Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Iced Earth
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 1995
Játékidő: 52:39
Értékelés: 4.5/5
A »Burnt Offerings«, az amerikai thrash/powermetal-bajnok Iced Earth harmadik stúdióalbuma a mai napig a zenekar legkeményebb és legsötétebb munkájának számít, ami bizonyára annak is köszönhető, hogy a banda a felvételek előtt majdnem feloszlott: a főnök, ritmusgitáros és kísérővokalista Jon Schaffer ugyanis teljesen kiábrándult a zeneiparból, és a keserű felismerések közepette „egyik csapást a másik után” kapta. Az előző Iced Earth-teljesítmény, a konceptalbum-klasszikus »Night of the Stormrider« (1991) óta, amely végleg az amerikai thrash/power metal színtér új nagy reménységévé tette őket, több mint három év telt el, és ez idő alatt rengeteg érdekes dalszerzői anyag gyűlt össze, amelybe Schaffer beleönthette minden epéjét és haragját a zeneipar szereplői iránt. Ez a címadó dalban hallatszik a legjobban, amely a harmadik Iced Earth-stúdióalbum két nagy csúcspontjának az első.
Jon szövegei a »Burnt Offerings« lemezen tele vannak megvetéssel a korrupt vezetők égisze alatt elembertelenedett társadalom iránt, és undorral az emberi hülyeség láttán. Ezúttal kicsit kevesebbet merített a miszticizmusból és a fantáziából, mint általában, az egyes dalokat viszont annál inkább átjárja a valódi világ, ami még tovább fokozza az üzenetek kegyetlenségét és az egész album uralkodó brutális hangulatát. A lemez legjobb dalának, sőt talán az Iced Earth egész pályafutása legjobbjának a szövegéhez, amely a legvégén kapott helyet, Schaffer az olasz középkori költőtől, Dante Alighieritől merített ihletet, a híres „Isteni színjáték” szerzőjétől.
Ezúttal sem maradtak el a „személyi változások” az Iced Earth felállásában. Johnt Greelyt, akivel Jon szerint a stúdióban elég nehéz volt együtt dolgozni, Matthew Barlow váltotta az énekesi poszton. Benne a zenekar végre megtalálta azt, amit a saját zenei nyelvén kezdettől fogva keresett, még ha már majdnem meg is győződtek róla, hogy Greely a megfelelő választás. Barlow teljesen elhomályosította elődjét: elképesztő hangterjedelme „a pokoltól a mennyekig” ért, és már az elejétől fogva lenyűgözött hihetetlen érzelmi mélységével, ami énekesi tehetségének fő erénye volt, és amihez hasonlót a metalban akkoriban (a kilencvenes évek közepén) gyakorlatilag nem lehetett találni. Lenyűgöző, kifejezetten karizmatikus és szenvedélyes énekhangja olyan különleges izzást vitt az egyes szerzeményekbe, amilyet előtte és utána egyetlen másik Iced Earth-énekes sem tudott megismételni. A hallgatót egy szempillantás alatt a helyszínre röpítette, és úgy beleélte magát a szövegek egyes szereplőibe, mintha saját élményeit mesélné el. A dobos Rodney Beasley eközben Rick Seccharit váltotta, és bár bizonyára szeretett volna nagyobb nyomot hagyni a zenekaron, náluk mindössze egy évig bírta. A gyakori dobosváltások sajnos a következő években is az Iced Earth „folklórjának” részei maradtak.
A banda a »Burnt Offerings« lemezen lassan dalszerzőként is beért, és ezen az albumon hagyta hátra pályafutása néhány legösszetettebb (egyben legjobb) szerzeményét. Az epikus dallamosság sikeres ötvözete – amelyben nem hiányoztak a két gitáros, vagyis Schaffer és a szólógitáros Randall Schawver közötti háromszólamú harmóniák – a dupla lábgép dübörgésére építő brutalitással, amelyet Beasley dobolt fel, a »Burnt Offerings« lemezen új dimenziókat nyert. Az egyes dalok hangulata kivételes, ami már a címadóra is igaz, az Iced Earth egyik legsötétebb és legbrutálisabb alkotására, olyanból pedig a floridai metal-úttörők pályáján sosem volt hiány. Mégis kevés van köztük, amelyet ilyen meggyőzően, egyszerre járna át hatalmas düh és leírhatatlan melankólia, mint a »Burnt Offerings« dalait.
