Lemezkritikák

A „Blue Jays” minden túlzás nélkül a The Moody Blues „elveszett” albumának tekinthető.

A „See See The Sun” nagyon jó nagylemezdebüt volt, amely értékes szerzemény volt a holland progresszív rock színtérnek, még ha a Kayaknak kellett is még jó néhány év, mire a világ többi része legalább egy kicsit észrevette őket.

A „Pathfinder” volt a kultikus skót szimfonikus progresszív zászlóvivők utolsó klasszikus albuma. A Beggars Opera azon szerencsétlen zenekarok egyike lett, amelyek kivételes tehetséggel és nagy művészi lángolással rendelkeztek, de…

A „Cressida” meglehetősen impozáns elsőlemez volt ettől a mára igencsak elfeledett progrock-formációtól, amelyben a pozitív hangzásbeli elemek ellensúlyozták a (tipikusan kezdőkre jellemző) hibák egy részét.

Az „Exotic Birds And Fruit” egészében véve még mindig igen szilárd teljesítmény volt, hiszen néhány nagyon jó dalt is tartalmazott, máshol viszont a Procol Harum tagjai, akik egyre inkább az élesre fent humorérzékükre támaszkodtak, már…

Az „Illusion” nem éppen aranybetűkkel vonult be a szimfonikus prog rock történetébe, ami nem meglepő, hiszen átmeneti album volt, amely az eredeti Renaissance-felállás búcsúját jelentette, mégis rengeteg érdekességet találni rajta.

Egy olyan bandánál, amelynek gondja akadt az alapító gitáros hűségével, szinte hihetetlen, hogy a „Traffic” című album végül egészében véve ennyire jól sikerült, sőt néhány felejthetetlen Traffic-klasszikust is összehozott.

A „Rising Fire” debütalbum a szlovén Karszt vidék öt megzabolázatlan csődörének lenyűgöző zenei vakmerőségét testesíti meg, akik remekül ismerik a klasszikus heavy metal örökségének arcát és mesterségét.

A „Nice” újabb The Nice-stúdióteljesítmény volt abból a sorból, ahol az album második fele jobbra sikerült az elsőnél. A főnök Emerson és két segítője kicsi, de érezhető előrelépést tett az előző lemezhez képest.

Az „Ars Longa Vita Brevis” fontos album volt a korai (szimfonikus) progresszív rock fejlődésében, még ha nem is volt igazi mestermű.

A Rhapsody of Fire simán besorolható a hiperproduktív bandák közé, hiszen az elmúlt években úgy sorjáznak tőlük a stúdióalbumok, mintha futószalagról jönnének, a „Dark Wings of Steel” zenei tartalmának minősége mégsem sínyli meg ezt a…

A hosszan várt album, amely nem kevesebb mint 14 évig készült.

Az „Away With Words” tisztán hallhatóvá teszi, miért volt Barre gitárja több mint négy évtizeden át pótolhatatlan eleme a Jethro Tull hangzásának, és miért volt helyes, hogy a legendás zenekar története az ő távozásával azonnal véget ért.

A Vengeance Falls nem több puszta középszerű lemeznél, egyúttal bizonyíték arra, hogy egy olyan kreatív banda is kifulladhat egy kicsit, mint a Trivium.

A mesterek mesterek maradnak. A „Now” a legjobb dolog, ami a Chicagóval a hetvenes évek vége óta történt: nagyon ízléses keveréke azoknak a stílusoknak, amelyekkel a zenekar pályafutása különböző korszakaiban kísérletezett, nagy hangsúllyal…

A „No Mystery” a jazz rock fusion aranykorának mestermunkája és a klasszikus Return To Forever-felállás egyik kulcsfontosságú teljesítménye, amely ekkorra már nem Chick kísérőzenekaraként működött, hiszen a legendás csapat minden tagja…

Az „Unfinished Business” régi felvételek gyűjteménye, amelyeket a Loverboy a mai napig nem használt fel hivatalos kiadványain. Bár kompilációról van szó, joggal sorolhatjuk a zenekar rendes stúdióalbumai közé.

A „Magnification” csordultig van színvonalas szerzeményekkel, amelyek időnként a „régi szép idők” hangulatát idézik, így nem csoda, hogy megjelenésekor a legszkeptikusabb rajongókat is kellemesen meglepte. A Yes – a „Time And A Word”…

A zenekar állítása, hogy ez az album elsősorban a hűséges rajongóknak szól, őszintébb nem is lehetne, mint ahogyan a „Redeemer of Souls” hangzik!

