Előadó: Magma
Kiadó: Seventh Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 41:54
Értékelés: 4.2/5
Az kiváló debütalbum után, amely megrázta a zenei világot, és egy új (bár még nem teljesen kiforrott) műfajt mutatott be nekünk, a Magma már egy év múlva visszatért a második stúdiólemezével, amely az 1001° Centigrades címet kapta.
A felállás nagyjából változatlan maradt. A legnagyobb port a tehetséges fúvós, Jeff Seffer érkezése kavarta, aki magyar gyökerekkel rendelkező francia zenész. Fontos volt a gitáros távozása is, hiszen ettől kezdve a Magma teljesen gitár nélkül maradt, és a zenéjéből egész szép adag rock veszett el.
A Magma ezen az albumon is a saját fikciós világához láncolódik, amelyen keresztül az ötletgazda, Christian Vander az emberi társadalom alapjait támadja: a pusztítási vágyat, a bosszúvágyat, az agresszivitást, a káröröm és még sok minden mást. Vander így ismét figyelmeztet minket a „Wurdah Itah”-ra, vagyis a holt földre, ezzel érzékeltetve bolygónk lakosainak többségének lelkiállapotát.
Zeneileg sem távolodott el a Magma a debütalbum víziójától. A zene nagy része továbbra is a jazz rockra épül, sok benne a klasszikus zenei hatás (bár érezhetően kevesebb, mint később), az opera, a kelet-európai folk és mindenféle indulók hatása, amelyek részben felelősek azért, hogy a Magmára rásütötték a náci (vagy olykor fasiszta) zenekar bélyegét. Mindez persze alaptalan volt, a Magma egyszerűen mindenféle hatás keveréke. Hogyan is lehetne egyébként náci egy jazzre épülő zene?
Az album három szerzeményt tartalmaz. Az első a zenekar főnökének, Christian Vandernek a műve, és megmutatja a zeneszerzői fejlődését. A Rïah Sahïltaahk-kal ugyanis az egyik legkülönösebb és legkiemelkedőbb alkotását hozta létre. A másik két dal kevésbé fontos a Magma életművében, de bennük is akad egy-egy fényes pont.
A Rïah lassan indul jazzes ritmussal és Blasquiz énekével. Hamar kiderül, hogy ennél a nyugodt ritmusnál nem fog sokáig maradni, mert Vander folyton olyan tempófokozásokat épít a kompozícióba, amelyek rendkívül kiszámíthatatlanok. A váltások az első induló megjelenésével zárulnak le, amelyben a zongora és a dob, no meg persze az ének dominál. A dal még vadabbá válik, amikor először Vandert is halljuk énekelni. A dallamok szinte futószalagon követik egymást. Néha az az érzésünk, hogy a Rïah Sahïltaahk száz kisebb dalból áll, és nem egyetlen hosszú szerzemény. Talán ez a legnagyobb kritika vele szemben: hogy a részek időnként széttartónak tűnnek, és az átmenetek helyenként darabosak. Nekem személy szerint ez csodálatos, mert ez a szerzői módszer annyira ritka, és még ma is frissnek hat. A tempó aztán kissé visszaesik, de Vander nem hagy pihenni. Az 1001° Centigradesen még elég szerelmes volt az indulókba és a kelet-európai folkzenébe, ami hamar kiderül. A részek továbbra is hirtelen váltják egymást – az ultradinamikustól a lassú jazzesig, a szinte ambientig, a klasszikus részekig, az indulókig… Később Vander énekes kitöréseinek (üvöltéseinek) is tanúi vagyunk, amelyeket már az első lemezről megszokhattunk. A sok dinamikus fordulat után a kompozíció kissé szerényen, lassú, egyre halkuló zárással ér véget.
Az „Iss” Lanseï Doïa Teddy Lasry szerzeménye, aki már a debütalbumon is zeneszerző volt, de ott – legalábbis szerintem – sokkal nagyobb nyomot hagyott. Ez a kompozíció jóval unalmasabb, mint amire Lasrytől számítani lehetett. A kezdés tisztán jazzes, de néhány köztes rész még elég érdekes a kórusénekekkel és Blasquiz énekes kilengéseivel.
Cahen szerzeménye egy árnyalattal még gyengébb Lasryénél, itt viszont Cahen láthatóan még keresgélt. Sokkal többet mutatott a Zao albumain, itt pedig látszik, hogy nem tudja pontosan, mit akar. A dal végül egy amúgy szimpatikus jazznek hat, de nagyobb meglepetések nélkül inkább szánalmasan sikerül. Ha érdekes és jó jazzre vágytok, nézzetek máshová, mert ez meglehetősen jellegtelen és ötlettelen.
A Rïah Sahïltaahk kétségkívül a Magma egyik legnagyobb mestermunkája, de maga az album sokat veszít a színvonalából a másik két szerzemény miatt. Az „Iss” és a „Ki” egyaránt szolid jazzalkotás, de Vander műve összehasonlíthatatlanul jobb. Lasry és Cahen tisztább jazzkompozíciókat alkotott, kevesebb meglepetéssel. Az egész ugyan zeuhl köntösbe van csomagolva (különösen az ének), de nem mondható különlegesnek.
Ez a lemez a Magma utolsó stúdióalbuma, amelyet az „első hullámhoz” sorolunk. Utána nagy változások következtek a felállásban. A legszembetűnőbb Cahen, „Faton” és Jeff Seffer távozása volt, akik később a Zao együttesben alakították ki a zeuhl saját víziójukat. A Magma zenei értelemben is újjászületett, hiszen a Mekanik Destruktiw Kommandohon a hangzásvilág teljesen más, egyre inkább távolodik a jazztől, és mind közelebb kerül Orff operai stílusához és a minimalista klasszikus zenéhez. A jazz rock elemei a Magmánál mindig jelen voltak, és valószínűleg mindig is jelen lesznek, de ez az album után jelentősen visszaszorultak.
Az 1001° Centigrades félig sikerült album. Ez azt jelenti, hogy az első fele kiváló, és Vander egyik legjobb alkotását kínálja egyáltalán. Ebből a szempontból a Magma még egy lépést is előre tesz a remek debütalbumhoz képest. De mit ér ez, ha a második fele, amelyért Lasry és Cahen felel, lassabb és kalandvágy nélküli. Ne értsetek félre, a két kompozíció teljesen szolid jazz, de nekem a Magmának valami másnak kell lennie. Az album kétségkívül megéri a pénzét már a Rïah Sahïltaahk miatt is, de a gyengébb második fele azt jelenti, hogy legalábbis szerintem ez a Magma legrosszabb stúdióalbuma (igen, a Mercinél is gyengébb).
Felállás
Christian Vander – ének, dob, ütőhangszerek
Klaus Blasquiz – ének, ütőhangszerek
François Cahen – zongora
Francis Moze – basszusgitár
Teddy Lasry – klarinét, szaxofon, fuvola, ének
Jeff Seffer – szaxofon, basszusklarinét
Louis Toesca – trombita
Produkció
Louis Sarkissian
Számok listája
1. Rïah Sahïltaahk (21:45)
2. „Iss” Lanseï Doïa (11:46)
3. Ki Ãahl Ö Lïahk (8:23)
