Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Supertramp
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 47:50
Értékelés: 4/5
A „Supertramp” a legendás brit progresszív rockerek, a Supertramp debütáló albuma, amely még azelőtt jelent meg, hogy a zenekar világhírre tett volna szert olyan felejthetetlen slágerekkel, mint a „Dreamer”, a „The Logical Song”, a „Goodbye Stranger” és a „Give a Little Bit”, és mielőtt a „Crime of the Century” (1974) és a „Breakfast in America” (1979) monumentális lemezeivel örökre beírta volna magát a halhatatlanok közé. A korai Supertramp a személyes vallomásos szövegeire, melankolikus hangulatára és a klasszikus progresszív rockos kísérletezésre támaszkodva, amelyben a folk, a szimfonikus zene, a blues, a pszichedelia és a jazz elemei is megtalálhatók, egészen más történet volt, mint a későbbi, jóval kifinomultabb és szarkasztikusabb art/pop rock nagyágyúk. Ezen a kereskedelmileg visszafogott albumon végig érződik, hogy a fáradhatatlan zenei kalandorok társasága, akik már akkor sem rejtegették a társadalmi szatíra iránti tehetségüket, még a saját, messziről felismerhető hangzásvilágát kereste, hiszen a prog rock úttörőinek hatásai mellett számos olyan hangzásárnyalat is felbukkan, amely az úgynevezett canterburyi szcénához, élén a Caravannel állt közel, de minden más tekintetben meglepően erős bemutatkozást hoztak össze.
A zenei irányt már ekkor is egy briliáns szerző-hangszeres-énekes páros diktálta: Rick Davies billentyűs és énekes, valamint Roger Hodgson énekes és gitáros. A későbbi gyakorlattal ellentétben, amikor Daviesszel harmonikusan váltogatták egymást a vezetőének mellett, itt az összes énekrészt a vokálisan egyedi Roger Hodgson énekelte, aki az akusztikus gitározás mellett ebben a szakaszban a basszusgitáros feladatát is ellátta. Hodgson itt még többé-kevésbé került azokat a későbbi, magasan szárnyaló falsetto-bravúrokat, amelyekkel pályája további részében híressé vált, és amelyekkel a zenekarra a legfelismerhetőbb bélyegét nyomta. A messziről felismerhető hangszíne itt még némi rokonságot mutatott Jon Andersonéval (Yes) és Pye Hastingséval (Caravan), míg később az ilyen jellegű rokoni szálakat szinte teljesen levetkőzte.
Hodgson pásztori hangulatú akusztikus gitáraranzsmanjait Davies temperamentumos hammondorgonája támogatta erőteljesen, amely már akkor is rendkívül telt és eleven hangzást adott nekik. Ma is érdekesnek tűnik, hogy az elektromos gitár a későbbi évekkel ellentétben, amikor Hodgson vette át a vezetőgitáros szerepét, kizárólag a bluesból érkező Richard Palmer reszortja volt, aki nem sokkal az album megjelenése után elhagyta a zenekart, hogy később a King Crimson dalszövegírója legyen. Palmer számos bluesos futamával és szólójával jelentősen hozzájárult a kompozíciók többségét átható rendkívüli melankóliához. Külön történet volt a dobos, Bob Millar, aki azután távozott a zenekarból, hogy hirtelen idegösszeomlást kapott. Ez egyébként nem volt túl nagy veszteség, mert a dobolása szerintem a legyengébb láncszem volt ebben a rendkívül tehetséges csapatban.
A kompozíciók többsége melankolikus, nyugodt vizeken evez, amelyeket időnként kicsattanó, hard rockosan fűszerezett rohamok szakítanak meg bujaszó hammondrétegekkel és szaftos, bluesos gitárfutamokkal. A keményebb hangzás felé kacsingatás ilyen példái közé tartozik a temperamentumos „It’s a Long Road”, amely groove-os ritmusaival és a hammondorgona szaftos futamaival megfelelő nyitó mulatságot teremt, de sajnos kissé kidolgozatlan a vége, így nem hagy mélyebb nyomot. Az „And I’m Not Like Other Birds of Prey” jóval érdekesebb szerzemény, bár nem a legeredetibb, hiszen sokban emlékeztet arra, amit egy Caravan a legjobb időszakában létre tudott hozni. A pszichedelikus bevezető után szépen felépítenek egy kifejezetten gyengéd, pásztori dallamot, amelyet az akusztikus gitár akkordjai, a hammondok finom rétegei és Roger kiváló éneke visz, amely még távolról sem éri el azokat a magas fekvéseket, amelyeket pályája későbbi szakaszában használt.