A „La Via Della Seta” kiváló album, amely megfelel ennek a legendás olasz szimfonikus progrock zenekarnak minden magas művészi mércéjének, vagyis nagyjából a Le Orme hosszú évek óta hű rajongóinak többségét is kielégíti.

A „This Wicked Nest” nagyon-nagyon jó új Helstar-album. A dalok hangulatvilága nem olyan változatos, mint az egyébként remek elődön, a „Glory Of Chaos”-on (2010), az irány viszont most is csak egy: a végső apokalipszis.

A Quiet Riot 10 sem igazi stúdióalbum, sem igazi koncertalbum, hanem kihűlt, megsavanyodott marhahúsleves kanalazgatása.

A régebbi Landmarq-lemezek manapság elég ritkán bukkannak fel a boltok polcain, így az „Origins” meglehetősen praktikus befektetés mindazoknak, akik meg szeretnék ismerni az együttes eddigi életművét.

Különös utakon jár az Úr. Visszatérnek ugyanis az amerikai oldschool speed metal klasszikusai, a Steel Prophet is! Tízéves szünet utáni első albummal! A több mint kiváló „Omniscient”-tel!

A „Blueprint” épp elég modern album ahhoz, hogy a Sebastian Hardie a 21. században is releváns szimfoprog-mester maradjon, miközben a zenekar megőrizte azt az eklektikusságot és kifinomultságot, amelyről mindig is felismerhető volt, így…

A koncertperfekció már régóta elválaszthatatlanul összefonódik Steve Hackett nevével. Ha a „Genesis Revisited: Live At Hammersmith” felvételét a klasszikus Genesis-felállás készítette volna, minden bizonnyal ez lenne a legjobb hivatalosan…

A Vader három évtized után is képes meglepetést okozni. A Tibi et Igni sokszínűsége és kidolgozottsága miatt valószínűleg a zenekar legerősebb albuma az elmúlt tíz évben.

Az improvizációs körhinta, a „Live in Mainz” a King Crimson Wetton-korszakának egyik legjobb koncertdokumentuma, egyúttal egy zseniális zenekar történelmi végrendelete, amely ekkor már recsegett-ropogott az illesztéseknél.

„Reméljük, hogy ez az alkotói lendület nem hal el, és a zenekar a következő albumot legalább három éven belül kiadja a »Resist Or Serve« után.”

Az N.W.O.B.H.M. úttörőinek öregjei visszatérnek! Egy 35 évvel ezelőtti időszak kivételes felidézésével, amikor a heavy metal nem pusztán zenei trend volt, hanem igazi zenei forradalom!

A „Time And A Word” annak ellenére, hogy hangzásában sok szempontból tipikus korabeli termék, sikeresen kiharcolta a Yes helyét a progresszív rock mozgalom legambiciózusabb bandái között.

A „Heaven & Earth” az, aminek már az elődjének, a „Fly From Here”-nek kellett volna lennie, ha az elmúlt évek eseményei egy kicsit másképp alakulnak – a Yes egyik legjobb albuma az „aranykor”, a hetvenes évek vége óta.

A „Lifesigns” igazi csemege mindazoknak, akik szeretik a brit szimfonikus progresszív rockot egyedi pecséttel, hatalmas vokális harmóniákkal, intenzív hangulattal és modern produkcióval.

Üdv újra otthon, fiúk!

"Hackett úr egyáltalán nem szándékozik leállni a rajongói kényeztetésével. A „Live At The Royal Albert Hall” már a második remek hivatalos koncertalbum a „Genesis Revisited” turnéról."

A „Sagacity” egészében csalódás mindazoknak, akik még egy Saga-mesterművet reméltek, de továbbra is rendkívül szolid teljesítmény azoknak a rajongóknak, akik most nem tápláltak nagy, esetleg egyenesen irreális elvárásokat, és beérik azzal,…

A „Live in Detroit” meglehetősen érdekes és viszonylag jó minőségű felvétel a King Crimson legkáoszosabb inkarnációjáról, amely állandóan recsegett-ropogott, ezen az estén mégis maradt benne elég összetartás és lendület ahhoz, hogy 1971…

A zenekar második, 1988-ban megjelent stúdiólemeze.

