Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nektar
Kiadó: Bellaphon
Megjelenés: 1973
Játékidő: 35:33
Értékelés: 5/5
A „Remember the Future” című koncepcióalbummal a legendás space rockerek, a Nektar megtapasztalták a nagy áttörést Európa legismertebb progresszív rock zenekarai közé, miközben a féktelen hangzásbeli kalandokra és ezoterikus hangulatokra kiélezett füllel vevő zenei beavatottak szűk körében már réges-rég nagy tiszteletnek örvendtek. Ez a rendkívül ambiciózus lemez, amely ma is meglepően mellőzött a legkülönfélébb proggal foglalkozó közösségekben, számos előkelő listás helyezéssel hozta meg számukra pályájuk legnagyobb kereskedelmi sikerét, különösen a vendéglátó Németországban, ahol e sajátos angolok főhadiszállása általában működött. Meglepően sikeres volt az Egyesült Államokban is, ahol aranylemez lett, így a Nektar azon kevés progresszív rock zenekar egyikévé vált, amely az Atlanti-óceán mindkét partján egyformán jól fogyott.
Annál is fontosabb, mint hogy felkerültek vele a világ zenei térképére, a lemez zenei arculata: a „Recycled” (1975) mellett ez számít a zenekar legjobb teljesítményének. Ezen élték át első jelentős hangzásbeli változásukat: nagyrészt hátrahagyták a terjedelmes pszichedelikus improvizációkat és a múltból hozott homályos blues rockos fogásokat, és sokkal kifinomultabb hangzást alakítottak ki. Ez főként hipnotikus többszólamú éneken, funkos színezetű ritmusmintákon és melankolikus, többrészes harmóniákon alapult. A hangzás fő hordozója továbbra is a remek gitáros és énekes, Roye Albrighton volt, aki eklektikus gitáros bűvészkedéseivel igazolta, hogy a hetvenes évek egyik legeredetibb gitárosa. A billentyűk ambientes hullámai, elsősorban Allan „Taff” Freeman éteri szintetizátormintái pedig védelmező asztrális hangulatot teremtettek, amellyel a zenekar tovább tágította hangzását a teljesen kiszámíthatatlan dimenziók felé.
A „Remember the Future” alapjában véve fenséges, koncepciózus progresszív rock eposz, amelyet a Nektar a korabeli bakelitlemezek játékidő-korlátja miatt két részre osztott. Az egyes hangszereléseket és harmóniákat két alapmotívum köré építették, ezek a „Questions and Answers” és a „Let it Grow”. A színes hangkollázsok kiszámíthatatlan megalkotóiként szerzett hírnevükhöz híven a „Remember the Future” szvit két fele teljesen különbözik egymástól, és sokféle atmoszférát kínál. Míg az első fele főként ugrándozó, bővelkedik funkos ritmikai finomságokban és kemény rockos futamokban, a második rész sokkal melankolikusabb és elmélkedőbb, Albrighton slide gitárjának kiterjedt használatával.
Az „emlékek a jövőből” kozmikus utazását játékos dallam nyitja számos többszólamú betéttel a refrénben, alatta funkos ritmusokkal, amelyekről elsősorban a basszusgitáros, Derek „Mo” Moore gondoskodik szorgosan. A múltbeli, többnyire homályos pszichedelikus kísérletezéseikhez képest a Nektar itt először mutatja meg aktívabban, mennyire érez rá a kifinomult és csábító dallamok megalkotására. Mindeközben megőrzik védjegyükké vált kelta melankóliájukat, a kemény rockos finomságoktól sem riadnak vissza, főleg Albrighton kifinomultan odavetett, ütős gitárfrázisainak köszönhetően. Az eposz motívumai percről percre változnak. Az szvit első részének egyik csúcspontja az epikus refrén hatalmas többszólamú énekkel, amelyben érzékeny gitár- és billentyűharmóniák hullámoznak. A drámai hangulat felépítésében Roye rendkívül érzéki énekteljesítménye is fontos szerepet játszik. Az első fél vége felé szerteágazó hangszeres szekció következik, amelyben a hangszerek képszerűen csapnak össze, miközben a többszólamú ének kísérleti-pszichedelikus részbe billenti át a számot, ahol szellemes szintetizátor-finomságok uralkodnak.
