Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Caravan
Kiadó: Kingdom Records
Megjelenés: 1980
Játékidő: 53:15
Értékelés: 2.5/5
A kultikus canterbury jókedvűek, a Caravan sikeresen átvészelték a punk inváziót, és drasztikus stílusváltás nélkül érték meg a nyolcvanas éveket. Ez önmagában is ritka teljesítmény a progresszív rock úttörői közül, hiszen a legtöbbjük a hetvenes évek végén vagy feloszlott, vagy gyökeres hangzásbeli átalakuláson ment át (általában „átmutáltak” pop rockká vagy AOR-rá). Teljes változások nélkül azért a Canterbury-szcéna bajnokainál sem ment: a korábbi „Better By Far” (1977) már érezhetően egyszerűbb és kommerszebb irányt jelentett a meglehetősen összetett, kiszámíthatatlan és kísérletező múlthoz képest. Az az igazság, hogy a zenekar tagjai ekkoriban két teljesen különböző (potenciális) rajongótábort próbáltak valahogy kielégíteni, a réginek és az újnak akartak megfelelni, ez pedig igencsak vegyes eredményt hozott, nem egy esetben egyenesen szerzői csalódást.
A „The Album” kifejezetten ihlettelen címe szépen jelzi, hogy a tagokból lassan kifogyott a kedv az újító szerzői bravúrokhoz, amelyek legalább megközelítőleg a régi színvonalon mozogtak volna. Az egyes dalok hangszerelése a már említett elődnél is egyszerűbb lett. A Caravan itt még nagyobb mértékben kötött hangzásbeli kompromisszumokat, ami a megmaradt hívek többségének nem tetszett, az újhullám és a pop rock kedvelői pedig már akkor is „a szürke múlt dinoszauruszainak” tartották őket, úgyhogy rosszabb helyzetben tényleg nem is lehettek volna. Másrészt hatalmas vágy égett bennük, hogy mindenáron „felszínen maradjanak”, és valahogy átvészeljék a progresszív rock számára kereskedelmi szempontból meglehetősen barátságtalan korszakot (nem sikerült, de 1982-ig kitartottak).
A „The Album” legjobb dalai a várakozásnak megfelelően azok, amelyeken ott van az alapító énekes-gitáros, Pye Hastings hangjának és szerzői kézjegyének lenyomata, hiszen ezek idézik leginkább a „régi szép időket”, és legalább kicsit megmentik ezt a Caravan-léptékkel mérve igencsak átlagos teljesítményt. Külön említést érdemel a hosszú ideje a zenekarban játszó brácsás/fuvolás/gitáros Geoffrey Richardson is, aki ezen az albumon már csak vendégtagként szerepel, de pásztorálisan hangszerelt részeivel, Pye-jal összefogva legalább egy kis jellegzetes Caravan-hangulatot varázsolt a lemezre.
Pye gitárját a „The Album” hangzásában a szokásosnál kicsit előrébb keverték, Richardson brácsája pedig, amelynek egykor fontos szólószerepe volt, a háttérbe húzódott. Ez újabb csapást mért a klasszikus, szimfonikus Caravan-hangzásra. A ritmusszekció a korábbi lemezekhez képest jóval passzívabb lett, bár Richard Coughlan időnként még mindig megmutatja a cintányéros átmeneteit. A jó hír viszont, hogy az albumra (rövid időre) visszatért az alapító tag, a billentyűs mester David Sinclair (ex-Matching Mole, Robert Wyatt, Camel), aki Jan Schelhaast váltotta, régi ismerősét abból a rövid időszakból, amikor mindketten a Camel tagjai voltak.
A védjegyükké vált humor egy része, amely a korábbi Caravan-klasszikusokon igen fontos tényező volt, a „The Album”-on is megmaradt, így még mindig igazi értelmiségiek voltak a legtöbb prog rock kortársukhoz képest, akik akkoriban éppen „agysejt-széttöredezést” éltek át. Ezt az érzést viszont szinte senki sem kapja meg a nyitó „Heartbreaker” hallgatása közben, amely Caravan-viszonylatban rendkívül minimalista és kompakt szerzemény, és nem hiányzik belőle a dallamos refrén sem Pye jellegzetes énekével. A Caravan még felismerhető, de ez a dal szemléletesen bizonyítja, hogy a „The Album” legtöbb darabjáról lecsupaszították a szimfonikus hangszerelést és az összetett improvizációkat, amelyek korábban különösen sokat tettek azért, hogy a Caravan a Canterbury-szcéna egyik legizgalmasabb képviselője legyen.
