Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Caravan
Kiadó: Kingdom Records
Megjelenés: 1982
Játékidő: 42:53
Értékelés: 3/5
A canterbury-szcéna úttörői, a Caravan az 1980-as évek elejét „transzfúziós csövön keresztüli mesterséges élesztgetés” segítségével érték meg, pedig talán jobb lett volna, ha úgy tesznek, mint néhány progresszívrock-kortársuk, akik ebben az időszakban felhagytak minden tevékenységgel. 1978 után a Caravan rájött, hogy a művészi múzsa elhagyta őket, és hogy elmúltak azok a napok is, amikor játszi könnyedséggel megtöltötték a nagy koncerttermeket. A zenekar már azon volt, hogy feloszlik, de akkori menedzserük, Terry King valahogy mégis rábeszélte őket a folytatásra, és életben is tartotta őket azután is, hogy a Caravan átigazolt az ő új kiadójához, a Kingdom Recordshoz. Kingnek sikerült visszacsábítania az eredeti Caravan-billentyűst, David Sinclairt (ex-Matching Mole, Camel), akivel a Caravan 1980-ban felvette a szokásos színvonalukhoz képest átlag alatti stúdióalbumát, a „The Album”-ot (1980). Az igazi nagy dobása azonban az volt, amikor egy évvel később rövid időre sikerült újra összehoznia az eredeti Caravan-felállás tagjait.
Visszatért a zenekarba David unokatestvére és az eredeti basszusgitáros/énekes, Richard Sinclair (ex-Hatfield And the North, Camel), aki csatlakozott a fő gitároshoz és énekeshez, Pye Hastingshez, valamint a dobos Richard Coughlanhez, hogy ők ketten voltak az egyedüli eredeti tagok, akik az összes addigi Caravan-albumon alkotói nyomot hagytak. Bár a zenekar tagjait a legkevésbé sem fűtötte az új zene írása, és jót tett volna nekik egy hosszabb szünet a zeneipar minden kerülőútjától (később végül ki is vettek egyet), mégis bevonultak a stúdióba, és felvették utolsó lemezüket a klasszikus felállásban „Back to Front” címmel.
Stílusában ez a „búcsúlemez” érezhetően közelebb áll a klasszikus Caravanhoz, mint a gyengébb előd, a „The Album”, de így is „fényévekre” van attól, amire a zenekar fénykorában képes volt. A Caravan a „The Album” balul sikerült tapasztalata után a „Back to Front”-on már meg sem próbált megfelelni az akkori zenei trendeknek, és a zeneszerzésnél inkább hű maradt „önmagához”, ami a maga módján helyes is. Segítségükre sietett vendégzenészként a régi ismerős, Mel Collins (ex-King Crimson, Camel) szaxofonon, aki felddobta a „Back to Front” legtöbb dalának többnyire elég „megnyirbált” és mondanivalóját tekintve üres hangszerelését.
Másrészt Richard visszatérése hatott a szövegekre is: hosszú idő után több dalban is fontos szerepet kapott a zenekar jellegzetes, csiklandós humora, ami a hetvenes évek progrock-színterének nagy részétől meglehetősen idegen volt. Pye és Richard egyenlően osztotta fel az énekes feladatokat dalonként, David pedig kiegészítő vokált énekelt a címadó és egyben záró szerzeményben. A „Back To Herne Bay Front”, az album minőségi nyitánya, főként Richard elégikus éneke és David elragadó billentyűs textúrái miatt sok rajongónak egy pillanat alatt eszébe juttatja a legjobb korszakukat, bár az egyes hangszereléseket a hetvenes évekhez képest erősen megnyirbálták. A nosztalgikus hangulatot számos éteri zongoradísz és zörgő basszusvonal is megőrzi. A „Bet You Wanna Take It All/Hold On Hold On” egy huncut kis dal rock’n’roll lüktetéssel és Pye játékos énekstílusával, amely egy csipetnyi pszichedelikus fűszerezéssel akár a „embrionális korszakuk” egyes eredményeire is emlékeztethetne, a végeredményt pedig szépen feldobja Collins szaxofonszólója.
