Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Electric Light Orchestra Part II
Kiadó: Zomba Records
Megjelenés: 1990
Játékidő: 42:03
Értékelés: 3.5/5
Electric Light Orchestra Jeff Lynne nélkül? Rendkívül vakmerő, ha nem mondom, provokatív lépés, amely a kilencvenes évek első felében mégis meglepően jól működött az ELO Part II kompromisszumos név alatt. Ennek a szokatlan, más eszközökkel folytatott kontinuitásnak a gyökerei addig nyúlnak vissza, amikor az ELO befejezte turnéját a színvonal alatti „Balance of Power” (1986) után, és a mindenes gitáros, énekes, szerző és producer Jeff Lynne úgy döntött, hogy a legendás zenekar lejárt, ő pedig új kalandba kezd a Traveling Wilburys szupergrouppal, amelynek rajta kívül George Harrison, Bob Dylan, Roy Orbison és Tom Petty is tagja volt. Sok szempontból nem lehetett hibáztatni a döntéséért: az ELO ekkorra gyakorlatilag teljesen kiégett társaság volt, a egykori nagyságuk halovány árnyéka, krónikusan híján az üde ötleteknek, és mindent átható szintetizátorhangzással.
A dobos Bev Bevan, Lynne mellett a zenekar egyetlen eredeti tagja, nem osztotta ezt az érzést, ezért mindenáron meg akarta győzni a zenekarvezért, hogy adjon még egy esélyt a bandának a hangzásbeli gyökerekhez való visszatéréssel. Lynne hallani sem akart arról, hogy újra beindítsa a lerobbant ELO-űrhajó hajtóműveit, így Bevan úgy döntött, hogy az egészet újraépíti. A névhasználat miatt röviden pereskedtek is, majd Lynne-nel kompromisszumot kötöttek: az ELO története folytatódhatott, de csak a Part II toldalékkal.
Bevan az azonos című lemezen azt akarta elérni, hogy a zenekara visszatérjen a klasszikus ELO-hangzáshoz kiterjedt zenekari hangszerelésekkel, amelyekről Lynne a nyolcvanas évek második felében teljesen lemondott. Ennek érdekében meghívta az ELO régi karmesterét és hangszerelőjét, Louis Clarkot. A régi ELO-cimborák közül csatlakozott hozzá Kelly Groucutt basszusgitáros és Mik Kaminski hegedűs. Teljesen új nevek voltak Eric Troyer billentyűs, valamint Peter Haycock és Neil Lockwood gitáros; ez a három osztozott az énekes szerepeken is. Bevan első számú énekesjelöltje egyébként John Payne volt, de ő végül inkább az Asiához csatlakozott, ahol egy ideig az ELO-klasszikus „Showdown” feldolgozását játszotta.
Bevannak az „ELO Part Two” sok pontján sikerült megközelítenie azt a klasszikus, hetvenes évekbeli ELO-stílust ízléses vonósaranzsokkal, elbűvölő többszólamú dallamokkal és hatalmas vokálokkal. Máshol, ahol a zenekari hangszerelések nem ennyire hangsúlyosak, a lemez közelebb áll a 80-as évek AOR-jához. Kompakt, dallamos rockhimnuszokból és potenciális slágerekből hemzseg az album. Az „ELO Part Two” kereskedelmileg valószínűleg sokkal sikeresebb lett volna, ha két-három évvel korábban jelenik meg, amikor ez a fajta zene a népszerűsége csúcsán állt. Akárhogy nézem, ez a lemez jobb, mint az összes nyolcvanas évekbeli ELO-album. Az egyetlen hibája a produkció, amely nem éri el Lynne jellegzetes tökélyét, mert helyenként a basszus túlságosan előretolakszik.
A klasszikus ELO-hagyományhoz való visszatérést már a nyitó „Hello” jelzi, amelyben álmodozó, mégis csaposan lendületes dallammal és éteri vokálokkal hosszú idő után újra a nagy példaképek, a Beatles előtt tisztelegnek. A kiváló popróker „Honest Men” egy klasszikus ELO-sláger minden szükséges elemét tartalmazza, és ez az album első csúcspontja. Sokat tesz hozzá a vendégzenészként közreműködő egykori ELO-hegedűs, Mik Kaminski is, aki jó adag vonósos bájt csempész a csábító zenekari hangszerelésekbe. A központi dallam és a többszólamú refrén csodásan van végigvezetve az hangszereléssel, miközben Troyer „beatlesesen” csengő hangja színében még kissé Lynne-ra is emlékeztet, és ugyanabban a hangfekvésben énekel. Az „Every Night” ezzel szemben a hangsúlyos gitárriffekkel közelebb áll egy dallamos rockhimnuszhoz, egyes pontokon még a hair metalhoz is, mint a jellegzetes ELO-féle art pop rockhoz.
