Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nice, The
Kiadó: Immediate Records
Megjelenés: 1968
Játékidő: 39:27
Értékelés: 3.5/5
Keith Emerson, a legendás billentyűs nagymester kielégíthetetlen egójának sosem voltak határai, és ez igaz a korai alkotói korszakára is, jóval azelőtt, hogy az Emerson, Lake & Palmer felejthetetlen szupergruppjának tagjaként világhírnévre tett szert. Nem sokkal a The Nice debütalbuma, a „The Thoughts of Emerlist Davjack” (1967) megjelenése után, amely a progresszív rock úttörő darabja volt, Keith úgy döntött, kirúgja a bandából a gitáros, énekes és alkalmi fúvós David O’Listet. A The Nice második albumának felvételei közben – amelyet tipikusan művészi gesztussal latin szavakkal keresztelt el: „Ars Longa Vita Brevis” (a művészet hosszú, az élet rövid), kölcsönvéve Hippokratész híres aforizmáját – már egyértelmű volt, hogy O’List napjai meg vannak számlálva. Keith komolytalansággal és lustasággal vádolta, így a gitárosnak össze kellett csomagolnia, a The Nice pedig attól kezdve triaként működött, egyre nagyobb hangsúlyt helyezve Emerson billentyűs birodalmára.
Persze inkább csak színjátékból írtak ki meghallgatást egy új gitárosnak, és bár a jelöltek között ott volt a későbbi Yes-gitáros, Steve Howe is, Emerson minden potenciális gitárosnak megköszönte a jelentkezést, és új korszakba vezette a The Nice-t, ahol mindig övé volt az utolsó szó. Ez az „Ars Longa Vita Brevis”-en érezhetően ambiciózusabb és kifejezetten szimfonikus irányban is megmutatkozott, ahol Keith orgona- és zongoraőrjítő játéka, főleg a címadó szvitben, annyira dominánssá vált, hogy innentől a The Nice-ról már Emerson szólóbandájaként is lehet beszélni, bár Lee Jackson basszusgitáros és a sajnos már elhunyt dobos, Brian ‘Blinky’ Davison szintén kiváló zenészek voltak.
Emerson azonban már akkor „külön osztályba” tartozott a billentyűs hangszerek uralásában, és a rock, a klasszikus zene és a jazz fúziójának egyik vezető zsenije volt, akinek zenei víziója nem ismert határokat, még ha szerzőként a legjobban azt élvezte is, ha saját szájíze szerint dolgozott át egyes klasszikus művek hangszerelését. Az „Ars Longa Vita Brevis” néhány énekes betétét is tartalmazta tőle, általában Jacksonnal párban, aki O’List távozása után a The Nice fő énekese lett. Keith többnyire idegesítő vokális kiruccanásaiból szerencsére nem sok akadt a második The Nice-albumon, pedig például egy Tony Banksnél (Genesis), akin ebből a szempontból tényleg nem lehet segíteni, még egész tisztességes énekes volt.
Az album első fele érezhetően kevésbé izgalmas, mint a többnyire instrumentális hangvételű folytatás, és az idő próbáját is rosszabbul állta ki, hiszen az első három szám egy sor bolondos, pszichedelikus elemet tartalmaz, amelyek 1968-ban a korabeli zenei trendeken belül elég népszerűek voltak, ma viszont pillanatok alatt túlságosan archaikusnak hatnak. A pszichedelikus arcoskodás ilyen példája a nyitó „Daddy, Where Did I Come From” bohóckodó énekes kitöréseivel, szétszórt zongoratempójával jazzes hangvételben, valamint különleges, „űrbéli” Hammond-orgonaimprovizációival. Az egész úgy hangzik, mintha Emerson találkozott volna a The Mothers Of Invention eredeti tagjaival, csak éppen Frank Zappa zsenije nélkül.
A „Little Arabella” hepehupás, szinte táncos zongoramotívumokat tartalmaz, mintha Emerson valami füstös jazzbárban ülne, miközben Jackson pszichedelikusan megfűszerezett énekmanírjai szarkasztikus történetet mesélnek el egy szeszélyes lányról. Itt a különleges vendég, hangszerelő és karmester, Robert Stewart vezényletével zenekari hangszerelések is hallhatók. Ez a mókás darab nagyon emlékeztet néhány későbbi ELP-burleszkre, mint például az „Are You Ready Eddy”.
