockos kalandorságuk ezzel az albummal véget ért, bár egyesek ezt a töréspontot még egy évvel korábbra tennék.
A korabeli zenei trendekhez igazodva a Kansas az „Audio-Visions”-on még erősebben az AOR-rádiók igényeihez alkalmazkodott, bár (még) nem fordított teljesen hátat szimfonikus prog rockos örökségének, amelyet az album minden fényesebb pillanatában csodálhatunk. Az átmenet szempontjából elég érdekes lemez a hetvenes évek teljesítményeihez képest viszont viszonylag átlagos. Az „Audio-Visions” manapság valószínűleg leginkább arról ismert, hogy több mint húsz évig, egészen a „Somewhere to Elsewhere” (2002) albumig ez volt a Kansas két fő szerzői-hangszeres pillérének utolsó közös munkája: Kerry Livgren gitárvirtuózé és Steve Walsh kiváló énekesé, alkalmi billentyűsé. Szokás szerint Walsh írta a tömörebb, kemény rockos szerzeményeket, míg Livgren továbbra is az epikus, szimfonikus rock himnuszok és power balladák elkötelezettje maradt.
A szupersikeres art rockos kortársakkal, például a Journey-vel és a Styxszel ellentétben a Kansas az „Audio-Visions”-on nem vigasztalhatatlan lányszívtörőkké, hanem igazi evangéliumi prédikátorokká kezdett vedleni, így egyéni megítélés kérdése, hogy jobb választás volt-e ez. A jellegzetes amerikai pátosz sosem volt idegen tőlük, de a szövegekben addig valahogy sikerült jó ízlésen belül tartaniuk, a brit prog rock iskola iránti elkötelezettségüknek is köszönhetően. A fő „bűnös” abban, hogy szinte minden szövegük az isteni üdvözülés dicshimnuszává vált, nem más volt, mint Kerry Livgren, aki ekkoriban szenvedélyes misztikusból újjászületett keresztény buzgólkodóvá változott. Idővel Dave Hope basszusgitárost is a befolyása alá vonta, aki a zenekarból való távozása után evangéliumi lelkész is lett. Nem minden tag lelkesedett persze az igehirdetésért és azért, hogy a Kansast egyre inkább az úgynevezett keresztény rockkal kezdték azonosítani. Steve Walsh-nak volt a legtöbb gondja az efféle evangéliumi költészet előadásával, amit jól mutat a „Hold On” meglehetősen felszínes tolmácsolása, amely amúgy a vallási buzgóság egyetlen nyilvánvaló példája a lemezen. A Livgrennel való viszonya a vallási meggyőződések ráerőltetése miatt annyira megromlott, hogy az album megjelenése után úgy döntött, távozik, és megalapítja saját zenekarát, a Streetset.
A Kansas az „Audio-Visions”-on hangzásbeli vonalait még határozottabban a dallamos, kemény rockos himnuszok és power balladák javára erősítette, miközben megtartotta jellegzetes arénarockos nagyzolását. Az AOR-rajongóknak egyáltalán nincs okuk panaszkodni az „Audio-Visions” miatt, hiszen az album bőséges adag magasan dallamos bájt kínál, a proghívőknek viszont nyilván jóval kevésbé izgalmas, mert az egyes dalok szerkezete – élükön a szimfonikus hangszerelésekkel – érezhetően egyszerűbb lett a korábbi mércékhez képest. Robby Steinhardt, a zseniális hegedűs és alkalmi énekes ezúttal érezhetően kevesebb teret kapott vonós bravúrjaihoz, ami amellett, hogy két régi zenésztársa mindennapos vallási fanatizmusának volt kitéve, hozzájárult ahhoz, hogy egyre elégedetlenebb lett a zenekarban betöltött státuszával, és később (átmenetileg) távozott. A szimfonikus elemek szerepe a kifejezésmódjukban egyre kisebb lett, ami jellegzetes hangzásukra igazán nem lehetett a legjobb hatással.
Bár ez már nem az a zenekar volt, amely érdemben alakíthatta volna a nyolcvanas évek progresszív rockjának sorsát, az albumon találni néhány zseniális szerzeményt, amelyek az aranykor remekeivel azonos szintűek. Az első rögtön a nyitó eposz, a „Relentless”, amely hagyományukhoz híven rendkívül erős albumnyitány. Egyben az egyik utolsó Kansas-klasszikus Steve Walsh énekével. Ez azon dalok egyike, amelyeken jól érzékelhető, hogy a Kansas erős alapokat fektetett a ma népszerű zenei műfajnak, amelyet progresszív metalnak hívunk. A drámai, eredeti kemény rockos riff az előtérbe kerül, miközben nem hiányoznak az epikus hangszerelések sem, amelyek szépen gondoskodnak a megfelelő dinamikáról. Mindezt Walsh kiváló éneke fogja össze, hangsúlyt adva a drámai, dallamos rockos refrénnek.
