Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Renaissance
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 44:31
Értékelés: 3.5/5
A kultikus brit szimfonikus progrockereknek, a Renaissance-nek az 1969-es, azonos című bemutatkozó lemez után nem kedvezett a szél: az eredeti felállás minden sarkán recsegni-ropogni kezdett, még mielőtt elkészült volna a második stúdióalbumuk, az „Illusion”. Ez utóbbi eredetileg csak Németországban jelent meg, a brit szigeteken (más borítóval) csupán 1977-ben, amikor Keith Relf (ex-The Yardbirds), a zenekar alapítója, gitárosa és énekese már egy éve halott volt. Az egyik első progresszív rock formáció eredeti felállásában a férfi főének mellett énekesnő is helyet kapott, Keith húga, Jane Relf személyében. Ez a csapat 1970-ben kezdett szétesni, amikor elsőként Jim McCarthy dobos/énekes távozott, aki a repüléstől való félelmet jelölte meg fő okként. Ennek ellenére továbbra is kötődött a Renaissance-hez zeneszerzőként, egészen a harmadik album megjelenéséig, amikorra a zenekar már teljesen átalakult felállásban működött.
Hamarosan követte őt Keith Relf és Louis Cennamo basszusgitáros, akik 1975-ben közösen megalapították a rövid életű Armageddon prog/hard rock csapatot. John Hawken billentyűs és Jane Relf még egy ideig kitartottak, ezért új tagokat vettek fel: Michael Dunford gitárost, Terry Crowe énekest, Neil Korner basszusgitárost és Terry Slade dobost. A felsoroltak közül csak Dunford maradt meg a zenekarban, aki később a klasszikus Renaissance-felállás fontos tagja lett, és az egyetlen kapocs a régi/eredeti és az új/klasszikus csapat között. Még az „Illusion” elkészülte előtt távozott a másik két megmaradt eredeti tag is, így a záró eposzon, a „Past Orbits of Dust”-on a billentyűket vendégként Don Shinn játszotta, Jane Relf pedig közvetlenül a távozása előtt megnyerte az együttműködésnek Betty Thatchert, aki attól kezdve, egészen a hetvenes évek végéig, a Renaissance valamennyi kulcsfontosságú albumához írta a szövegeket.
Az „Illusion” keletkezésének kaotikus körülményei részben hozzájárultak ahhoz, hogy az albumról hiányzik a fókusz és a szilárd irány, bár néhány szerzemény, főleg az utolsó kettő, a zenekar életművének csúcspontjai közé tartozik. Közéjük semmiképp nem sorolható a nyitó folk rock dalocska, a „Love Goes On”, amelyből vidám, optimista hangulata és naiv, szerelmes szövege miatt az égvilágon semmi nem árulja el, hogy az eredeti Renaissance-nek közeledik a vége. A Renaissance itt nagyon szép akusztikus dallamot és bűbájos férfi–női vokális harmóniákat sző, melyek a dallamos refrénben csúcsosodnak ki, miközben Jane Relf meggyőzően bizonyítja, miért kapott lehetőséget az egyik első progrock énekesnőként.
A „Golden Thread”, amelyben a főéneket McCarthy dobos veszi át, már valamivel ambiciózusabb és eklektikusabb szerzemény hosszú zongorabevezetővel és Jane Relf irányította operettes vokális harmóniákkal, ezt követi a drámai váltás az epikus szakaszba, melankolikus szimfonikus hangszerelésekkel. A „Love Is All” című, szintén rövidebb folk rock balladában utoljára Keith Relf mutatkozik meg a főéneken, kísérői remek kísérővokálok és elegáns zongorafutamok.
A „Mr. Pine”, amelyben az átmeneti felállás, Dunforddal a gitáron és Terry Crowe-val a főéneken, kapja a főszerepet, középkori hangulatával és barokkos hangszereléseivel az album három kulcspillanata közé tartozik. Az eklektikus tempóváltások és Hawken billentyűs melodramatikus zenekari betétei igazi fülcsemegék. A „Face of Yesterday” szimfonikus balladája is légies hangulatával az „Illusion” legjobb pillanatai közé tartozik, itt már nagyjából hallani, merre sodródik majd stílusában a Renaissance a közeljövőben. Itt Jane Relf ragyog a legjobban kivételes énekteljesítményével, a zongoránál pedig ugyanolyan remek formában lévő Hawken kíséri. A záró, 14 perces epikus csemegében, a „Past Orbits Of Dust”-ban viszont igazán megérteni, miért sorolja még ma is sok jó zenét kedvelő hallgató a Renaissance-t a szimfonikus progrock elitjébe. Ez az ambiciózusan megkomponált szvit rendkívül intenzív és háborgó hangulatot hordoz „varázslatos” vokális harmóniákkal Jane Relf vezetésével, számos váratlan tempóváltással és érdekes, összetett improvizációkkal, amelyekben az egyes zenészek bizonyos technikai erényei is érvényesülnek.
Az „Illusion” nem éppen aranybetűkkel vonult be a szimfonikus prog rock történetébe, ami nem meglepő, hiszen átmeneti album volt, amely az eredeti Renaissance-felállás búcsúját jelentette, mégis rengeteg érdekességet találni rajta. 1971-re, számos tagcsere után, teljesen új verziója alakult ki a csapatnak: Annie Haslam énekesnő (ma az egyetlen eredeti tag), John Tout billentyűs, Jon Camp basszusgitáros/énekes és Terence Sullivan dobos alkotta, Rob Hendry gitáros pedig mindössze egyetlen albumon működött közre. Egy ideig a tagja volt a Family egykori basszusgitárosa/énekese, a legendás John Wetton is, mielőtt 1972-ben csatlakozott a King Crimsonhoz. A sajnos már elhunyt Michael Dunford, az átmeneti felállás tagja és a régi meg az új zenekar közötti egyetlen kapocs, az új Renaissance-szal eleinte csak „külsős” hangszerelőként dolgozott, később azonban gitárosként visszatért a csapatba, és segített elvezetni őket legsikeresebb korszakukba.
Felállás
Keith Relf – gitár, kísérővokál, főének a „Love Is All”-on
Jim McCarty – dob, kísérővokál, főének a „Golden Thread”-en
John Hawken – zongora, billentyűk
Louis Cennamo – basszusgitár
Jane Relf – kísérővokál, ütőhangszerek, főének a „Love Goes On”-on, a „Face Of Yesterday”-en és a „Past Orbits Of Dust”-on
Don Shinn – billentyűk a „Past Orbits Of Dust”-on
Michael Dunford – gitár a „Mr. Pine”-on
Terry Crowe – főének a „Mr. Pine”-on
Neil Korner – basszusgitár a „Mr. Pine”-on
Terry Slade – dob a „Mr. Pine”-on
Producer
Keith Relf
Számlista
1. Love Goes On (2:51)
2. Golden Thread (8:15)
3. Love Is All (3:40)
4. Mr. Pine (7:00)
5. Face of Yesterday (6:06)
6. Past Orbits of Dust (14:39)
Képgaléria
