Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Tesla
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 60:30
Értékelés: 3.5/5
Visszatér a hiányolt Tesla-dinamitcsomag! San Francisco leghíresebb rock ‘n’ roll „áramszolgáltató vállalata” új stúdióalbumot dob a piacra, amelyben a rock ‘n’ roll alapvető kifejezési axiómáját keresi. Ez pedig a „szent egyszerűség”, innen az album címe is: „Simplicity”. Levetkőztetett rock ‘n’ roll lemez, minden bújócska és felesleges kozmetikai cicoma nélkül. Hetedik stúdióalbum! Hat év telt el az elődje, a „Forever More” óta. A Tesla persze ez idő alatt sem tétlenkedett: két koncertalbumot is összehoztak, az egyiket akusztikusat, a másikat elektromosat, tavaly digitálisan kiadták a Taste My Pain című új kislemezt, a várakozás hónapjait pedig úgy enyhítették a lelkes rajongók számára, hogy a bolygó különböző pontjain számos koncertet adtak.
Az új album tizennégy vadonatúj stúdiószerzeményt hoz a zenekartól. Tipikus Tesla-karizmájú lemez. Világos, hogy a bolygón egyetlen rock ‘n’ roll banda sem tud úgy szólni, ahogy a Tesla. Ez a zenekar kiváló stúdióalbumok sorával egyedülálló zenei kifejezésmódot faragott ki magának a rock ‘n’ roll univerzumban. A Tesla mindig a saját, autentikus útján járt, függetlenül a műfaji csoportosításoktól, olyan önállóságot építve, amely – ahogy mondtam – szigorúan felismerhető. Minden albummal új hangzást kínáltak, az ötletekkel kísérletezve pedig evolúciósan nőttek és érlelődtek. A „Forever More” után hat évvel a zenekar úgy érezte, hogy újra vissza kell tekintenie a múltba, és szembe kell néznie a zenei gyökereivel. A hangzás kialakításához segítségül hívta Tom Zutautot, aki tulajdonképpen a nyolcvanas években segítette hírnévhez a zenekart, amikor a Geffen Records akkori A&R-stábjának tagjaként szerződtette őket. Röviden: Zutaut nagyon-nagyon jól ismeri a bandát. Hogy az egész tényleg retró hangzású legyen, a zenekar még egy legendás hangmérnököt is bevont: Michael Wagenert, aki a végső keverést készítette.
Tizennégy különböző dal. A Tesla nagyrészt megtartotta az előző album komorságát, a hangzást viszont levetkőztette. A romantika korszaka rég-rég a múlté, minek is térnénk vissza hozzá? Az új albumon már nincs meg az a masszív riffelés, amely a „divatosan reccsenő zsírosságban” hatásosan tartotta egyben a dalok szerkezetét a zenekar pályafutásának leghangosabb albumán („Forever More”). A banda ugyanakkor nem is demonstrálhatta volna jobban azt a zenei hátteret, amelyből kinőtt, mint éppen a „Simplicity”-vel. Mindent tartalmaz: a tipikus, jól érezhető blues-vonalat, a southern rock jegyeit, a szokásos kacérkodást az akusztikus hangzásokkal, a Led Zeppelin (a Life is a River szólója) és a Lynyrd Skynyrd (a záró ‘Til that Day) iránti tipikus rajongást, a két gitár munkájának ismert magas fokú muzikalitását, amit különösen kiemelnek a gondosan kidolgozott középső, „mid eight” részek, valamint egyes dalok bevezetői és zárlatai (pluszban hozzáadott gitárdíszítések), a szólók filigrán tökéletességéről pedig említést sem kell tennünk. Épp ebben a lelkes igyekezetben, hogy a zenekar minél jobban megmutassa zenei identitását, és ebben a „szent egyszerűség” keresésében a Tesla ezúttal túlbonyolította a dolgokat.