A „Happy Freuds”, az album legkommerszebb darabja, pompázatos szimfonikus hangszerelésekkel és vidám-bolondos refrénnel tűnik ki, amely a Beach Boys rossz paródiájának hangzik. A refrént szórakoztató vokális harmóniák fűszerezik Emerson és Jackson között. A dolgok rögtön komolyra fordulnak Emerson viszonylag érdekes feldolgozásával a Karelia Suite-ből (az eredeti Jean Sibeliustól származik), amelynek címe „Intermezzo From The Karelia Suite”. Bár itt Emerson a nagy dominátor szerepében van, aki Sibelius szvitjének kulcsmotívumát a saját képére formálja, és számos kiszámíthatatlan orgonaimprovizációt tesz hozzá, Jackson basszusa szokatlanul előtérbe került a produkcióban, és olykor szinte túlharsogja a billentyűs mestert.
Mindez azonban csak afféle nyitány volt, ha nem egyenesen előkészület az album legambiciózusabb darabjához, a 19 perces, öt részre tagolt címadó szvithez, amelyben vad zenekari hangszerelések dominálnak. Emerson zsenije és egója itt teljes fényében ragyog, hiszen már a nyitó részben, az „Awakening”-ben kiadja a lelkét szétszórt orgonaimprovizációkkal, miközben néhány hajmeresztő ritmusváltással a sokoldalú dobos, Davison is megmutatja magát. Az első rész tulajdonképpen az ő fantasztikus szólóját tartalmazza, ami külön fejezet a maga nemében.
A következő részben, a „Realisation”-ben, amelynek szerzésében O’List is közreműködött, néhány elektromosgitár-futam is hallható a vendéggitáros, Malcolm Langstaff jóvoltából, miközben Jackson rövid időre ismét a főénekes szerepébe lép. Emersonnak a folytatásban megint „elmegy a józan esze”, és zongoraorgiája a rész közepén gyorsan elhomályosítja a többi zenészt. A következő rész, a „Denial”, viharos orgonamotívumot tartalmaz, amely a barokkos vonós zenekari betétekkel párosulva váratlanul vidám hangulatot teremt. A negyedik rész, az „Acceptance ”Brandenburger”” Emerson záró improvizációs diadala a Hammond-orgonán, amilyet pályafutása során később még számtalanszor előadott, bár akkoriban „szuperszonikus” orgonajátéka, de főleg a klasszikusok önfejű feldolgozása nagy sokkot, sőt szinte provokációt jelentett az ún. komolyzene minden rajongójának.
Az „Ars Longa Vita Brevis” fontos album volt a korai (szimfonikus) progresszív rock fejlődésében, még ha nem is volt igazi mestermű. Az egyetlen darab az albumon, amely jogosan kiérdemli ezt a címet, a címadó szvit, amely a The Nice teljes történetének egyik legambiciózusabb teljesítménye marad, míg a fentebb említett Sibelius-szvit feldolgozását Emerson már az ELP tagjaként is szívesen játszotta élőben. A The Nice nem dőlt hátra babérjain, hanem szorgalmasan folytatta az új zene alkotását egészen a hatvanas évek végéig. Bár a fellépéseik senkit nem hagytak hidegen, nagyobb kereskedelmi sikerre sosem sikerült eljutniuk, ami Emersont mérhetetlenül frusztrálni kezdte, és fokozatosan megpecsételte a The Nice sorsát.
Felállás
Keith Emerson – billentyűs hangszerek, ének (az „Ars Longa Vita Brevis” kivételével)
Lee Jackson – basszusgitár, ének
Brian Davison – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Malcolm Langstaff – gitár (a „2nd Movement – Realisation” című számban)
Robert Stewart – zenekari hangszerelő és karmester
Produkció
The Nice
Számlista
1. Daddy, Where Did I Come From (3:44)
2. Little Arabella (4:18)
3. Happy Freuds (3:25)
4. Intermezzo from the Karelia Suite (8:57)
5. Don Edito el Gruva (0:13)
6. Ars Longa Vita Brevis (19:20)
a. Prelude / 1st Movement – Awakening (5:50)
b. 2nd Movement – Realisation (4:54)
c. 3rd Movement – Acceptance „Brandenburger” (4:23)
d. 4th Movement – Denial (3:23)
e. Coda – Extension to the Big Note (0:46)