A címadó klasszikus szövege a korábban említett csalódásokra utal, amelyeket Schaffer a zeneipar alattomosságával való első találkozásai során élt át. Az egyes részek között jól hallható a vendég billentyűs, Howard Helm remekül beépített játéka, aki a háttérben szimfonikus hangszereléseivel még fokozza a baljós atmoszférát. A Barlow és a Schaffer-féle kísérővokál közötti kontraszt kivételes. Míg Matt epikus megközelítése minden lépésnél gondoskodik az apokaliptikus hangulat hirtelen emeléséről, addig Jon kísérővokálja, amely valami dühös ördögre emlékeztet, szétszakad a dühtől. Aztán hirtelen jön az áttérés egy epikus részbe hatalmas gitárharmóniákkal, a folytatásban pedig nem hiányoznak a brutális ritmusváltások sem, amilyeneken egyetlen tisztességes thrash zenekar sem szégyenkezne. Egy rövid, elmélkedő rész, amelyben Barlow kiválóan adja elő melankolikus produkcióját, brutálisan vágódik félbe egy újabb vokális dühkitöréssel, amit Schawver széteső gitárszólója és újabb áttérés követ az epikus, háromszólamú harmóniákba, amelyek a klasszikus Iron Maiden-korszakot idézik.
A „Last December”, egy újabb klasszikus, melankolikus résszel nyit, és a vörös hajú énekes-bajnok elképesztően átélt előadásával, aki ezúttal igazi mártírrá változik, valahol elveszve a behavazott mezők közepén. Hangja ismét új érzelmi dimenziókat ér el, ami a megrázó történet őszinte előadását illeti. A nyitó dalhoz képest itt az egyes gitárszakaszok jóval kompaktabban vannak elrendezve, míg az epikus harmóniák és a brutális dobáttörések közötti egyensúly ismét kiváló. A „Diary”, amelynek szövegét Barlow írta, lassú ritmikai árnyalataival és gördülő gitárfrázisaival enyhe doom metal beütést kapott, ami nem meglepő, hiszen a Black Sabbath is az Iced Earth fontosabb hatásai közé tartozott. A dal folytatásában viszont a Metallica hatása kezd dominálni: az ének ismét agresszív megközelítést vesz fel, miközben a dupla lábgép teljes gőzzel hajt, és az egyes gitárszakaszok kifejezetten bosszúvágyóan szólnak, akárcsak a többi szerzeményen.
A fatalista „Brainwashed” nyomasztó motívummal indul, majd ingerült részbe vált, ahol a brutálisan felpörgött Barlow az egyházi korrupcióra és a vallási elvakultságra önti az epéjét – olyan témára, amelyhez Schaffer mindig szívesen nyúlt. Itt is külön említést érdemel a dühös gitárszóló, miközben a felgyorsult ritmus szinte speed metalos dimenziókat ölt. A „Burning Oasis” nyitányában olyan hangeffekt van, amely sokaknak a sivatagi dűnék felett végigsüvítő hideg szelet juttathatja eszébe, ami valahogy illik ennek a kifejezetten agresszív szerzeménynek a szövegéhez, és amelyben Barlow néhány igen magas énekhangfekvést mutat be. Schaffer mindig imádta az Iron Maident, különösen a „Powerslave” albumot (1984), úgyhogy a dal közepén a hirtelen átváltás arab/pentaton skálákra egyáltalán nem nagy meglepetés.
