Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Magnus, Nick
Kiadó: Esoteric Antenna
Megjelenés: 2014
Játékidő: 46:47
Értékelés: 4.5/5
Nick Magnus brit billentyűs, zeneszerző és producer a szimfonikus progresszív rock rajongóinak többsége számára leginkább a legendás gitáros, Steve Hackett (ex-Genesis) szólóbandjának egykori tagjaként, valamint a The Enid alapító tagjaként ismert. Magnus 1978 és 1989 között Hackett zenekarának tagjaként kulcsszerepet játszott az egykori Genesis-gitáros karrierjének néhány legjobb szerzeményében, még ha olyan „mellélövésekben” is közreműködött, mint például a „Cured” (1981) album. Ennek a rendkívül gyümölcsöző együttműködésnek a végeztével Magnus a szólókarrier mellett döntött, és a meglehetősen szerény kezdet után egyre érdekesebb, szimfoprogrockos stúdióalbumokat kezdett kiadni. Különösen a „Hexameron” (2004) és a „Children of Another God” (2010) stílusa idézi sokban Hackett szólózenekarának legjobb éveit (a hetvenes évek vége).
Az „N’monix” a hatodik stúdióalbuma, amelyen Hackett – aki három számban kölcsönözte gitárját (ez már a harmadik vendégszereplése volt Nick szólólemezén) – mellett hat különböző énekessel fogott össze. A szopránszaxofont és a fuvolát Hackett régi munkatársa, Rob Townsend szólaltatja meg. Nick az összes billentyűs és ütős hangszert maga játszotta fel, az egyik számban pedig énekesként is kipróbálta magát. Az „N’monix” legalább részben koncepcióalbum, hiszen a szövegek többsége a régi brit viktoriánus arisztokrácia felemelkedéséről és bukásáról szól, ami különösen az „Eminent Victorians” című számban látszik, és szépen illik az album legtöbb dalának melankolikus hangulatához, valamint a túlnyomórészt klasszicizáló hangszereléshez. Ezeket a billentyűs mester jegyzi, aki remekműveivel sikeresen pótolta a „hiányzó” gitárfrázisokat, sőt még az igazi ritmusszekció hiányát is. Ahogy várható volt, az „N’monix” legjobb pillanatai közé azok a szerzemények tartoznak, amelyekben a régi cimborák, vagyis Magnus és Hackett (újra) összeáll, és megteremti azt a nosztalgikus, ambientes varázst, amely Hackett korai albumait annyira jellemezte.
A rengeteg szokatlan szintetizátoreffekttel nyíló „Time” rendkívül viharos albumnyitány. A hatalmas, központi billentyűs frázis a bőkezű mellotronhullámzás hátterében hitelesen építi a viktoriánus drámát, a vendégénekes Tony Patterson kissé megkopott énekhangja pedig még tovább erősíti a rejtélyes, időnként szinte fantazmagorikus hangulatot, amelyben könnyű elképzelni a szellemek táncát egy régi villa romjai között. Az okos ritmusváltások és a ravasz szintetizátorvariációk azt bizonyítják, hogy Magnus nem veszítette el kísérletezőkedvét azokból az időkből, amikor Hackett zenekarának kulcstagja volt. A „Memory” hátterében a vendégénekesnő, Kate Faber szopránja hallható; ünnepélyes zenekari hangszerelést kapunk, és időnként gyászdalként szól az elhunytakért. A szakrális aranzsmák és az operettes vokálok úgy szólnak, mintha egyenesen valami régmúlt, viktoriánus korból érkeztek volna.