A kifejezetten kommersz „Corner Of Me Eye”-ban még enyhe diszkóhatások is felbukkannak, főleg a ritmikai árnyalatokban és a refrén kísérő vokáljaiban, a basszusgitáros Derek Messecar pedig itt tehermentesíti Pye-t a fő énekesi szerepben. A régi Caravan-hívek biztosan elborzadtak ettől a „szent egyszerűségtől”, pedig az albumon nem is minden olyan rossz. Csakhogy itt egy legendás zenekarról van szó, amely egykor nagyon magas szerzői mércét állított magának. A „Watcha Gonna Tell Me” az egyik ritka kompozíció a „The Album”-on, amely a fuvola és Pye jellegzetes énekmódja miatt legalább részben a klasszikus Caravant idézi, vagyis azon kevés pillanat egyike, amikor szó szerint lehet progresszív rockról beszélni, hiszen Dave Sinclair is meglep egy remekül szórakoztató elektromos zongorás improvizációval.
Dave az éteri balladában, a „Piano Player”-ben is megcsillogtatja tudását, ahol, ahogy a cím is mondja, a klasszikus zongora áll az előtérben. A szimfonikus hangszerelés szépen harmonizál Pye magasan szárnyaló énekbeli „turbékolásával”, úgyhogy ez is olyan „The Album”-alkotás, amely nem merül csak úgy feledésbe. A „Make Yourself At Home” tartalmaz valamit abból a sajátos Caravan-humorból, amellyel a zenekar a múltban lenyűgözte a közönséget, a vidám alaparanzsmán pedig szintén felcsendülnek egykori standardek. A fülbemászó refrénen és egy maroknyi szikrázó improvizáción kívül viszont sajnos hiányzik belőle az a tragikomikus dráma, amely a Caravan múltjában elválasztotta a klasszikusokat az átlagos szerzeményektől.
A kétségbeejtő „Golden Mile” könnyedén a Caravan-történet egyik leggyengébb alkotása, szinte említésre sem méltó: ismétlődő funky ritmusok és jellegtelen refrén, ráadásul teljesen energiátlanul szól. A korrekt „Bright Shiny Day”-en, a lemez egyik ritka fényes pillanatán Pye a bevezetőben bluesos hangvételt választ a nyálas gitárbetétekhez. Éteri éneke a nyugodt szekcióban újra felidéz valamennyit a régi ambient varázsból, ahogy a fuvolás pásztorális variációk is, de a nagyobb ritmikai változatosság hiánya miatt ez is olyan alkotás, amely végül nem tudja kihasználni a benne rejlő összes lehetőséget. A sikertelen kommersz zsákbamacska, a „Clear Blue Sky” ska/reggae ritmikai árnyalataival a The Police gyenge másolatának hangzik, ami jól mutatja, hogy másodrangú szerzeményről van szó, amelyből gyakorlatilag semmi sem maradt a klasszikus Caravanból. Szerencsére legalább a „Keepin’ Up the Fences” tisztességes stílusban zárja az albumot, és játékos variációival, valamint Pye remek kedvű éneklésével ma is tetszeni fog a hűséges rajongóknak: az egyik azon kevés dal, amely visszahoz egy darabot a régi ambient varázsból, bár itt sincs szó esetleges klasszikusról.
A „The Album” a Canterbury-szcéna alkotói szempontból már rendesen kifacsart legendáinak hangképét tárta elénk: olyan korban próbáltak mindenáron életben maradni, amikor a stílusuk kifejezetten népszerűtlen volt, és a hívek napról napra pártoltak el tőlük. Kérdés, hogy az aktuális felállás hány tagja hallgatja még egyáltalán ezt a (megszokott mércéjükhöz képest) kivételesen átlagos teljesítményt. A negatív trendet erőszakkal próbálták megfordítani az eredeti/klasszikus Caravan-felállás újraélesztésével, de a rendszer, ahogy a feloszlásuk (ideiglenes) előtti utolsó albumuk, a „Back to Front” (1982) is bizonyította, egyszerűen nem működött többé. Szerencsére azonban ezután sem adták fel, és a kilencvenes évek közepén visszatértek a színtérre, amikor már senki sem számított rájuk.
Felállás
Pye Hastings – ének, gitár
Geoff Richardson – gitár, brácsa, fuvola, ének
Dave Sinclair – orgona, zongora, elektromos zongora, szintetizátor
Dek Messecar – basszusgitár, ének
Richard Coughlan – dob
Produkció
Caravan
Számlista
1. Heartbreaker (3:06)
2. Corner of Me Eye (3:37)
3. Watcha Gonna Tell Me (4:48)
4. Piano Player (5:24)
5. Make Yourself at Home (3:26)
6. Golden Mile (3:12)
7. Bright Shiny Day (6:17)
8. Clear Blue Sky (6:25)
9. Keepin’ Up the Fences (5:17)
Képgaléria