A szvit második fele sok szempontból még érdekesebb az elsőnél, hiszen még több ezoterikus harmóniát tartalmaz, és Albrighton szívbe markoló slide szólóit, amelyekkel rengeteg mély és sokszínű atmoszférát varázsolnak elő. Időnkénti ritmikai váltásokkal gyengéd, pasztorális dallamot építenek, amely éteri többszólamú éneken és válogatott gitárakkordok elegáns lefektetésén alapul. Idővel egy kiemelkedő, vidám szekciót állítanak össze, amelyben úgy hemzsegnek a gitáros wah-wah effektek, a bluesy futamok és a mozgalmas funkos basszusvonalak. Howden dobján a lovagló ritmusokkal átvezetnek egy félig ambientes, titokzatos hangulatú szekcióba. A szívbe markoló többszólamú ének ezután az egészet temperamentumos funkos motívumba billenti, majdhogynem táncos ritmussal.
A szvit záró részében aztán eljön a nagy csúcspont és a végső kinyilatkoztatás. Itt kifejezetten melankolikus hangulattal találkozunk, amelyre számos „síró” slide gitáros harmónia jellemző. Ha a slide gitár prog rockos mestereiről esik szó, általában David Gilmourt (Pink Floyd) vagy Andy Latimert (Camel) szokás említeni, miközben Albrighton érdemeiről, amelyek a zenei történetmesélés legszívbemarkolóbb és legszomorúbb gitárharmóniáinak megalkotásában megilletik, túl gyakran megfeledkeznek. Az epikus utazás vége mégsem szomorú, hiszen idővel funkos ritmusmintákra és Roye kiváló énekére ismét ugrándozó dallamot építenek. A temperamentumos zárlat a „Let It Grow” szekció melodikus-keményrockos kinyilatkoztatása, amelyben rendkívüli érzékükről tesznek tanúbizonyságot a fülbemászó dallamok építésében. Ahogy az igazi space rockerekhez illik, az asztrális utazás pszichedelikus szintetizátormintákkal ér véget.
Maga az album koncepciója nem különösebb, innovatívról pedig szó sincs, hiszen egy már akkoriban is eléggé elkoptatott sci-fi történetre épül egy Bluebird nevű misztikus és halhatatlan entitásról, aki különböző dimenziókban barangol, az űrben, időben és térben utazik, és időnként megfigyeli az emberi faj fejlődését. Ennek szokatlan fejlődése és tettei felkeltik a figyelmét. Bár az emberi önpusztító természet évezredeken át tartó megfigyelése számos keserű csalódást okoz neki, a jövőben mégis kivételes lehetőséget lát e faj szellemi evolúciójára, egyúttal arra is, hogy egyszer, ha kiérdemlik, személyes kapcsolatba lép velük. Abban az időben, amikor a progresszív rockon belül is rendkívül népszerűek voltak a szellemi fejlődésről szóló különféle koncepciók, a Nektar is letette a magáét, és mindezt összekapcsolta a sci-fi iránti hagyományos érdeklődésével.
A „Remember the Future” című albummal a Nektar megalkotta első remekművét, és a zeneszerzői érettség új szintjére jutott. Ez az album, vagy inkább az azonos című epikus szvit ma is a progresszív rock történetének egyik legjobb teljesítménye, amellyel végre megérdemelt figyelmet kaptak a hűséges hívek körén kívül is. A lemez sikere után néhány világhírű kiadó is elkezdett versengeni a kegyeikért, köztük a Discreet, a legendás Frank Zappa vezette független kiadó, akit előzenekarként sikerült levenniük a lábáról egy közös turnén. A végén ez az együttműködés dugába dőlt, de Frank jó szava még így is kiérdemelt számukra némi többletfigyelmet a médiában. A „Remember the Future” remek kiindulópont volt, amelyből a következő években is folytathatták volna ezt a sikeres hangzásreceptet, ők azonban inkább hűek maradtak a kiszámíthatatlansághoz, és a következő években rengeteg váratlan hangzásbeli meglepetésről gondoskodtak.
Felállás
Roye Albrighton – gitár, ének
Allan „Taff” Freeman – billentyűk, vokál
Derek „Mo” Moore – basszusgitár, vokál
Ron Howden – dob, ütőhangszerek, vokál
Mick Brockett – fények
Produkció
Peter Hauke és a Nektar
Számlista
1. Remember the Future – Part I (16:38)
Images of the Past
Wheel of Time
Remember the Future
Confusion
2. Remember the Future – Part II (18:55)
Returning Light
Questions and Answers
Tomorrow Never Comes
Path of Light
Recognition
Let It Grow
