Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1997
Játékidő: 113:44
Értékelés: 4/5
A King Crimson 1997-ben, a saját kiadóján, a Discipline Global Mobile-on keresztül kezdte kiadni a régi koncertfelvételeit, amelyek ezzel első hivatalos megjelenésüket élhették meg. A kiadót szigorú főnökük és fő gitárosuk, Robert Fripp alapította. Fripp, a tökéletes kontroll és a perfekció örök megszállottja ugyanis már a torkáig volt mindenféle engedély nélküli koncertkiadvánnyal, ezért úgy döntött, megvédi a zenéjét, és közben újra felkelti az érdeklődést a King Crimson fenséges koncertöröksége iránt. A sorozat első lemezei közé tartozott a két dupla koncertalbum „Epitaph” címmel (az azonos című King Crimson-klasszikus után), amelyeken négy koncertfelvétel kapott helyet az eredeti, 1969-es King Crimson-felállás előadásában. Az „Epitaph, Volumes One & Two”, e progresszívrock-legendák rajongóinak történelmi szempontból kivételesen fontos dokumentuma, ritka felvételeket tartalmazott a BBC rádiós fellépéseiről, egy New York-i koncertet, valamint a két San Francisco-i záróelőadást, amelyekkel az eredeti King Crimson-felállás pályafutása véget ért.
Az „Epitaph, Volumes Three & Four” első lemezén az eredeti banda Plumpton fesztiválon adott koncertje hallható 1969. augusztus 9-éről, amikor ez a King Crimson-inkarnáció erejének csúcsán állt, a második lemez pedig a chesterfieldi jazzklubban készült felvételt tartalmazza, 1969. szeptember 7-éről. Vagyis mindkét fellépés még a stúdió-debütalbumuk megjelenése előtt zajlott. A két felvétel az alapos stúdiómunka után egészen tisztességes hangzást kínál, a körülményeket és a felvételi technikát tekintve, és szemléletes képet fest az évtized egyik legizgalmasabb koncertattrakciójáról, a múlt század hatvanas éveinek végéről.
Az eredeti King Crimson-felállást csaknem ötven év után is a legtöbbre tartják a progrock-úttörők történetében, és egyben – leginkább az felejthetetlen debütálásnak, az „In The Court of the Crimson King” (1969) című albumnak köszönhetően – kereskedelmileg is a legsikeresebb volt. Máig felmerül a kérdés, mi lett volna, ha 1969 végén nem hagyja el őket Michael Giles dobos és Ian McDonald billentyűs/fúvós (később Foreigner), akik elegük lett a megerőltető turnéból, és inkább megalapították a rövid életű McDonald Giles projektet. Emellett nem értettek egyet Fripp elképzelésével a King Crimson további zenei irányáról sem, hiszen ők mindig nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a dallamos hangszereléseknek és a folk elemeknek.
Ha az eredeti felállás a hatvanas évek végén is egyben marad, Fripp valószínűleg „a körülmények kényszeréből” sosem veszi át az irányítást, és a bandára minden bizonnyal a pályatársaik, a Genesis és a Yes sorsa várt volna, akik a későbbi években kivételes kereskedelmi sikereket arattak, még ha a művészi önállóságuk rovására is. Bárhol bukkantak fel ugyanis a King Crimson egykori tagjai, a kereskedelmi siker garantált volt (Emerson, Lake & Palmer, UK, Foreigner, Asia stb.). A King Crimson-rajongók többsége azonban máig örül, hogy a hőseik sosem „adták el magukat”, hanem hívek maradtak önmagukhoz, még ha a gyakori szétesések és a számtalan felállásváltás miatt jóval kevesebb stúdióalbumot adtak is ki, mint amennyit kiadhattak volna, és kifejezetten kísérletező zenei kifejezésmódjukkal csak a legigényesebb gourmand-okat boldogították.
