Chinese Democracy

Előadó: Guns N' Roses
Kiadó: Geffen Records
Megjelenés: 2008
Hossz: 71:18
Értékelés: 3.5/5

A Guns N’ Roses, a vad Rolling Stones és a kicsapongó Aerosmith egykori törvényes örököse 2008-ban, több mint tizennégy év után végre kiadta a régóta várt Chinese Democracyt. A lemez, amelyet a zenetörténet egyik legdrágább, de nem a legsikeresebb albumaként tartanak számon, a születése idején sok mindenen átment. Először is kirobbant az Axl–Slash-vita, amely a mai napig tisztázatlan, ez pedig a zenekar szinte teljes szétesésééhez vezetett, hiszen az eredeti felállásból már csak Rose, az énekes maradt benne. Az összes változás után az akkor megújított felállás 1998-ban végre nekilátott a munkának. Rose énekes elmondása szerint az előkészületek során újra felvették a debütáló Appetite For Destructiont is, amely még mindig az énekes archívumában lapul. Az első felvételekkel 1999-ben végeztek, az albumnak pedig az új évezredben kellett volna megjelennie. Roy Thomas Baker producer érkezése azonban meggyőzte a zenekart arról, hogy az akkori változat még jobb lehetne. Tizenhárom millió elherdált amerikai dollár, újabb számos felállásváltozás és további nyolc év után a hosszan várt lemez végül 2008-ban megjelent.

A lemez, amelyet akár Axl szólóalbumának is nevezhetnénk (Guns N’ Roses név alatt kiadva), érdekes progresszív kísérlet, amely a hosszú várakozás miatt kissé veszített az aktualitásából. Az indusztriális és progresszív rock elemeivel átitatott anyag, amelyek egyben a vörös fonalat is adják, különleges helyet foglal el a zenekar katalógusában, mert teljesen más, mint a többi, amelyek egy másik korban születtek. A Chinese Democracy ugyanis az egyetlen, amelynek létrejöttéhez hosszú tizenöt év, számos személyi változás és őrületesen nagy összeg kellett. Éppen a másságával bizonyítja viszont, hogy a Guns nem csupán az a banda, amely a hajasmetál idején uralta a koncertszínpadokat, hanem olyan zenekar, amely túlél minden változást, és egyedi voltával újra meg újra képes meglepni.  A tizennégy számos kiadvány pedig éppen ezt bizonyítja: a tagok cserélődhetnek, de amíg a zenekarban ott van Rose szövegírói zsenialitása, a Gunsot nem szabad leírni.

Az elején elszabaduló hatalmas adrenalinlöket az album további részében kissé lecsillapodik, hiszen a következő dalokban Rose énekes a gyengédebb oldalát is megmutatja. Az Elton John hatásával átszőtt „Street of Dreams” azt jelzi, hogy Axl kísérletező vágya még nem hagyott alább, és a zenei kísérletezés világába vezető utazás még csak most kezdődik. Az album stílusbeli sokszínűsége a kissé bondos hangulatú „If the World”-ön és a kínai dallamokkal átszőtt „There Was a Time”-on át folytatódik, amely lassan kezd meggyőzni minket arról, hogy talán mégsem volt hiábavaló az évekig tartó várakozás. A könyvből merítő „Catcher in the Rye”, amely Rose említett könyv iránti megszállottságából született, külön ajánlást is tartalmaz. A gyakorlott fül ugyanis a lezárásában észreveheti annak a napnak a metaforikus leírását, amikor Mark Chapman megölte Axl példaképét, John Lennont. A lemez ezután különösebb meglepetések nélkül, a Scraped és a Riad N’ the Bedouins dalokon át lassan közeledik a csúcsához. Ezt a Pink Floyd pszichedelikus hangzásának és a korai Black Sabbath metaljának afféle stílusbeli egyesítése vezeti fel sikeresen. A hatperces „Sorry” ismét igazolja Rose kiváló szövegírói státuszát. A dalnak számtalan értelmezése született, az énekes azonban sikeresen kerüli a jelentésének feltárását. Szerinte ugyanis éppen az értelmezések sokfélesége a zene varázsa: mindenki a maga módján magyarázza a szavakat, de őt azért még mindig érdekli, mit gondolt velük a szerző. Az album nagy fináléját kissé elodázza a enyhén sikerületlen „I.R.S”, amely ugyanakkor azt is elintézi, hogy a lezárás annál édesebb legyen. A „Madagascar” hatalmas bevezetője azt jelzi, hogy valami nagy készül, valami olyasmi, amit nem mindenki képes megírni, mert ahhoz zsenialitás kell. A szimfonikus hangzás, a hard rock és számos filmklasszikus hangmintáinak keveréke kétségkívül a „November Rain” vagy az „Estranged” méltó utódja, csak éppen nem a boldogtalan szerelemről szól. A szöveg a magányról szól, és arról, hogy mindannyian voltunk már olyan helyzetben, amikor minden fontos összeomlik. A dal a maga módján afféle leszámolás Axl részéről a számos ellenségével, akik az elmúlt években sértegették, hiszen világosan közli velük, hogy nem érdekli a pletykálkodásuk, és hogy ő a saját ura. A nagy pillanat a szívszorító „This I Love” balladával zárul, amely Axl érzelmi kitöréseként született a élete szerelmével, Stephanie Seymourral való kudarcba fulladt kapcsolat után. A rendkívül érzelmes ballada teljes egészében arról szól, hogy a kettejük szerelme számára még nem halt meg, és hogy még mindig szereti őt, még ha a lány mindezt el is utasítja. 