Éppen mert az albumot megterhelik a közepes tempójú, balladás irányultságú, illetve az akusztikával dominánsan megspékelt dalok, hiányzik belőle a nagyobb rockos dühkitörés és a merész rosszfiúság érzése. A zenekar jellegzetes riffelésének, a blues súlyának és a southern rocknak az egyik legsikeresebb „kísérlete” a Flip Side! című dal, amely ötletességével kiemelkedik a „Simplicity” anyagából. A Burnout To Fade a „balladisztikus” dalok közül egyértelműen magára vonja a figyelmet. A számok kidolgozásukban egyébként magabiztosan lezártak. Az egészet állandó vonzerő szintjén tartja Frank Hannon és Dave Rude gitárjátéka, és ezt számításba kell venni. A Time Bomb „áporodottságát” például éppen a két gitáros kiváló záró párharca húzza ki a gödörből. Egyébként viszont az album egyáltalán nem „indul be”. Már a nyitány is „nehéz” az M P 3-mal, amely ígéretes bevezető után sokat ígér, de végül csak áporodottan toporog egy doomosan lekerekített riffen, és olyan dalt ad, amely az előzmények alapján semmiképp sem való az album nyitószámának! A csúcspontra várakozás érzése, amikor az igazi rockos feszültségtől egy pillanat alatt feláll a szőr a hátadon, olyan, mint a szex gumióvszerrel, vagy mintha üvegen át nyalnád a fagylaltot. Vagyis nem jön el. A kapcsoló nem csap át. Pont emiatt a változatosság és az akusztikusan lelassított, közepesen gyors számok közötti ingázás miatt. Több olyan dal hiányzik, mint a Ricochet vagy a Break of Dawn.
Szolid album. Kiemelkedő pillanatok nélkül. A Tesla a gyökerei felé fordult, megpróbálta felidézni az első három album szimbolikus értékét. És mégis. Mások az idők, és a dolog már nem gyújt. A zenekar megváltozott. Megváltozott a zenei filozófiája is. A Tesla manapság sokkal sötétebb szellemben szerez dalokat, ezért esett olyan jól és gyújtott úgy a „Forever More” divatosan kipofozott hangzásának decibelekkel való megterheltsége.
Mindenesetre a zenekar lelkes rajongói teljes vérrel élvezni fogják, hiszen a lemez a banda zenei jellegzetességeinek legautentikusabb vérképe. Csak éppen nem hoz olyan dalokat, amelyekből valaha a koncertrepertoár vaskos klasszikusai nőhetnének. A zenei gurmék vigaszt találnak a két gitár kiváló munkájában és Frank Hannon kivételes ötletességében, aki ismét ámulatba ejt a rendkívül karizmatikus szólóbetétek képszerű megoldásaival.
Ebben a levetkőztetett produkcióban Jeff Keith éneke érezhetően kopottabb, ami az évek során belopózott az előadásmódjába. Keith persze bölcsen a középső hangfekvésekben marad, de amikor a Break of Down záró ismétléseihez ér („…on and on and on….”), lehetetlen nem meghallani Keith hangjának elfáradását. Szerencsére viszont megvan benne az a jellegzetes, átható torokhangú kontúr, amikor kiadja a „szarkaharagját”, ettől különleges a rock ‘n’ roll univerzum énekesei között, és ez a Tesla alapvető védjegyének fontos eleme. A Rise And Fall című dalban például zavaró, ahogy Keith a versszakok végén „elhajlítja” a ritmust, mert – nem fogjátok elhinni – Axl W. Rose gyakorlatára emlékeztet. A dalt a középrészben megszólaló kiváló gitárjáték emeli ki újra az érdektelenség aljáról.
Reméljük, a Tesla a zenei pályafutása további részében újra előre fordul, hátrahagyja a szép, de elmúlt idők nosztalgikus romantikáját, és inkább újra teljes vágtában rohan a rock ‘n’ roll lenyűgöző, modern vonásai felé, amelyekkel tele volt az „Into the Now” és a „Forever More”!
Felállás
Jeff Keith – ének
Frank Hannon – gitár, vokál, zongora, basszusgitár
Dave Rude – gitár, vokál, basszusgitár
Brian Wheat – basszusgitár, vokál, zongora
Troy Luccketta – dob, ütőhangszerek
Produkció
Tom Zutaut & Tesla
Számlista
1. M P 3
2. Ricochet
3. Rise and Fall
4. So Divine…
5. Cross My Heart
6. Honestly
7. Flip Side!
8. Other than Me
9. Break of Dawn
10. Burnout to Fade
11. Life is a River
12. Sympathy
13. Time Bomb
14. ‘Til that Day
