Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Landmarq
Kiadó: Synergy
Megjelenés: 2014
Játékidő: 2:26:07
Értékelés: 3.5/5
A Landmarqot manapság nem éppen gyakran emlegetik, ha a legjobb brit neoprogrock-bandákról van szó, és ilyenkor általában a jelenlegi, „megszelídített” felállásra gondolnak. A vélemény viszont gyorsan megváltozik, amint a korai időszak kerül szóba, ami teljesen más tészta. Akkoriban a Landmarq élén a Threshold hosszú ideje működő énekese, Damian Wilson állt, aki ebben az időszakban kétségkívül az együttes motorja és a korai siker kulcsfigurája volt. Akkor, a kilencvenes évek elején (1990-ben alakultak), a Landmarq az egyik legígéretesebb neo prog banda volt, és úgy tűnt, egyszer még be is lépnek a legizgalmasabb modern prog zenekarok „első osztályába”. Ez furcsa körülmények összejátszása miatt sajnos nem történt meg.
Wilsonnal a soraikban a Landmarq három, a kritikusoktól jó fogadtatást kapott stúdióalbumot adott ki: a „Solitary Witness” (1992), az „Infinity Parade” (1993) és „The Vision Pit” (1995) című lemezeket, így nem volt oka annak, hogy ne erősítsék tovább a pozícióikat, és ne lelkesítsenek tovább az addigi zenei megközelítésükkel. Korai stílusukra jellemző volt a progrock gyökerekhez való ragaszkodás, valamint az időnkénti klasszikus rock, hard rock, AOR és – igaz, meglehetősen szerény módon – a jazz morzsáinak beemelése.
Sok rajongó csalódására Wilson 1995-ben úgy döntött, a szólókarrierjének szenteli magát, miközben hű maradt a Thresholdhoz, amellyel 1992 óta dolgozott együtt. A Landmarq az ő helyettesét Ian „Moon” Gould énekesben találta meg, ez azonban rövid életű volt, hiszen hamarosan radikális változtatás mellett döntöttek, és a soraikba hozták Tracy Hitchingset, a neoprog Quasar egykori énekesnőjét és a banda régi barátját.
Innentől kezdve a Landmarq – amely ezután még két stúdióalbumot készített, a „Science Of Coincidence” (1998) és (hosszú szünet után) az „Entertaining Angels” (2012) címűt – számára semmi sem volt már a régi, gyakorlatilag teljesen más zenekarrá váltak. A rajongótábor is megoszlott, és kevesen vannak, akiknek mindkét korszak, a „férfi” és a „női” is egyformán tetszik. Kevés női hang találja meg a helyét a progresszív rockban, hacsak az nem tartalmaz erős folk-elemeket és túlnyomóan lágy hangszereléseket, vagy ha az énekesnő nem rendelkezik valóban egyedi karizmával Annie Haslam (Renaissance) vagy Sonja Kristina (Curved Air) stílusában. Hitchings hangja ízlés kérdése, de éles, időnként zihálóan szipogó és fennhéjázó megközelítése sokakat elriaszthat az újabb Landmarq-alkotások hallgatásától.
Az eredeti tagok közül a mai napig csak Uwe D’Rose gitáros és Steve Gee basszusgitáros maradt a bandában, hiszen 2012-ben az eredeti dobos, Dave Wagstaffe is távozott. A helyére Danny Martin került. A Landmarq – annak ellenére, hogy kiváló gitárosa van, aki nem fukarkodik a szerteágazó szólókkal – meglehetősen billentyűs-központú banda, és eddig három különböző billentyűs fordult meg a soraikban. Az eredeti tagot, Steve Leigh-t Gonzalo Carrera követte (később Karnataka), a Landmarq legújabb billentyűse pedig Mike Varty.
Az „Origins: A Landmarq Anthology” két CD-n „tárgyalja” e viszonylag homályos együttes két különböző korszakát, amelyek – főleg az energiát tekintve – nem is különbözhetnének jobban egymástól, és az 1992-től 2012-ig tartó időszakot öleli fel. Az első lemezen az újabb dalok szerepelnek Hitchings felállásából, míg a második lemezen a jóval színvonalasabb és érdekesebb, Wilson-féle korszak kapott helyet; Wilson 1991-ben váltotta le a Landmarq eredeti énekesét, Rob Lewis-Jonesot.