A melankolikus gyászének, a „Words Unspoken” egy újabb akusztikus beállítottságú szerzemény kellemes pásztori dallammal és törékeny énekkel. A progresszív rockos eposz, a „Maybe I’m a Beggar” az album két csúcspontja közül az első, és az egyik első olyan daluk, amelyben már felfedezhetők a lírai szarkazmus és a társadalmi szatíra nyomai. Itt Hodgsonnak a bevezető részben a kíséretként éneklő gitáros és leendő költő, Palmer segít, aki a folytatásban különösen kitűnik egy fenomenális, ultramelankolikus gitárszólóval. Hodgson felismerhető falsettója itt először érvényesül teljes pompájában, miközben a szimfonikus-pásztori díszítések és a bluesos gitárfutamok segítségével lassan monumentális hangulatot építenek. A „Home Again” rövid, de kellemes akusztikus ballada, amellyel rövid csendet teremtenek a vihar előtt, amelyet a keményrockos, ugrálós „Nothing to Show” hoz el. Ez a zenekar történetének egyik legkeményebb alkotása, noha a szokásos kelta melankólia ebből sem hiányzik. Davies az orgonán megmutatja a ráismerhető szólóját, míg a bluesos Palmer átható gitárfutamokkal űzi ki a belső démonait.
A folk rockos fűszerezésű „Shadow Song” zongorás bevezetőjével és Hodgson lágy énekével már kicsit a későbbi bravúrjaikat sejteti, azzal a különbséggel, hogy a későbbi szaxofon helyett itt furulyákat használtak fúvósként, és ezzel púpozott adag pásztori melankóliát adtak hozzá. A tizenkét perces „Try Again” számos fordulatával és kiterjedt hangszeres szekcióival szerkezetileg a legösszetettebb progresszív rockos kísérlet a pályájukon, és ezzel könnyedén az album legjobb darabja, bár a későbbi eposzaik kifinomultsága és drámaisága még hiányzik belőle. A temperamentumos aranzsmanokat és énekkitöréseket kiterjedt, rendkívül összetett hangszeres részek követik, ahol néhány jazzes ambíciót is megmutatnak, olyanokat, amelyek az elkövetkező években megszokottá válnak. Palmer mellékesen kihúz még egy kivételes szólót, amelyen át hirtelen egy hepehupás bluesos szekcióba váltanak, majd Davies az orgonabirodalma segítségével az egészet a folk rockos dimenziók felé viszi. A záró részben egy rövidebb avantgárd szakaszt is megengednek maguknak, amely kétségkívül az egyik legszokatlanabb hangszeres vállalkozás a történetükben. A „Surely” lezárása a bevezető pásztori motívum felújításával és továbbépítésével hasonló stílusban vezeti a célba az albumot, mint ahogy az elindult.
A Supertramp az emlékezetes bemutatkozó lemezén nagy melankolikusként mutatkozott be, akik már pályájuk legelején a progresszív rock saját, messziről felismerhető formája felé keresték az utat. A figyelmes fülek a legtöbb számban könnyen kiszúrják azokat az egyes részleteket, amelyekkel az elkövetkező években az art rock kifinomult formáinak mestereivé csiszolták magukat. A „Supertramp” minden szempontból kiváló minőségű debütálás, amelyen nem hiányoznak az izgalmas szerzői-hangszeres bravúrok. Ám miközben hűen követi a progresszív rock úttörőinek tanításait, messze áll a későbbi art rockos tökéletességtől, amelyet a „Crime of the Century” klasszikusa hirdetett meg, hiszen a Supertramp kezdő szakaszában még kissé sántított a messziről felismerhető hangzásirány keresésében, amellyel később aranybetűkkel örökre beírta magát a zenei gurmandok szívébe. Az album, amely néhány későbbi kiadásban „Then and Now” címmel jelent meg, nem aratott nagyobb kereskedelmi visszhangot a korabeli közönség körében, de elég ismertséget hozott nekik ahhoz, hogy helyet kapjanak a legendás Isle of Wight fesztiválon.
Felállás
Richard Davies – orgona, zongora, elektromos zongora, szájharmonika, kísérővokál
Roger Hodgson – ének, basszusgitár, akusztikus gitár, cselló, furulyák
Richard Palmer – elektromos gitár, akusztikus gitár, balalajka, kísérővokál
Bob Millar – dob, ütőhangszerek
Produkció
Supertramp
Számlista
1. Surely (0:30)
2. It’s A Long Road (5:26)
3. Aubade (0:48)
4. And I am not Like other birds of Prey (4:28)
5. Words Unspoken (3:58)
6. Maybe I’m A Beggar (6:48)
7. Home Again (1:14)
8. Nothing To Show (4:55)
9. Shadow Song (4:20)
10. Try Again (12:03)
11. Surely (3:08)