A King Crimson Robert Fripp (gitár), Greg Lake (ének és basszusgitár), Ian McDonald (fúvósok/mellotron), Michael Giles (dob) és Peter Sinfield (szövegek, fények) felállásában 1969 közepén a brit progresszív rock mozgalom vezető kísérletező ereje volt, amely még olyan zenei újítókat is ledöbbentett, mint Pete Townshend (The Who) és Jimi Hendrix. A rock, a klasszikus zene, a jazz és olykor a folk fúziója – főleg McDonald fuvolajátéka és a kiváló improvizációs jártasság révén – a koncerteken is elállította a lélegzetet, a Peter Sinfield irányította fényshow pedig állítólag csaknem a Pink Floyd színvonalát érte el, mindezt úgy, hogy közben senki nem fogyasztott semmilyen bódító szert. Bár az eredeti King Crimson zenéjében akadt néhány pszichedelikus elem, a tagok sosem drogoztak, amire még egy jó okuk akadt, miután Barry Godber, a legendás „In The Court of the Crimson King” borítójának alkotója és drogfüggő, 1969-ben öngyilkos lett.
A King Crimson a Plumpton fesztiválon fellépését meglehetősen közvetlen és energikus változatával nyitotta meg a „21st Century Schizoid Man” című klasszikusnak, amely az „In The Court of the Crimson King” mellett máig pályafutásuk legismertebb dala. Greg Lake ezen a felvételen nem használta a vokódert, amely az eredeti változaton derekasan eltorzítja a hangját, ráadásul a gitár-, szaxofon-, basszus- és dobimprovizációk rövidebbek, és gyorsabban is szólnak. Mégsem nehéz rájönni, miért ez a legendás szám volt az egyetlen logikus választás az összes korai koncertjük megnyitására, hiszen a progresszív rock és a heavy metal számára teljesen új és magas mércét állított.
A King Crimson pályafutása során igencsak komolyan kerülte a feldolgozásokat. Valójában a „Lucy In the Sky With Diamonds” (eredetileg The Beatles) és jóval később a „Heroes” (eredetileg David Bowie) kivételével szinte gyűlölték őket, hiszen Fripp szavai szerint a Beatles volt az egyetlen igazi hatás a populáris zene/rock világából. Mégis többször nekiláttak a korai fellépéseken Donovan „Get Thy Bearings” című slágerének improvizatív átdolgozásához, amelyet a plumptoni koncerten hosszú dzsemmelésekkel és Giles dobszólós kiszállásával szinte felismerhetetlenre alakítottak. Sinfield saját bevallása szerint Donovan nagy rajongója volt, így e feldolgozás kiválasztásában biztosan neki volt a főszerepe, noha „csak” szövegíró és színpadi technikus volt.
Az „In The Court of the Crimson King” ebben a változatban nem tartalmazza a záró improvizációs részt, ahol főleg McDonald ragyogott fuvolán, de minden másban nagyon hű a stúdióeredetihez, vagyis a vokális harmóniákat „nullára” éneklik le, míg a fenséges mellotronhangszerelések pillanatok alatt epikus hangulatot teremtenek. A „Mantra” egyetlen nagy hangszeres dzsemmelés kiszálló improvizációkkal, amilyet csak az eredeti King Crimson tudott létrehozni, így a „világűrbeli” vagy „éteri” jelző a legmegfelelőbb rá. A „Travel Weary Capricorn” és az „Improv” – ez utóbbi központi motívuma a „By the Sleepy Lagoon” (eredetileg Eric Coates brit zeneszerző) – tele van improvizációs össztűzzel és szabad zenei formákkal, amelyeket a rockkísérletezés ezen mesterei olyan spontán módon alkottak meg, hogy ma is igazi öröm hallgatni a hangszeres tudásukat, és ezt a gyakorlatot sok jazz fusion-mester is megirigyelhetné.