Hangszeres szempontból a stílusuk a szőke énekesnő érkezésével nem változott érezhetően, azzal a különbséggel, hogy a billentyűk hangja magasabbra került a produkcióban, az egyes hangszerelések lágyabbak lettek, a hard rockos gitárriffekből észrevehetően kevesebb jutott, a legtöbb dal pedig kissé optimistább, ambientesebb hangvételt kapott. Az első lemez legvégén – amely néhány élő felvételt is tartalmaz, és ezek eddig csak három, Hitchingsszel készült koncertalbumon jelentek meg – egy teljesen új szerzemény is helyet kapott, az „Origins”, amelyről ez az antológia a nevét kapta. Az új szerzemény gyenge pontja éppen a szőke énekesnő „ideges”, hangos és szinte fennhéjázó vokális modorossága, ami alaposan kiszívja a dal hallgathatóságát.
A második lemez az, amely a minőségi (neo) progrock karizmatikus énekmegközelítést kedvelő rajongóinak többsége számára jóval érdekesebb lesz. A drámai „Killing Fields” sötét hangulatával és melankolikus refrénjével még ma is bejön majd a Fish-korszakos Marillion, az Arena és Wilson Thresholdjának minden rajongójának. A kissé optimistább „Forever Young” emelkedő refrént és klasszikus neoprog hangszerelést kínál, amelyben a szintetizátorszövegek harmonikusan olvadnak össze az határozott gitárpasszázsokkal.
Az orientális főmotívummal jellemzett „Ta Jiang”, ez a 16 perces, hatalmas méretű szuperepikus darab azt bizonyítja, hogy a Landmarq Wilsonnal a soraiban könnyedén alkotott ritmikailag összetett és hangszerelésileg igen igényes műveket is, amelyekben rendkívül intenzív atmoszférát tudtak teremteni. Másfelől már akkor is volt érzékük az érzelmes power balladák megalkotásához, amit az „Embrace” bizonyít Wilson bravúros énekteljesítményével és ízléses női kísérővokáljaival.
A melodramatikus „Narovlya” – egy újabb összetett eposz – sikeresen ötvözi a szimfonikus prog hangszereléseket, a hard rockos gitárfrázisokat, és időnként rövidebb improvizációkkal is eljátszik. A korszak többi ambientben gazdag számán, például a „Bed Of Nails”-en is jól hallható, miért volt a Wilsonnal felálló bandának egészen sajátos energiája, amelyet az együttes későbbi változata néhány ambiciózus próbálkozás ellenére sem tudott visszahozni.
A régebbi Landmarq-lemezek manapság elég ritkán bukkannak fel a boltok polcain, így az „Origins” meglehetősen praktikus befektetés mindazoknak, akik meg szeretnék ismerni az együttes eddigi életművét. Az a figyelmeztetés, hogy a két CD-n gyakorlatilag két teljesen különböző zenekar szólal meg, mindenképp nem felesleges. A második lemez elsősorban a Threshold és Wilson szólókarrierjének rajongói számára a legérdekesebb, míg ennek a dupla antológiának az első lemeze azoknak fog tetszeni, akiknek nincs kifogásuk a modern progrockban megszólaló fennhéjázó női vokálok ellen.
Felállás
CD1
Tracy Hitchings – ének
Uwe D’Rose – gitár
Steve Gee – basszusgitár, fretless basszus, kísérőének
Mike Varty – billentyűs hangszerek, vonósok, kísérőének
Dave Wagstaffe – dob, ütőhangszerek, kísérőének
CD2:
Damian Wilson – ének
Uwe D’Rose – gitár
Steve Gee – basszusgitár, fretless basszus, kísérőének
Steve Leigh – billentyűs hangszerek
Dave Wagstaffe – dob, ütőhangszerek, kísérőének
Produkció
Landmarq
Számlista
CD1 – The Tracy Years (72:45)
1. Science of Coincidence
2. Lighthouse
3. Between Sleeping and Dreaming… (Live)
4. Tailspin (Let Go the Line) (Live)
5. After I Died Somewhere (Live)
6. Heritage (The Tracy Years) (Live)
7. Turbulence (Paradigm Shift)
8. Personal Universe
9. Origins (New Song)
CD2 – The Damian Years (73:22)
1. Killing Fields
2. Forever Young
3. Borders
4. Solitary Witness
5. Ta Jiang
6. Embrace
7. Pinewood Avenue
8. Narovlya
9. Bed of Nails