Ez az album tartalmazza Rose valaha írt egyik legjobb szövegét. Sok tekintetben többről van szó, mint amit a zenekar valaha létrehozott, és feltérképezetlen területekre is elindul, amelyeket a régi felállás biztosan nem tudott volna elérni. Szerintem Axlnak és a zenészeinek ezzel a lemezzel sikerült olyasmit alkotniuk, amiért érdemes volt várni. A lemezen van minden az elején hallható agresszivitástól a záráskor tapasztalható gyengédségig. Azt is értem, miért kellett Axlnak ennyi idő hozzá – az évek alatt ugyanis mesterművé formálta a lemezt. Az csak szomorú, hogy sokan gyűlölik, mert nem a „klasszikus Gunsot” hozza.

Felállás

W. Axl Rose – ének, zongora („Catcher in the Rye”, „This I Love” és „Prostitute”), billentyűk („Chinese Democracy”, „There Was a Time” és „This I Love”), ritmusgitár („There Was a Time” és „Madagascar”), vokál („Catcher in the Rye”), digitális szerkesztés az összes dalon
Dizzy Reed – billentyűk, zongora, szintetizátor, vokál
Tommy Stinson – basszusgitár, vokál
Chris Pitman – billentyűk, vokál, basszusgitár („There Was a Time” és „Madagascar”), 12 húros gitár („If the World”)
Richard Fortus – ritmusgitár (Chinese Democracy”, „Better”, „Street of Dreams”, „There Was A Time” és „Prostitute”)
Ron „Bumblefoot” Thal – szólógitár és ritmusgitár
Frank Ferrer – dob („Chinese Democracy”, „Better”, „If the World”, „There Was a Time” és „I.R.S.”)

Korábbi tagok
Buckethead – szólógitár, akusztikus gitár („If the World”)
Robin Finck – szólógitár, akusztikus gitár („Sorry”), billentyűk („Better” és „If the World”)
Paul Tobias – ritmusgitár, zongora („There Was a Time”)
Bryan Mantia – dob 

Stúdiózenészek
Sebastian Bach – vokál („Sorry”)
Pete Scaturro – billentyűk („Sorry”)
Suzy Katayama – kürt („Madagascar”«
Patti Hood – hárfa („This I Love”)

Produkció

Axl Rose és Caram Costanzo

Számlista

1. Chinese Democracy
2. Shackler’s Revenge
3. Better 
4. Street of Dreams
5. If the World
6. There Was a Time
7. Catcher in the Rye
8. Scraped
9. Riad N’ the Bedouins
10. Sorry
11. I.R.S.
12. Madagascar
13. This I Love
14. Prostitute