Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: Ear Music Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 51:24
Értékelés: 3.5/5
A Saga, a kanadai progresszív rock mesterei, miután visszatért az eredeti énekes, Michael Sadler – ami új lendületet adott nekik, és megörvendeztette a kultzenekar számos régi hívét „ezernyi” érdekes ötlettel –, még mindig teljes gőzzel hajt előre. A kiváló »20/20« (2012) utáni porfelhő még alig oszlott el, amikor a kanadai progrock-kiválóságok már új stúdiómunkával jelentkeztek, amely meglehetősen szokatlan címet visel: »Sagacity«. Ritka angol szóról van szó, amely egyszerre jelent csiszolt, intelligens felfogóképességet és jó ítélőképességet. A lényeg azonban az album kontextusában az, hogy valójában szóösszevonásról van szó: Saga + city = Sagacity. Logikus és közben mulatságos, nem igaz? A kanadai humort olykor tényleg elég nehéz megérteni, ám nem ez az első eset, hogy a Saga szokatlan címet választott egy lemezhez (a legjobb példa a »Heads Or Tales« volt 1983-ból).
A borító már jóval a »Sagacity« megjelenése előtt az új album potenciálisan ambiciózus zenei jellegére utalt, hiszen visszatértek rajta a régi rajongók által jól ismert kibernetikus sáskák, amelyek általában csak a Saga legjobb lemezein bukkantak fel. Persze a borítók néha félrevezetők. A Sadler visszatérésével járt, rendkívül sikeres turnék után a Saga-rajongók várakozásai és étvágya az új zenével kapcsolatban érthetően igen nagyok voltak, és sokan abban reménykedtek, hogy a zenekar legalább a megelőző »20/20« színvonalát megismétli, ha már a korai időszak (1978–1983) vagy a „feltámadás” korszakának (1999–2007) szintjére nem tér vissza.
Sajnos a »Sagacity«, bár egyébként az egyik legütősebb hangzású Saga-lemez, nem nyűgözi le úgy a hallgatót, ahogy a többség remélte. Sokszori végighallgatás után sem „fekszik be” szépen a fülbe, ahogy az az elmúlt évtizedben megjelent albumaik szinte mindegyikével sikerült, pedig a szerzői megközelítés és az egyes hangszerelések felépítése alapján tipikus Saga-termékről van szó. A fő gond, hogy az egyes dalok sehogy sem érik el a kívánt hatást, a tisztességesen elmosódott, teljesen szokatlan produkcióban rejlik, ami ennek a zenekarnak egyáltalán nem áll jól. A nyilvánvaló vágytól hajtva, hogy minél „modernebbül” és ütősebben szóljanak, Jim Crichton basszusgitáros, besegítő billentyűs és alkalmi producer basszusvonalai ezúttal erősen előtérbe kerültek, ami különösen a nyitódalon, a »Let It Slide«-on hallatszik, és ami nem éri el azt az ambientes hatást, amit a korábbi Saga-nyitányok többsége elért, miközben a szimfonikus hangszerelések, amelyekről főleg a billentyűs mester, Jim Gilmour gondoskodik, a legtöbb dalban alig hallhatók.
A produkciós kísérlet, hogy a hagyományos Saga-hangzást valahogy továbbfejlesszék és „modernné” tegyék, így meglehetősen erőltetettre és sikertelenre sikeredett. Az egyes dalokban sok figyelmet kap a zseniális gitáros, Ian Crichton, aki jókora teret vesz magának a ravasz improvizációkra. Ez egyfelől jó, másfelől viszont a produkció rovására mennek a híres szintetizátorvonalak, amelyek ezúttal olykor szinte észrevehetetlenek. Ennek következtében a »Sagacity«-n nagyon kevés olyan dal van, amelyet hosszabb ideig megjegyeznénk. Ráadásul közöttük nincs igazi koherencia és folyamatosság. A »Vital Signs«, amely az említett halvány nyitány után következik, sokat ígér: szép refrénje, összeillő vokális harmóniái és ízléses gitárriffjei vannak, ám lehúzza az elmosódott produkció, amelyben a hangzásban igen nehéz elkülöníteni az egyes hangszereket.
Valamivel jobban sikerült a nosztalgikus »It Doesn’t Matter (Who You Are)«, ahol a fő vokális szerepet Gilmour billentyűs veszi át, aki az utóbbi években újra több hasonló énekes pillanatot kap, de ezen a dalon is megmarad az érzés, hogy valami hiányzik. A hangos gitár és a pompázatos basszusvonalak a szintetizátorokhoz képest ismét az előtérben vannak, miközben a ritmikailag meglehetősen kreativitásmentes szerkezetet és a legfeljebb átlagos, ha nem egyenesen közhelyes szöveget csak a minőségi énekvonalak húzzák ki a bajból.
