Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Electric Light Orchestra Part II
Kiadó: Edel Records
Megjelenés: 1994
Játékidő: 54:03
Értékelés: 4/5
Az Electric Light Orchestra Part II a legendás brit art rock együttes, az Electric Light Orchestra rövid életű leágazása volt, amely a hosszú éveken át alkotói vezetőként működő gitáros, énekes és producer, Jeff Lynne nélkül játszott és lépett fel. Rövid fennállása ellenére Bev Bevan dobos, az egyetlen megmaradt alapító ELO-tag vezetésével két több mint említésre méltó lemezt sikerült összehozniuk, amelyeket nem egy ELO-rajongó jobban becsül mindannál, amit az együttes Lynne irányításával a szintetikusan átitatott nyolcvanas években létrehozott, amikor a szerves zenekari hangszerelések helyét az elektronikus hangtextúrák vették át. A biztató, azonos című bemutatkozó lemezen az arénarock elemeinek beemelésével és a (szerves) zenekari szekció visszatérésével legalább részben sikerült a klasszikus ELO-hang felélesztése, majd visszatértek a stúdióba, és megszületett a „Moment Of Truth”, amely ugyan semmilyen érzékelhető kereskedelmi sikert nem aratott, de elődjét minden zenei elemében felülmúlta.
Az előző lemezhez képest az ELO Part II ezzel az albummal érezhetően előrelépett, és a sokkal élőbben, szervesebben szóló modern produkciónak köszönhetően teljesen közel került a hetvenes évek klasszikus ELO-hangjához. A legtöbb szerzemény dallamos rockos szerkezetét átszövő fenséges zenekari hangszerelések száma érezhetően megnőtt, hiszen néhány dalban igazi zenekar is közreműködött. Összehasonlításképp: az „igazi” ELO Lynne vezényletével az „Eldorado” (1974) óta nem ismételt meg hasonló húzást. Sőt, a zenekar a koncerteken is elkísérte őket, amit az „igazi” ELO pályafutása során soha nem tett meg. A klasszikus vonósszekció folytonosságát a régi ELO-hegedűs, Mik Kaminski biztosította, Bevan mellett pedig komoly erkölcsi támaszt jelentett Kelly Groucutt, aki basszusgitárosként tért vissza, valamint Louis Clark billentyűs, aki a zenekari hangszerelések nagy részét jegyezte. A kultikus csellista, Hugh McDowell távozása után az album megjelenéséig még néhány változás történt a felállásban, ezek közül kiemelkedik a szolid gitáros és még jobb énekes, Phil Bates érkezése. Utóbbi éneke, amely jó néhány rokon vonást mutatott John Payne-nel (ex-Asia, GPS), egészen új dimenziót nyitott a hagyományos, Beatles-es vokális harmóniákhoz képest, amelyekért Lynne pályafutása nagy részében egyenesen megszállottan rajongott.
Az album szerzeményeinek többsége a lenyűgöző vokális harmóniák, a hatalmas dallamok bőséges zenekari szekcióval és a dallamos rockhimnuszok hatásos keverékével jó adag gourmand élvezetet nyújt a hagyományos ELO-hang rajongóinak, bár említésre méltó progresszív rockos kalandozást nem találunk rajta. Utóbbit tulajdonképpen senki sem várta Bevan társaságától, amelynek sikerült a dallamos érzékenység, a ritmikai kifinomultság és a hangszeres összetettség magas fokát megfelelő harmóniába olvasztania, ami legalább részben felidézi az ELO aranykorának emlékét.