Az „Epitaph, Volumes Three & Four” kötelező kiegészítője az „Epitaph, Volumes One & Two” koncertalbumnak, amely minden King Crimson-rajongó polcán szintén régóta ott áll.

Bár a németországi Münster heavy rock veteránjairól van szó, a „Freddy... Nothing As It Seems” csak a Bodyguerra első stúdióalbuma.

Új stoner finomság, tisztán kirajzolódó, öntörvényű karakterrel. Lendvai születésű!

A dobos-legenda, Simon Phillips a jazz rock fúzió univerzumának egyik legkiemelkedőbb albumával tér vissza. Egyszerűen fogalmazva: ez egy olyan jazzlemez, amitől rá fogsz kattanni!

A női duó, az All Strings Detached a „júniusi felhőszakadásnak” beillő bemutatkozó lemezével új, különc szereplővel gazdagítja a szlovén rockundergroundot.

A „Chicago III” legfőbb erénye az eklektikus jellege volt, ami egyébként a Chicago korai korszakának legtöbb albumát jellemezte.

Stílusában és megszólalásában kiforrott, üzenetben gazdag album, amely „desperado alter blues” karizmájának maró otrombaságával kimondottan ismerősen fog csengeni a füledben.

A „Chicago” teljesen megérdemelten aratott a kultikus bemutatkozó lemeznél is nagyobb kereskedelmi sikert, és a rendkívül ambiciózus társaságnak meghozta a nagy áttörést a nemzetközi zenei színtéren.

„A »Heavy Rain« egyértelműen különc darab a szlovén alternatív rock underground színterén.”

Sabaton két év, számtalan koncert és egy megfiatalított felállás után új stúdióalbummal tér vissza: Heroes.

A „The Battle of Hastings” nem volt izgalmas, de azért szolid visszatérés a gyakorlatilag már leírt canterburyi bajnokoktól.

Az Incurabili igazi különc páros. Két gitáros, két énekes. Hat húrt rákötnek az áramforrásra, és kezdődhet a lerobbant, recsegős hangzású „csiripelés”. Egyáltalán nem soványka, viszont rendesen „kicsavart”.

Elütött az ítélet órája a hamis, bolond világ felett! Jönnek ugyanis a kočevjei Pankeroschi! Első igazi stúdiólemezükkel, 15 évnyi dacolás után!

A friss vér ellenére az Arch Enemy nem emelkedett ki az átlagból. A War Eternal néhány kivételtől eltekintve semmi újat nem hoz, pedig a mai albumáradatban ettől lehetne igazán innovatív a lemez.

Ismét őszinte és energikus zene az amerikai veteránoktól.

A „szent egyszerűség” keresése nem mindig könnyű!

„Az analóg ősiség nyomában: szép, csupasz és őszinte hard rock teljesítmény, ami viszont minden, csak nem az, amit a címe diktál.”

A várakozásoknak megfelelően megkaptuk a zenekar várt albumát. Ismét nagyon színvonalas lett. „Áll” hitelesen, és teljesíti mindazokat a zenei követelményeket, amelyeket az Uriah Heep elmúlt hat évének sztereotípiái támasztanak.

A „Wrote a Song For Everyone” albummal John Fogerty meghajolt a fél évszázados pályafutása előtt, és bebizonyította, hogy a több évtizednyi munkásságát beárnyékoló viszályokat már rég maga mögött hagyta.

Az Arsis ötödik nagylemezén nem történtek drasztikus változások. A zene továbbra is technikás, gyors és dallamos.

Dan McCafferty utolsó Nazareth-albuma!

Santana a megingathatatlan gitársámán, Carlos Santana vezetésével már az önmagáról elnevezett debütáló albummal alaposan megrázta a zenei világot, hiszen latin rock fúziójukkal valami teljesen újat teremtettek, így nem meglepő, hogy a lemez…

A nagyobb pénzbevétel és a mai rajongótábor, elsősorban a latin pop rock kedvelőinek kiszolgálása volt ezúttal Carlos fő mozgatórugója, ám ez semmiképp sem mentség arra, hogy kiadjon egy ilyen teljesen ihletetlen, mások dalait feldolgozó…

House Of Lords mínusz James Christian egyenlő Maxx Explosion!

A Telecaster intergalaktikus ura újabb finoman játékos, eredeti anyaggal tér vissza, amelyen a blues filigrán csiszolásának mesterfogásait mutatja be jazz, ragtime, country, swing és rock jegyekkel megspékelve.