Az első lemez, illetve a Plumpton fesztiválon adott koncert csúcspontja a „Mars: The Bringer of War” (eredetileg Gustav Holst német zeneszerző) előadása, még mielőtt ezt a holsti klasszikust a következő stúdióalbumon, az „In The Wake of Poseidon” (1970) című lemezen „Devil’s Triangle”-re keresztelték. A King Crimson történetének egyik legigényesebb és legkísérletezőbb darabjának ez a koncertváltozata még fenségesebb mellotronhangszereléseket tartalmaz McDonald vezényletével, mint a későbbi stúdióverzió, amelyen ugyanezt a munkát már Fripp végezte.
A második lemez, amely a chesterfieldi jazzklubban adott koncertet tartalmazza, Fripp kazettájáról származó alaposan „kiszellőztetett” felvétel, és egyike azon kevés koncertdokumentumnak, ahol a „21st Century Schizoid Man” az eredeti változaton hallható záró improvizációs résszel szól. Ez a felvétel az egyetlen, amely a „Drop In” teljes változatát tartalmazza, mivel azon a kiadványon, amely a King Crimson híres amerikai koncerthelyszínen, a Filmore Easten adott fellépését tartalmazza, hiányzik Fripp gitárszólója. A második lemez egyik csúcspontja az „Epitaph” előadása, amely a gyengébb hangminőség ellenére hangulati intenzitásában szinte eléri az felejthetetlen stúdióeredeti üzenetének erejét. A „Get Thy Bearrings” felkonferálása előtt hallani, ahogy a banda bejelenti stúdió-debütalbumának megjelenését, amely 1969. október 10-én jelent meg. Az „Improv” záró improvizációjában olyan motívum hallható, amely később a „Lizard” (1970) című albumon, a „Happy Family” című dalban tűnt fel.
A „Mars” ezúttal derekasan megrövidült, de a mellotronhullámzás és a baljós ritmikus fokozás közepette mégis tartalmazza a jellegzetes fantazmagorikus csúcspontot. A chesterfieldi jazzklubban adott koncert ezen a felvételen nem jelent meg teljes egészében, mert a hangminőség technikai gondjai miatt – elsősorban a hangolatlan mellotron miatt, ami a korabeli elavult technika miatt a felvétel közben történt – nem került rá az „I Talk to the Wind” és az „In The Courth of the Crimson King” klasszikusok előadása.
Az „Epitaph, Volumes Three & Four” kötelező kiegészítője az „Epitaph, Volumes One & Two” koncertalbumnak, amely minden King Crimson-rajongó polcán szintén régóta ott áll. E felvételek hangminősége messze nem optimális, de Fripp a stúdióban minden erejével „kisimított” és „megfoltozott” mindent, amit csak lehetett. A legfontosabb, hogy az egyes előadásokon hallani, miért tartják máig a legtöbbre az eredeti King Crimson-felállást a történetükben, bár e progresszívrock-legendák igazi rajongói az összes inkarnációjukat egyformán tisztelik.
Felállás
Robert Fripp – gitár
Greg Lake – ének, basszusgitár
Ian McDonald – fúvósok, billentyűs hangszerek, mellotron, vokál
Michael Giles – dob, ütőhangszerek, vokál
Peter Sinfield – szövegek, fények
Produkció
Robert Fripp & David Singleton
Számlista
CD 1: 53:26
1. 21st Century Schizoid Man (7:14)
2. Get Thy Bearings (10:32)
3. In the Court of the Crimson King (6:43)
4. Mantra (8:48)
5. Travel Weary Capricorn (3:58)
6. Improv (8:55)
7. Mars: The Bringer of War (7:23)
CD 2: 60:18
1. 21st Century Schizoid Man (7:57)
2. Drop In (6:20)
3. Epitaph (7:22)
4. Get Thy Bearings (18:10)
5. Mantra (5:29)
6. Travel Weary Capricorn (4:54)
7. Improv (4:32)
8. Mars: The Bringer of War (5:37)