A »Go With The Flow«-n, egy újabb produkciós melléfogáson némi akusztikus gitár is hallható, ami a Saga esetében nem túl gyakori, ezért ebből a szempontból kifejezetten üdvözlendő kísérlet. A csendes és ütős részek folyamatosan váltakoznak, Gilmour pedig az egészet fenséges billentyűs improvizációval ízesíti. A ropogós ritmikai árnyalatokról viszont a legjobb megfeledkezni. Az új dobos, Mike Thorne, aki minden dalon nagyon jól végezte a dolgát, nem tehet róla, hogy a dobbetétei olykor teljesen érthetetlenül szólnak.
A melankolikus ballada, a »Press 9« újabb szokatlan, szimfonikus irányultságú kísérlet, amely Sadler és Gilmour éteri énekvonalaira, valamint egy pásztori hangulatú akusztikusgitár-dallamra épül. A Saga itt is valami újat akart nyújtani, de a végeredmény nem lett különösebben imponáló, bár korántsem rossz teljesítmény. Az album legbizarrabb kísérletének címe viszont kétségtelenül a »Wake Up«-ot illeti, amely olykor elektronikusan összepréselt ritmusmintákat tartalmaz, és ez tényleg nem volt a legszerencsésebb húzás. Ebben a sok ropogós ritmusban és elektronikában Sadler hangja alig kivehető, így itt nemcsak a elhibázott produkció a gond, hanem a szerzői ötletek hiánya is.
A »Don’t Forget To Breathe« kissé javít a benyomáson, hiszen sokkal hagyományosabb Saga-dalról van szó, Ian érdekes gitárriffjének köszönhetően, amely kissé rokon a »You’re Not Alone« klasszikusáéval. Ez egyike az album azon kevés dalainak, amelyek nem merülnek feledésbe az első adandó alkalommal. A »The Further You Go« érdekes, melankolikus-éteri bevezetővel indul. Kár, hogy a megható vokális harmóniák a téves produkció miatt (ismét) nem érik el a kívánt hatást, miközben Jimbot szenvedélyes mini moog-szólója a »Sagacity« kevés látványos pillanatának egyike. Az album jobb pillanatai közé tartozik az »On My Way«, amelynek hosszú instrumentális bevezetőjében éteri szintetizátorhullámok hullámzanak, majd dallamos motívum uralkodik el drámai vokális harmóniákkal. Más produkciós körülmények között ez újabb Saga-csemege és azonnali (koncert)klasszikus lehetett volna, így viszont csak egyike a jobb »Sagacity«-számoknak, amelyek mind egy szálig a téves produkciós megközelítéstől szenvednek.
Jól sikerült a »No Two Sides« is, amely főként a központi hangszerelésnek köszönhetően szintén egyes korábbi sztenderdeket idéz, és egyike az album kevés pillanatának, ahol Sadler sajátos énekes karizmája teljes erejével érvényesülhet, míg máshol szinte „túlharsogják” a ropogós ritmikai csavarok. Mintha az album minősége a vége felé fokozatosan valamelyest javulna. A »Luck« ütős és ambiciózusan megalkotott szerzemény, amelyben Sadler hangja teljes gőzzel ragyog, és ez Ian jellegzetes gitárfrázisára is igaz. Dicséretet érdemel az album nagyon jó záróakkordja is, az »I’ll Be«, amely drámai, pásztori akusztikusgitár-hangszereléssel nyílik, és az epikus refrénben tetőzik, ahol Michael teljes erejével életre kel abban a képességében, hogy a lehető legérzelmesebb énekes árnyalatokat teremtse meg. A gitárvirtuózok kedvelői pedig ismét élvezhetik Ian egy újabb bravúros szólóját.
A »Sagacity« egészében csalódás mindazoknak, akik még egy Saga-mesterművet reméltek, de továbbra is rendkívül szolid teljesítmény azoknak a rajongóknak, akik most nem tápláltak nagy, esetleg egyenesen irreális elvárásokat, és beérik azzal, hogy a legendás zenekar ennyi évtized után egyáltalán még képes minőségi stúdióalbumot készíteni. Ők sok mindent megbocsátanak majd a zenekarnak, például azt, hogy a »Sagacity« minősége egyszerűen nem éri el az elmúlt évtized stúdióanyagának többségét, bár nem tagadható az egyes szerzemények ambiciózussága és minősége. A Saga ezúttal új produkciós megközelítéssel és néhány, végül nem a legjobban megvalósított szerzői ötlettel kísérletezett, ami összességében nem sikerült a legjobban. A következő stúdióalbumnál pedig a produkciós taktika elkerülhetetlen cseréje mellett mindenképp jobb lesz, ha ezúttal több idő telik el, mint mindössze egy év.
Felállás
Michael Sadler – ének
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár, billentyűk
Jim Gilmour – billentyűk, kísérőének
Mike Thorne – dob
Produkció
Saga
Számlista
1. Let It Slide (4:49)
2. Vital Signs (3:27)
3. It Doesn’t Matter Who You Are (3:59)
4. Go With the Flow (5:26)
5. Press 9 (3:48)
6. Wake Up (2:34)
7. Don’t Forget to Breathe (3:24)
8. The Further You Go (4:04)
9. On My Way (5:15)
10. No Two Sides (3:58)
11. Luck (3:39)
12. I’ll Be (6:21)