A Sunset Strip zseniálisan „becsempészett” paródiájának tomboló szexuális orgiája még soha nem szólt olyan kidolgozottan, mint az új albumon, az „All You Can Eat”-en.

A Carnivore Sublime az remek Asylum Cave után valahogy nem tudott igazán meggyőzni minket. Az album csupán átlagos, a végletek rajongóinak ugyan jólesik, de generikussága miatt könnyen elvész az átlagos kiadványok tömegében.

Romantikus swingek és balladák gyűjteménye.

A „Symphinity” szolid (és ideiglenes) lezárása volt a valószínűleg legismertebb ausztrál prog rock banda pályafutásának, még ha Windchase néven jelent is meg, és nem Sebastian Hardie néven (ahogy az egyébként illett volna).

A „Windchase” még ma is érdekes minden olyan rajongónak, aki szereti a szimfonikus prog rock dallamos megközelítését, egyúttal az ausztrál prog színtér fontos mérföldköve, noha a Sebastian Hardie rajta egyáltalán nem próbálta leplezni a…

Az album sokrétegű, és csendben megmutatja a Queens of the Stone Age (nem csak Homme) összetettségét, azt a változót, amely újra és újra valami mással rukkol elő.

A „Back to Front” albummal az eredeti Caravan-felállás a saját lelke megnyugtatására készített búcsúlemezt, hiszen akkoriban édeskeveset törődtek azzal, hogy kereskedelmi sikert arat-e vagy sem.

A legismertebb zenekar utolsó előtti lemeze.

Az eklektikus „Better Days Comin'” művészi értelemben messze a zenekar karrierjének legkihívóbb albuma. Az óriási változatosság ellenére végig egyértelmű, hogy ez tetőtől talpig igazi Winger-lemez. A művészi ragyogás albuma.

A WAMI egy új hard rock projekt, amelyben három edzett veterán fogott össze: Doogie White (ének), Vinny Appice (dob) és Marco Mendoza (basszusgitár), mellettük pedig egy hatalmas lengyel felfedezett, a mindössze 16 éves Iggy Gwadera…

A nyolcvanas évek klasszikus Vandenberg-albumainak hagyományai szerint, a nagy Whitesnake hangzásbeli és stílusbeli rokonságát érezhetően magán viselve tér vissza a színtérre új albummal és új zenekarral a holland gitárveterán.

Az „A War of Our Own” vitathatatlanul az együttes eddigi legambiciózusabb munkája. A zenekar ezzel az albummal sikeresen fellazította megszokott, kiszámítható zenei sablonját.

A brit Arthur Beatrice az indie rock mai színterén az utóbbi idők egyik legérdekesebb új csapata, és ezt testesíti meg a „Working Out” című, jellegzetes stúdiódebütjük is.

Tizenhárom év után visszatér az „Upitje spod Migovca”! Méghozzá a második résszel. Kétlemezes, visszatekintő válogatás, amely az elmúlt évtized (plusz három év) tolmini, tágabban a Soča-völgyi zenei életét foglalja össze.

A Conquering Dystopia első lemeze megtestesít mindent, ami manapság az extrém metal.

A kočevjei régió színes zenei mozaikjának új, képeskönyvszerű lenyomata ezúttal kevesebb zajt hoz, mint az előző, „Kočevje špila - Grupni” című válogatás, de megtartja a kočevjei zenei élet lüktetésének minden lényeges, érdekes vonását.

Az „Angels Of the Apocalypse” sem hoz zenei csúcsteljesítményt, a dalok ugyanis a Timo Tolkki-féle, már számtalanszor bevetett receptet követik. Album a szimfonikus eurós power metal megrögzött hívei számára!

Megvan a Black Country Communion jogos utódja!

A „Kill the Engine” tehát a szokatlan art-frissesség új mesterműve, amelyet ennek a nagylelkű szlovén zeneművésznek a zenei látomásokban gazdag, rendkívül átütő karizmája testesít meg.

Hatalmas karizmájú album, amely mögött Neal Schon zenei víziója áll. A „So U” művészi szempontból a három kiváló zenész teljes zenei hátterének remek fúziója, amely ezt a sokszínűséget a kifejezőerő rendkívüli egyensúlyában tolmácsolja.