A „Kombat Kid” harcias hangulatú szimfonikus hangszeléssel és szellemes ritmusváltásokkal van tele, ezeket Patterson teátrális éneke segíti át, amint „elmeséli” egy modern kori nemes, Richard Yorke történetét, aki a videojátékok nagy megszállottja. Nick mellotronhullámai a háttérben megint a „régmúltból” származó, titokzatos, szakrális hangulatot idéznek. A „Headcase” egy újabb nagyon érdekes és szórakoztató darab jazz-fusionös ritmikai árnyalatokkal, a fő éneket pedig maga Magnus vállalja, és ebben a szokatlan szerepben meglepően jól helytáll. A szöveg a megbukott arisztokrácia erkölcsi hanyatlásáról szól, miközben az egykori birtokok romjait már rég pókok szállták meg (innen a lemezborítón látható ijesztő pók). Nick „szivárványos” mini moogos improvizációja ugyancsak igazi füllegelő.
Az „Eminent Victorians” újabb sikeres visszatérés a viktoriánus korba: Hackett gitárjátéka mellett a régi barát, Pete Hicks énekel a főszólamot (Hicks Magnushoz hasonlóan egykor tagja volt Hackett eredeti kísérőzenekarának), és ez egészen biztosan az „N’monix” legjobb pillanatai közé tartozik. Felépítésében és hangulatában sokban emlékeztet Hackett 1978 és 1980 közötti szólóalbumaira, és sok rajongót megörvendeztet majd Steve jellegzetes gitárszólója (valójában kettő), valamint az etheri, jellegzetes vokális harmóniák.
A kifejezetten melankolikus „Broken”, amelyben a nagy gitármester, Hackett gitárvariációival ismét elbűvöl, miközben Magnus lelkesen rakja egymásra a rétegzett, zenekari ízekkel fűszerezett billentyűs textúrákat, kontemplatív, balladisztikus bevezetővel indul. A drámai hangulat Townsend szopránszaxofonjának és a mellotronhullámzásnak a belépésével duzzad fel, Nick pedig elsősorban zongorán brillíroz. A „Shadowland” rövidebb ballada szakrális, kórusszerű vokális harmóniákkal és Hackett briliáns gitárimprovizációjával, amilyet csak a hozzá hasonló virtuóz képes megidézni. Az „Entropy”, amely talán az „N’monix” legambiciózusabb szerzeménye, az epikus, szimfonikus fenség diadala, Nick finom billentyűs variációival az előtérben. A törékeny szimfonikus díszítések leírhatatlanul szép, etheri hangulatot építenek, a vendégénekes, James Reeves pedig kivételes énekteljesítményt nyújt, és a fuvola pásztori hangjai mellett egy időre a melankólia uralmából sokkal derűsebb, ambientes árnyalatokba tereli a dalt.
Az „N’monix” igazi csemege minden szimfoprogrock-gurmenak, aki szereti a régmúlt, romantikus idők hiteles billentyűshangzását, amikor a zene nagy része még lélekkel és szívvel készült. Nick Magnus olyan albumot alkotott, amellyel minden lépésnél emlékeztet arra, miért volt egykor Hackett szólózenekarának egyik kulcsembere. Az „N’monix” tehát kötelező mindenkinek, aki szereti Hackett klasszikus, Nick alkotói pecsétjét viselő lemezeit, mint a „Spectral Mornings” (1979) és a „Defector” (1980).
Felállás
Nick Magnus – billentyűsök, ütőhangszerek, ének (4), Richard Yorke hangja (3)
VENDÉGZENÉSZEK:
Steve Hackett – gitár (5, 6, 7)
Rob Townsend szopránszaxofon és fuvola (6)
Tony Patterson – ének (1, 3)
Pete Hicks – ének (5)
Tim Bowness – ének (6)
James Reeves – ének (8)
Kate Faber – szoprán ének (2)
Andy Neve – kísérő ének (5, 8)
Produkció
Nick Magnus
Számlista
1. Time (6:23)
2. Memory (5:24)
3. Kombat Kid (6:28)
4. Headcase (3:49)
5. Eminent Victorians (7:01)
6. Broken (8:05)
7. Shadowland (2:51)
8. Entropy (6:46)