A fennkölt „Anything for You”-val a megfelelő pillanatban lassítanak, és egy csipetnyi hangzásbeli finomságot csempésznek a lemezre. A dalban akad néhány érdekes hangszerelés, bár az életművükből semmivel sem emelkedik ki. Az eredeti amerikai iskola pátosza teljes erővel ragyog fel a „Hold On” című szerelmes balladán, amely evangéliumi ódaként született Livgren feleségének. Ez a nyálas ballada az ismertebb és kedveltebb számaik közé tartozik, engem személy szerint mégsem győz meg. A meglehetősen ízléstelen szöveg mellett Walsh énekében nincs meg az az őszinteség, amelyet például a halhatatlan „Dust in the Wind”-ben csodálhatunk. A „Loner” és a „Got to Rock On” tipikus Walsh-féle kemény rock dalok, temperamentumos gitárriffekre és bőséges énekenergiára építenek, vagyis semmivel sem emelkednek ki.
A fennkölt hidegháborús eposzban, a „Curtain of Iron”-ban egy pillanatra újra feltámad klasszikus szimfonikus prog rockos hangzásuk. Ez a Steinhardt-féle „sztárpillanat” zamatos vonós hangszereléseket és drámai énekteljesítményt tartalmaz a legendás hegedűs tolmácsolásában, de semmiféle csúcsot nem jelent, hiszen egy rosszul leplezett kísérlet a „Cheyenne Anthem” klasszikus utódjának megalkotására. Meggyőzőbb a „Don’t Open Your Eyes”, amely a fennkölt szimfonikus prog rock kiváló példája drámai, gótikus színezetű hegedűs hangszerelésekkel, amelyeket Phil Ehart, a dobmester végletekig felpörgetett tempójára fektettek. Sajnos ez az egyik kevés dal az albumon, amelyen az egész zenekar ihletettnek hangzik, és teljes erőbedobással vesz részt a kivételes hangulat felépítésében.
A „No One Together” remek Livgren-féle szimfonikus prog eposz, és a „Relentless” mellett az egyetlen dal az albumon, amely teljesen jogosan kiérdemli a Kansas-klasszikus státuszt. Ahogy fokozatosan építik a drámai hangulatot, a technikás igényesség és az epikus hangszerelések közötti áramlás végig irigylésre méltó szinten van, vagyis ez a dal könnyen elférne bármelyik klasszikus hetvenes évekbeli albumukon. A „No Room for a Stranger” teljesen átlagos kemény rockos szerzemény, amelyen akad néhány érdekes hangszeres betét, de sehová sem jut, mert végig ugyanazt az elég unalmas motívumot ismételgeti. A záró „Back Door” viszont viszonylag érdekes dallamos rockos power ballada csábító főtémával, hatalmas többszólamúsággal és ízléses vonós hangszereléssel. Kellemes meglepetésről a záró kelta billentyűs hangszerelés is gondoskodik.
Az „Audio-Visions” ma is elég vegyes érzéseket kelt, mert rengeteg kihasználatlan potenciál rejlik benne a meggyőzőbb prog rockos húzásokhoz, ezért könnyedén a klasszikus Kansas-felállás leggyengébb lemezének mondható. Amíg a Walsh–Livgren szerzőpáros működött, a Kansas még mindig képes volt időnként a prog rock csillagaiért nyúlni, de az „Audio-Visions”-on ugyanakkor könnyen érezni, hogy az együttes egésze már nem szívvel-lélekkel volt a dolgon, ami meglátszik a minőségi egyenletességén. Walsh énekesi utódjának, John Elefantének az érkezésével – aki szintén újjászületett keresztény Livgren ízlése szerint – a Kansas végleg belépett a keresztény prédikáló AOR világába. Messze nem mondom, hogy ez a korszak rossz volt, legalábbis szigorúan zenei szempontból, ha már a szövegek nem, de sajnos korántsem tükrözte az együttes igazi lelkét, amely mindig is a Walsh és Livgren közötti szerzői partnerségen alapult.
Felállás
Steve Walsh – ének, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek, vibrafon
Kerry Livgren – gitár, ütőhangszerek, billentyűs hangszerek, háttérvokál
Robby Steinhardt – hegedű, brácsa, háttérvokál
Dave Hope – basszusgitár, háttérvokál
Rich Williams – gitár, ütőhangszerek, háttérvokál
Phil Ehart – dob, ütőhangszerek, háttérvokál
VENDÉGZENÉSZEK:
Terry Ehart – háttérvokál
Four Bassmen – háttérvokál
Joey Jelf – háttérvokál
Victoria Livgren – háttérvokál
Joey Self – háttérvokál
Anne Steinhardt – hegedű, brácsa, háttérvokál
Lisa White – háttérvokál
Donna Williams – háttérvokál
Produkció
Kansas, Brad Aaron, Davey Moire
Számlista
1. Relentless (4:55)
2. Anything for you (3:56)
3. Hold on (3:45)
4. Loner (2:26)
5. Curtain of iron (6:08)
6. Got to rock on (3:19)
7. Don’t open your eyes (4:03)
8. No one together (6:54)
9. No room for a stranger (2:55)
10. Back door (4:20)