A különálló pop- és dallamos rockszerzemények között rövidebb zenekari instrumentálisok bújnak meg, amelyek folytonosságot adnak az albumnak, és emlékeztetnek a zenekari szekció fontos szerepére. A fő varázs ennek ellenére a kiváló dallamos rockszerzeményekben rejlik, hipnotikus énekdallamokkal, amelyek közül kiemelkedik a „Breakin’ Down the Walls”, a „Power of A Million Lights” és a „Voices”, ahol a rockos és a klasszicista összetevők egyformán erővel ragyognak fel. Egy másik korszakban ezek a dalok biztosan slágerstátuszt élveztek volna. Nem hiányoznak a drámai power balladák sem, élükön a „One More Tomorrow”-val és a „Love Or Money”-val, amelyekben az állandóan cserélődő énekesek egyéni tehetsége különleges tűzzel csillan meg, a cukrosság legkisebb szikrája nélkül. A keményebb hangzások kedvelői pedig a keményrockosan megfűszerezett dalokat, a „Don’t Wanna”-t és a „Whiskey Girls”-t élvezik majd a legjobban, ahol különösen érvényesülnek a torzított gitárfrázisok és a boogie-ritmusok, természetesen a zenekari díszítések kiegyensúlyozott jelenléte mellett. Röviden: az album minden szempontból ragyog. Az egyetlen hiányosságot a „nagy vezér” ismételt hiánya jelenti, aki elsősorban a hangjával az ELO-örökség elválaszthatatlan része volt, így őt minden többéves rajongó hiányolni fogja. Jobb is, ha nem képzelem el, mennyire jó lehetett volna ez a lemez, ha Lynne valahogy képes lett volna megfékezni az egóját, és úgy dönt, hogy együttműködik.
A „Moment Of Truth” albummal az ELO Part II különös meglepetést okozott: nemcsak hogy túltett a több mint szolid bemutatkozó lemezén, de Bevan csapata a legjobb dobást érte el a klasszikus ELO-hang felé, amiről Lynne a nyolcvanas években csak álmodhatott. Szerintem a siker receptje a szerves zenekari hangszerelések sikeres visszatérése mellett az együttes másfajta működésében is ott rejlett. A legendás együttessel ellentétben, ahol Lynne mindenható volt énekesként, zeneszerzőként és producerként, az ELO Part II demokratikus kollektíva volt, ahol a tagok közös megegyezéssel váltották egymást a dalszerzésben és a fő vokálban. Bev Bevan mint egyetlen eredeti tag természetesen megkérdőjelezhetetlen vezető maradt egészen 2000-ben bekövetkezett váratlan visszavonulásáig, amikor a gyenge kereskedelmi visszhang miatti egyre nagyobb frusztráció után (annak, aki a hetvenes években zsúfolásig telt stadionok előtt lépett fel, a klubos, sőt bárkoncert-szintre való lecsúszás bizonyára nehezen emészthető élmény lehetett) úgy döntött, feloszlatja az együttest, és az ELO névhasználati jogaiból való részét eladta Lynne-nek.
A többi tag a The Orchestra név alatt folytatta, de az már egy másik történet. Valamiféle irónia, hogy Lynne, minden zeneszerzői és produceri zsenialitása ellenére, a nyolcvanas években a szintetikus hangszerelésekhez való megátalkodott ragaszkodással hiába próbált felérni a klasszikus ELO-albumok kiválóságához, miközben egykori társainak ez ilyen könnyedén sikerült. Váratlan visszatérése az újonnan átértelmezett ELO-val az új évezred kezdetén a rockzene történetének egyik legnagyobb meglepetései közé tartozik. Valószínűleg a régi „barátja”, Bevan volt az egyetlen, akit ez egy cseppet sem lepett meg.
Felállás
Eric Troyer – billentyűs hangszerek, ének
Louis Clark – hangszerelés, billentyűs hangszerek
Phil Bates – gitár, ének
Bev Bevan – dob
Kelly Groucutt – basszusgitár, ének
Hossam Ramzy – ütőhangszerek
Mik Kaminski – hegedű
The London Session Orchestra – zenekari szekció
Produkció
Stephan Galfas
Számlista
1. Moment of Truth (Overture) (4:08)
2. Breakin` down the walls (4:27)
3. Power of a million lights (4:51)
4. Interlude (0:32)
5. One more tomorrow (5:00)
6. Don`t wanna (3:41)
7. Voices (4:27)
8. Interlude 2 (0:20)
9. Vixen (0:05)
10. The fox (4:35)
11. Love of money (4:09)
12. Blue violin (1:10)
13. Whiskey girls (3:37)
14. Interlude 1 (0:58)
15. Twist of the knife (4:33)
16. So glad you said goodbye (4:12)
17. Underture (2:52)
18. The leaving (0:26)