„A »Kill the Engine« tehát az art rock újfajta, szokatlan frissességének új remekműve, amelyet ennek a nagylelkű szlovén zenei alkotónak a zenei víziókból táplálkozó, rendkívül átütő karizmája testesít meg. Grega Habič az új albumával is hű…

Az L.R.S. projektet három zenész teljes nevével lehet leírni: Tommy La Verdi (21 Guns), Josh Ramos (The Storm, Hardline) és Michael Shotton (Von Groove, Airtime). A „Down To the Core” pedig a trió „Journey-s” bemutatkozó albuma.

Még azok is egyetértenek majd abban, hogy a „Homo Erraticus”-ra tisztán zenei szempontból nem sok szava lehet az embernek, akiknek már torkukig ér Ian cinikus viszonya a „Jethro Tull” névhez: az időnkénti „kiegészítő éneki mankó” ellenére…

A Toto a lehető legjobb módon ünnepelte meg a kerek évfordulót: kiadtak egy dupla koncertalbumot, karrierjük ötödikét, amely remek változatokban tálalja a legnépszerűbb slágerek egy részét, de a színes történelmükből néhány kevésbé ismert…

Az FM az érkező új albumával sem kínál majd az aktuális „Rockville” és „Rockville II” lemezektől jelentősen eltérő stílust. És pontosan ez a rajongók legfőbb kívánsága is.

Csúcsteljesítmény nélkül, azzal az érzéssel, hogy ezeket a fordulatokat már hallottuk valaha, valahol réges-régen, mégis odaadással és szívvel kidolgozva. Megfelelő, de a Föld nevű bolygót azért nem fogja kibillenteni az ekliptikából!

Payne Asia-verziója a „Recollections” lemezen többé-kevésbé sikerült, többnyire igen érdekes feldolgozásokkal szolgál néhány progrock-klasszikusból, ami azt jelenti, hogy a rajongóknak a kollekció hallgatása közben biztosan jóval könnyebb…

A „Four Moments” az ausztrál szimfonikus progresszív rock történetének kulcsalbuma, így joggal megérdemli mindazok tiszteletét, akik a Sebastian Hardie-nál jóval ismertebb zenekarokat imádják.

Az „N'monix” igazi csemege minden szimfoprogrock-gurmenak, aki szereti a régmúlt, romantikus idők hiteles billentyűshangzását, amikor a zene nagy része még lélekkel és szívvel készült.

„Sok olyan, aki odafent nagy szeretne lenni, itt disznóként fetreng majd a szemét mocsarában, ha bűnös hírnevet hagy maga után” – figyelmeztette Dantét Phlegyas, a révész, miközben a Sztüxön átkeltek. Az Iced Earth tagjai a „Burnt…

A „The Album” a Canterbury-szcéna alkotói szempontból már rendesen kifacsart legendáinak hangképét tárta elénk: olyan korban próbáltak mindenáron életben maradni, amikor a stílusuk kifejezetten népszerűtlen volt, és a hívek napról napra…

A Pallas a „Beat the Drum” albummal, a „feltámadás” után kiváló visszatérő lemezt készített, amely a kilencvenes évek végének számos érdekes (neo)progresszív rock kiadványa közt kissé háttérbe szorult.

A „The Wake” messze nem az IQ legjobb albuma, mégis a korai korszakuk (a nyolcvanas évek) csúcspontját jelenti, egyben azt a pillanatot, amikor zeneszerzőként és hangszerelőként elérték a következő érettségi szintet.

A Whitechapel ismét készített egy albumot, amely a rátermett zenészek ellenére sem emelkedik az átlag fölé. A deathcore-színtéren belül azonban az Our Endless War mindenképpen több mint jó munka.

"A „Dub Naturalis” olyan album, amelyet sokáig fogsz fedezgetni. Agyas hipnózisával azonnal fertőz, az összetettsége miatt viszont a komponálásban sokkal több hallgatást kíván."

A „Tales from the Lush Attic” a kezdő zeneszerzői botlások és az eredeti változatot jellemző meglehetősen sántító produkció ellenére az neoprogresszív rock mozgalom klasszikusa.

A Dubzilla kicsiszolt art zenekar, amely pontosan tudja, mit akar tálalni, amikor a saját zenei víziójét követi. A „Dub Naturalis” albummal mélyíti a szerzői önállóságát, és megerősíti a helyét a szlovén zenei underground színtéren.