Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Return To Forever
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 42:57
Értékelés: 4.5/5
Az amerikai jazz rock fusion-óriás Return To Forever az ötödik stúdióalbumával, a „No Mystery”-vel pályafutása egyik legfenségesebb teljesítményét hozta össze, amellyel Grammy-díjat is nyert a legjobb jazz-csoportteljesítmény kategóriájában. A legendás kvartettet a billentyűs varázsló Chick Corea, a gitáros csodagyerek Al Di Meola, a baszogitár-újító Stanley Clarke és a dobos-laboratórium kicsiben, Lenny White alkotta. Ők ismét felülmúlták önmagukat, és olyan lemezt vettek fel, amely a jazz rock fusion annáleszeibe elsősorban a műfaj egyik legváltozatosabb albumaként íródott be. A tagok között ekkorra hihetetlen alkotói és előadói kémia alakult ki, és ez segített megszületni a Return To Forever stílusában legeklektikusabb lemezének.
Ehhez az járult hozzá a legtöbbet, hogy a zenekar minden tagja szerzeménnyel szerepel a „No Mystery”-n, és egy-egy kompozícióban megmutatta a saját, felismerhető hangszeres stílusát. Ezeket szinte tökéletes fusion-harmóniává olvasztották össze, amely a jazz, a rock, a funk, a latin zene és a klasszikus zene elemeiből merít. Az album első felében, ahol a markáns funkritmusokra épülő dalok dominálnak, a csapat valamennyi tagjának van szerzeménye, a második részben viszont Chick szerzői teljesítményei uralkodnak. Ahogy szinte mindig, amikor Chick keze nyomát viselő jelentősebb albumokról van szó, a „No Mystery”-ből sem hiányoznak a tipikus latin ritmusok és a jellegzetes dallamvilág, ami nagyban hozzájárul a hangulat kifinomultságához.
A nyitó „Dayride”-ot Clarke 1978-ban háttérvokállal újra felvette szólóművészként. Chick sajátos, kissé különc szintetizátortémája nyitja, amelynek Al heves gitárfutamai és Stanley nyerítő basszusvonalai tesznek társaságot. Hihetetlen, hogyan tölti ki Lenny az egész teret összetett dobtechnikájával, ahol „mindig történik valami”, miközben a háttérben időnként néhány háttérvokál is felbukkan. A „Jungle Waterfall”-on is kifejezetten funkos ritmikai árnyalatok uralkodnak, a központi összekötő szerepet itt Al élénk színű gitárvariációi töltik be, míg Corea mester érzékeny billentyűs textúrákkal rakja ki a játékos dallam ívét.
A „Flight Of the Newborn” volt Al első szerzeménye a pályáján, és a „shredding” (gyalulás) gitártechnika egyik korai példáját tartalmazza, amelyet a szinte hangsebességű gitárszólózás jellemez. Ezt a stílust később sokszor kapcsolták Di Meolához. Hasonló shredding-bemutatóból egyébként akad még néhány a „No Mystery”-n, de szerencsére sosem hat tolakodónak, és megőrzi az egyes hangszerelések összetartó jellegét. A „Sofistifunk” esetében már a cím elárulja, hogy lényegében kifinomult funkról van szó jazz-elemekkel, kissé fura billentyűs improvizációkkal. Ezek állandó tusában állnak Al „szuperszonikus” elektromosgitár-szüleményeivel, miközben az elágazó, komplex ritmusvariációk folyamatosan gondoskodnak arról, hogy a szám szerkezete a lehető legpezsgőbb legyen.
Az „Excerpt From The First Movement Of Heavy Metal” a címe ellenére természetesen semmi köze a heavy metalhoz, hacsak nem számítjuk ide Al heves, olykor szinte kemény rockosan szóló gitárfutamait, ám az előtérben így is Chick agyafúrt variációi állnak az elektromos zongorán. Lenny tüzes dobáttűnései idővel megteremtik a záró hangszeres kataklizmát. A címadó „No Mystery” álmodozó, helyenként szinte éteri hangulatú, itt Chick gyorsujjú billentyűs improvizációi viszik a főszerepet, de a Clarke–White ritmusszekció hozzájárulása sem elhanyagolható, különösen Lennyé, aki ütőhangszereken, főként konga és marimba improvizálásával finoman megőrzi a törékeny ritmikai egyensúlyt. Al hozzájárulása, ezúttal akusztikus gitáron, itt kissé háttérbe szorul, és csak a záró részben bukkan fel.
Az „Interplay”-ben Chick finom elektromoszongora-betétei és Stanley „felpumpált” basszusgitár-improvizációi vívnak egymással az elsőségért. Ezután két rendkívül ambiciózus, egymással összekapcsolt kompozíció következik, Chick kivételes szerzői zsenijének közös gyümölcse. A „Celebration Suite, Part 1” sok mindenben megelőlegezi, mi vár a Return To Forever következő albumán, a „Romantic Warrior” (1976) című mestermunkán, hiszen itt mind a négy hangszeres nagy improvizációs csatát vív. A tagok harcias variációkkal mérik össze erejüket, hogy ki mutat nagyobb szólisztikus mesterkedést és hangszeres kifinomultságot, ám a küzdelem végül győztes nélkül marad. Az összetett atmoszférának a latin beütés mellett kissé keleties zöngéje is van, ami a pentaton ritmikai árnyalatok uralmának mellékhatása. A „Celebration Suite, Part 2” ritmikailag rendkívül merész folytatása a „Celebration” szvitnek, ahol a vad improvizációs viadalban szintén nehéz egy-egy hangszeres teljesítményt kiemelni, ám Al gyilkos gitárgyalulása mégis megérdemli a figyelmet, mert mércét állított a klasszikus rock és a heavy metal későbbi gitárhőseinek hasonló vállalkozásai elé.
A „No Mystery” a jazz rock fusion aranykorának mestermunkája és a klasszikus Return To Forever-felállás egyik kulcsfontosságú teljesítménye, amely ekkorra már nem Chick kísérőzenekaraként működött, hiszen a legendás csapat minden tagja egyenrangú szerzővé vált, és így (végre) egyenlő elbánást érdemelt. Corea úr, aki 1975-ben a „No Mystery”-ért Grammy-díjat kapott a legjobb jazz-hangszeres teljesítmény kategóriájában, elég sok időbe telt, mire sikerült megfékeznie a fiatal és bizonyítani vágyó Di Meolát, aki gitárművészetével, a szólókarrierje párhuzamos indulása mellett, komolyan kezdte fenyegetni Chick helyét az emlékezetes zenekar első számú sztárjaként.
Felállás
Chick Corea – elektromos zongora, zongora, orgona, szintetizátor, marimba, háttérvokál
Al Di Meola – elektromos és akusztikus gitár
Stanley Clarke – baszogitár, orgona, háttérvokál
Lenny White – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Chick Corea és Shelly Yakus
Számlista
1. Dayride (3:25)
2. Jungle Waterfall (3:03)
3. Flight Of The Newborn (7;23)
4. Sofistifunk (3:51)
5. Excerpt From The First Movement Of Heavy Metal (2:45)
6. No Mystery (6:10)
7. Interplay (2:15)
Celebration Suite:
…8. Part I (8:27)
…9. Part II (5:32)