Amikor már úgy tűnik, hogy a banda egyszerűen nem szólhat már dühösebben és sötétebben, jön a düh újabb csúcspontja a „Creator Failure” képében, amelynek szövege újabb gúnyolódás „Frankenstein torzszülötteivel” szemben, egyben az közelgő apokalipszis bejelentése. Itt pusztító gitárszakaszok és kataklizmikus dobáttörések uralkodnak, miközben Barlow úgy szól, mint az emberi kor végének utolsó túlélő krónikása. A rövid „The Pierced Spirit” című balladában, amelyben elsősorban Barlow mutatkozik meg valamivel „barátságosabb” arcával, kellemes támogatást kap a finom akusztikus gitártól és a háttérben szóló, gyengéd zongoradíszítésektől.
Az album csúcspontja, sőt talán az Iced Earth egész szerzői életművéé is (vagyis a magnum opusuk), a több mint 16 perces szuperepikus „Dante’s Inferno”, amelyet – ahogy a címe is mutatja – a „Pokol” ihletett, Dante „Isteni színjáték” című eposzának első része. Miután Barlow sikeresen Dante költő szerepébe bújik, az Iced Earth veszélyes utazásra viszi a hallgatót a Pokol kilenc körén át, ahol e lenyűgöző szuperepika egyes szakaszain keresztül meglehetősen szemléletes és érzelmes leírást kapunk az elátkozott lelkek szenvedéséről az egyes körökben. A Pokol bejáratát, amelyen Dante az ókori római költő, Vergilius lelkének kíséretében lép be, finom bevezető jelzi, a háttérben éteri, titokzatos, szinte figyelmeztető gitárharmóniákkal, amelyek a két vándor számára semmi jót nem ígérnek.
Matt kifejezetten melankolikus és aggódó, borzongatóan szőrfelállító éneke abban a pillanatban megváltozik, amikor érkezik a zseniális átmenet a brutális részbe. Ezt a két vándor megérkezése jelzi az Akheron, az alvilági folyó partjára, ahol már hallatszik az egyik pokolbeli révész, a démoni vén Kharón üvöltése. Ő viszi át a vándorokat az első körbe, a Limbusba, ahol az epikus utazás igazán elkezdődik. Ezen a ponton tempóváltás következik egy kataklizmikus részbe, ahol Barlow remekel a bűnös lelkek szenvedésének leírásában az első körben, ahol boldogtalanul bolyongnak az igazak, az ókori értelmiségiek, akik Krisztus születése előtt éltek, és a túl korán elhunyt, megkereszteletlen kisgyermekek.
Míg az „Isteni színjáték” első részének irodalmi formája meglehetősen hosszadalmas és megterhelő olvasói vállalkozás, az Iced Earth-féle értelmezése ennek az epikus remekműnek elképesztő sebességgel zajlik, miközben az egyes hangszeres részek között borzongató és komor látomások játszódnak le az örök kárhozatról. Az eposz összetettebb pillanatai közé tartozik a találkozás a pokolbeli bíróval, Minósszal, aki hosszú farkával kijelöli, melyik körbe zuhan az egyes lélek, hiszen itt megrázó és brutális hangszeres rész jön dühödt gitárvariációk és pokoli dobáttörések sorával. Ezt hirtelen ugrás követ a szimfonikus irányba, ahol az ének a falánkok szenvedésének leírásánál a harmadik körben, akik fölött a háromfejű pokolbeli kutya, Kerberosz őrködik, valamivel gyengédebb árnyalatokat vesz fel, ami azt jelenti, hogy Barlow/Dante igyekszik együttérezni néhányukkal, ami az eposz irodalmi változatára is jellemző volt.
A gyilkos gitárszakaszok viszont nem ismernek kegyelmet, és amikor Dante/Barlow Vergiliusszal együtt megérkezik a Sztüx partjára, hogy a következő pokolbeli révész, Phlegyas, az ókori görög istenek (és később a keresztény Isten) nagy ellensége átvigye Dis démoni városának falaihoz, újabb brutalitás- és bosszúvágy-robbanás tör ki. A szakrális rész, ahol latin versek uralkodnak, könnyedén megidézi az elátkozott város, az örök kárhozat és a elviselhetetlen szenvedés városának hangulatát. A látszólagos könnyedség, amellyel egyszerre keveredik a hihetetlen agresszivitás és a melankólia, különösen a fenomenális ének és a finom gitárharmóniák révén, újra és újra lenyűgöz. A találkozást a Fúriákkal és a gorgó Medúzával, akik meg akarják akadályozni a két vándort a Disbe való belépésben, epikus, zenekari átmenet jelzi, amilyenen egy hollywoodi látványfilmek zeneszerzője sem szégyenkezne.