Érdekes módon valahányszor megmártóznak az amerikás hangzásvilágban, jön egy hipnotikus szerzemény a „Once Upon a Time” stílusában, amelyben jó adag zenekari ELO-báj és hatalmas vokális harmóniák érezhetők. A „Heartbreaker”-ben ismét az amerikai dallamos-keményrockos hangzáshoz fordulnak. A vonósaranzsok szépen szövődnek a pimasz refrénbe, de így is inkább a Bon Jovira hasonlít, mint a klasszikus ELO-ra. Az ELO-hagyomány és a nyolcvanas évek hangzásvilágának harmonikus keresztezésére jó példa a „Thousand Eyes”, egy kiváló AOR-himnusz, ahol a romantikus vokálok remekül ülnek a dús vonósaranzsokon és a pompázatos dallamon. A „For the Love of a Woman” is hipnotikus szerzemény, amely sikeresen megidézi a régi ELO szellemét, úgyhogy könnyen el tudnám képzelni benne Lynne vokális-hangszeres közreműködését is.
A „Kiss Me Red” meglehetősen felesleges Cheap Trick-feldolgozás, és átlátszó kísérlet arra, hogy vonzóan szóljanak az amerikai rádióhullámokon. Ennek ellenére sikerül teljesen egyedi hangzásbélyeget nyomniuk rá. A „Heart of Hearts”, amelyben még a Totóval is találni párhuzamokat, kiváló AOR-standard sok szaftos gitárfrázissal és hatalmas refrénnel, természetesen a kötelező zenekari háttérrel alátámasztva. A záró „Easy Street” pedig újabb szilárd kompromisszum arra, hogyan bűvöld el a hosszú évek óta hűséges ELO-rajongókat, és közben úgy szólj, mint a nyolcvanas évek amerikai AOR-zenekarai; ez egyébként jóval rosszabbul is elsülhetett volna.
Az „ELO Part Two” annak ellenére meglepően jól sikerült lemez, hogy hiányzik belőle az ELO kulcsembere: sikeresen házasítja össze a hetvenes évek klasszikus ELO-hagyományának egyes elemeit a nyolcvanas évek dallamos rockjával. Meg vagyok győződve róla, hogy néhány szerzemény manapság Lynne-nek is tetszene, aki az ELO Part II hanyatlása után mégis úgy döntött, hogy feléleszti az „igazi” ELO-t. Persze az album egészen más történet, mint amit Lynne csinált volna, ha beszáll, de ugyanez igaz a Roger Waters nélküli Pink Floydra is, amelynek szintén senki sem vitathatja el a számos kiváló szerzeményét a kulcsfontosságú dalszerző és szövegíró nélkül. Bevan szándéka, hogy feléleszti a klasszikus ELO-hangzást, csak részben sikerült, másutt az album közelebb áll az amerikai AOR-maníroshoz, amely mindazoknak tetszeni fog, akik a Foreigner, a Survivor vagy a REO Speedwagoon munkásságát tisztelik. Jobb produkcióval kiváló lemez is lehetett volna, így viszont „csupán” remek hangzó dokumentum, amely igazolja, hogy az ELO más eszközökkel való folytatása teljesen megérte.
Felállás
Bev Bevan – dob, kísérővokál
Kelly Groucutt – basszusgitár
Mik Kaminski – hegedű
Phil Bates – gitár, ének
Neil Lockwood – gitár, ének
Eric Troyer – billentyűs hangszerek, ének
Produkció
Jeff Glixman
Számlista
1. Hello
2. Honest Men
3. Every Night
4. Once Upon A Time
5. Heartbreaker
6. Thousand Eyes
7. For The Love Of A Woman
8. Kiss Me Red
9. Heart Of Hearts
10. Easy Street