Az „A.A. Man”, egy újabb lírai burleszk Richard sajátos énekmaníroskodásaival, szintén úgy szól, mintha a megszületésekor megállt volna az idő, és 1982 helyett 1968-at írnánk. Ha a refrén nem hangzana túlzottan ismétlődőnek és ezért kissé idegesítőnek, egyáltalán nem lenne rossz dal. A „Videos Of Hollywood” nosztalgikus ballada, amelyben Richard elégikus éneke a finom szimfonikus hangszerelés kíséretében különösen szépen érvényesül. Dave szintetizátorszólója egy pillanatra azért figyelmeztet, hogy a nyolcvanas évek már elkezdődtek, a végén pedig Collins szaxofonimprovizációja is megfűszerezi az egészet, így ez az album egyik jobb pillanata. A „Sally Don’t Change It” újabb szép ballada, ezúttal szerelmes-szarkasztikus felhanggal. Ezúttal Dave Sinclair veszi át a fő vokált, ő a Caravan három fő énekese közül a leggyengébb, de bőséges segítséget kap a kísérő vokálvonalaktól. Az „All Aboard”-dal, amelyben ismét a megsemmisíthetetlen Pye Hastings brillírozik a fő vokálban, a Caravan tényleg teljesen „leegyszerűsödött”, és egy kellemes dallamos rockert hozott létre, amelynek legösszetettebb eleme Richard hatalmas basszusvonala.
A popos színezetű „Taken My Breath Away” az album egyetlen kifejezetten kereskedelmi darabja, egyben a leggyengébb is. Másrészt tartalmazza a jellegzetes Caravan-vokálharmóniákat, a ritmikai árnyalatai pedig a canterbury-bajnokok klasszikus modorában szólnak, így egészében nem is hat olyan rosszul, hiszen pályafutásuk során gyengébb dalokat is írtak. A záró epikus csemege, a „Proper Job/Back to Front”, amelyben Pyehez és Richardhoz a fő vokálban időnként David is csatlakozik, az album fénypontjai közé tartozik, sőt talán a legfényesebb pillanata, amikor a zenekar rövid időre újra megidézi a hetvenes évek művészi varázsát és hangulatát. Ez azt jelenti, hogy az egyes szekciók között nem hiányoznak a szellemes, rusztikus ízű improvizációk, Pye pedig végül egy hatalmas elektromosgitár-szólót is kibontakoztat, így a zenekar a finálé alatt valóban a lehető legjobb fényben mutatkozik meg.
A „Back to Front”-tal az eredeti Caravan-felállás a saját lelke megnyugtatására készített búcsúlemezt, hiszen akkoriban édeskeveset törődtek azzal, hogy kereskedelmi sikert arat-e vagy sem. A régi cimborák így búcsúzóul egy szolid stúdiódokumentumot hoztak létre, amely helyenként a megközelítésében emlékeztet néhány legjobb, az előző évtizedből származó eredményükre, sőt korai, pszichedelikus korszakukra is, már ha az ember szemet huny a hiányzó összetett hangszerelések, a agyafúrt tempóváltások, a hosszabb improvizációk felett, és afelett, hogy az egyes dalok kovácsolása közben nem voltak különösebben ihletettek, és alig várták, hogy egy hosszabb zenei szünetre vonulhassanak.
Felállás
Pye Hastings – ének, gitár
Richard Sinclair – gitár, basszusgitár, ének
Dave Sinclair – billentyűk, ének
Richard Coughlan – dob, ütőhangszerek, hang
VENDÉGZENÉSZ:
Mel Collins – szaxofon
Produkció
Caravan
Számlista
1. Back to Herne Bay Front (5:55)
2. Bet You Wanna Take It All / Hold On Hold On (5:20)
3. A.A. Man (5:02)
4. Videos Of Hollywood (5:11)
5. Sally Don’t Change It (4:06)
6. All Aboard (4:08)
7. Taken My Breath Away (4:52)
8. Proper Job / Back to Front (8:19)