Ezt lenyűgöző ugrás követi az agresszív hangszeres részbe számos őrjöngő gitárvariációval, pusztító dobáttörésekkel és baljós szimfonikus textúrákkal, ami még tovább fokozza az amúgy is a végsőkig feszült drámát. Minden utazásnak egyszer vége, így Dante/Barlow is Vergilius kíséretében végül megérkezik a gonosz szívébe. Előtte feltárul ugyanis a Kilencedik kör (Kocytus), ahol a jeges tó közepén, jótevőik elárulóinak lelkei által körülvéve nem más található, mint a láncra vert Pokol-uralkodó – Lucifer, aki az égből való bukása óta rémisztő átalakuláson ment át: groteszk, háromfejű, szőrös alakká változott denevérszárnyakkal. Ezt a szörnyű képet, amelyet az „Isteni színjátékhoz” a híres francia festő, Gustave Doré rajzolt meg, az eredeti »Burnt Offerings« borítón is látni.
Lucifer nevének kiáltása maga az egész eposz epikus csúcspontja, hiszen Dante/Barlow ebben a pillanatban a gonosz szívében van, a mennyektől legtávolabb, vagyis az egész „Isteni színjáték” legnehezebb pillanatának közepén. A bukott angyalok királyát Matt éneke kiválóan írja le, és az is le van írva, miért lett egyáltalán a Pokol ura, ami tovább fokozza az epikus hangulatot, és gondoskodik az egész szuperepika csúcspontjáról. Ezt a gitárvariációk melankolikus fokozása követi egy fokozatos kijáratig, miközben a háttérben zenekari függönyök hullámzanak. Így az Iced Earth, miután átmászott Lucifer testén, végre leereszkedhet lefelé, a Föld magján át, és a túloldalon köt ki, ahol a dél-afrikai part közelében a Purgatórium hegye áll.
„Sok olyan, aki odafent nagy szeretne lenni, itt disznóként fetreng majd a szemét mocsarában, ha bűnös hírnevet hagy maga után” – figyelmeztette Dantét Phlegyas, a révész, miközben a Sztüxön átkeltek. Az Iced Earth tagjai a »Burnt Offerings« készítése közben hasonlóan gondolkodtak, és a zeneipar képviselőinek nagy részét akkoriban legszívesebben a Pokol különböző köreibe hajigálták volna. A dühük kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy a »Burnt Offerings« érzelmileg a legintenzívebb stúdióalbum legyen a pályafutásukon, és a legjobb teljesítményeik közé sorolható. Mindazoknak, akik jó minőségű metalt szeretnének hallani, és az Iced Eartht a legkeményebb, legkompromisszumnélkülibb formájában akarják hallgatni, nincs más választásuk, mint hogy azonnal ráteszik a »Burnt Offerings« lemezt, és Vergilius oldalán leereszkednek a pokol minden mélységébe…ha persze mernek.
Felállás
Jon Schaffer – ritmusgitár, szólógitár, kísérővokál, társproducer
Matthew Barlow – ének
Dave Abell – basszusgitár
Randall Shawver – szólógitár
Rodney Beasley dobok
VENDÉGZENÉSZ
Howard Helm – billentyűk
Produkció
Jim Morris és Jon Schaffer
Számlista
1. Burnt Offerings
2. Last December
3. Dairy
4. Brainwashed
5. Burning Oasis
6. Creator Failure
7. The Pierced Spirit
8. Dante’s Inferno
i. „Denial, Lust, Greed”
ii. „The Prodigal, The Wrathful, Medusa”
iii. „The False Witness, Angel of Light”
Képgaléria
