Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Beggars Opera
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1972
Játékidő: 37:53
Értékelés: 4/5
A skót szimfonikus progresszív Beggars Opera azon félreeső, mégis rendkívül tehetséges zenekarok egyike volt, amelyek a kísérleti zene közismert mecénásához, a Vertigo Recordshoz szerződtek, de egyszerűen nem volt megírva nekik, hogy a kultstátusznál többet érjenek el, a prog-gurmandok többsége pedig kivételes tisztelettel övezte őket. A hasonló zenekarokkal, például a Cressidával, a Cirkusszal, a Fantasyval és a Springgel ellentétben a Beggars Opera a számos felállásváltás ellenére valahogy kitartott egészen a nyolcvanas évek elejéig. Pályájuk korai éveiben három stúdióalbumot adtak ki a kiváló énekes, Martin Griffiths közreműködésével, és ezekre ma is büszkék lehetnek, hiszen a progresszív rock néhány sokkal ismertebb mesterének legimpozánsabb teljesítményeivel vetekednek.
E korai, ám pályájuk szempontjából kulcsfontosságú albumok közül a harmadik a „Pathfinder” volt, amely 1972-ben jelent meg, éppen akkor, amikor úgy tűnt, hogy a Beggars Opera felé lassan mosolyogni kezd a szerencse, és talán belépnek a „nagyok ligájába”, ahogy az egykori Vertigo Records-társuknak, az Uriah Heepnek sikerült. Előző albumuk, a „Waters Of Change” (1971) ugyanis a sikeres „Time Machine” kislemez segítségével lelkes fogadtatásra talált a német rajongók körében. Miközben az otthoni (elkényeztetett) brit közönség és a kritika nem lelkesedett túlzottan a zenéjükért, Németországban az visszhang annál jobb volt, mint amit remélni mertek.
A „Pathfinder”nek az a kulcsfontosságú harmadik albumnak kellett volna lennie, amely a glasgow-i feltörekvő csapatnak meghozza a nagy áttörést a szélesebb zenei színtéren, de ez – részben a meglehetősen alkalmatlan menedzsment miatt – nem így történt. A Beggars Operát nehéz hálátlan feladat más hasonló zenekarokkal összevetni, de a legközelebbi hangzásbeli párhuzamokat a korai Uriah Heepnél és a Jethro Tullnál találhatnánk. Griffiths hangja kissé David Byronra emlékeztet, Alan Park orgonajátéka kiváló színvonalú, és méltó párja annak, amit az Uriah Heepnél Ken Hensley művelt, a gitáros és zenekaralapító Ricky Gardner (később David Bowie-val dolgozott együtt a „Low” albumon, 1977) pedig Mick Boxhoz hasonlóan sokat használta a wah-wah effektet, miközben a Beggars Opera kiváló vokális harmóniákat is ápolt.
A zenekart dinamikus ritmusszekció egészítette ki, amelyet a „Pathfinder”en Gordon Sellar basszusgitáros és Raymond Wilson dobos alkotott. A Beggars Opera ugyanakkor a többrétegű, atmoszférikus árnyalatok igazi mestere volt, amelyekben mindig fontos szerepet játszott a tévedhetetlen és mámorító kelta melódiavilág. A szövegek a „Pathfinder”en meglehetősen érdekesek voltak: társadalmi szatíra a hajléktalanságról („Hobo”), az egyház és az inkvizíció kritikája („The Witch”), valamint a saját hagyományaink és a természet haszonért való elhanyagolása („From Shark To Haggis”).
Hogy milyen csodálatos zenekar volt a Beggars Opera alkotóereje csúcsán, azt a nyitó szimfonikus prog-zúzda, a „Hobo” bizonyítja: masszív Hammond-orgonaréteggel, Griffiths teátrális énekmegközelítésével, ami a jazzes hangulatú ritmikai árnyalatokkal együtt leírhatatlanul szomorú atmoszférát teremt. A társadalomkritikus szöveg legalább részben a Jethro Tull-klasszikus, az „Aqualung” nyomán halad: egy megtört öreg koldusról szól, akit a halála után sem képes (vagy nem akar) azonosítani a közömbös környezet, amely elsétál a holtteste mellett.
A Beggars Opera tagjainak mestersége a melodramatikus pompa megteremtésében a remek szimfonikus eposzban, a „MacArthur Park”ban mutatkozik meg a legjobban. Ez az album legérdekesebb darabja, ahol a mellotronos színezetű, hatalmas hangszerelések szövése közben felejthetetlen, rendkívül nosztalgikus hangulatot sikerül teremteniük. Nem saját szerzeményről van szó, hanem egy ragyogó feldolgozásról: a dalt 1966-ban Jimmy Webb írta, slágerré pedig a legendás ír színész és énekes, Richard Harris tette. Ismert a „MacArthur Park” 1978-as változata is, amelyet Donna Summer diszkódíva énekelt. Griffiths hangja csak úgy tombol az érzelmektől, miközben egy (látszólag) ideális kezdetű, tragikusan szétesett szerelmi kapcsolatról énekel, amely a MacArthur parkban indult. Kár, hogy a „Pathfinder” egyetlen más száma sem ér el ilyen atmoszférikus mélységet, bár az albumon nincs rossz dal.
A „The Witch”, a középkori boszorkányüldözés csípős bírálata meglehetősen sötét alkotás, masszív Hammond-orgonarétegekkel, nyers gitárfutamokkal és megalkuvást nem ismerő dobátmenetekkel. A drámai hangulat a számos érdekes ritmikai kanyar közepette másodpercről másodpercre fokozódik. E viszonylag ütős dal egyetlen hibája talán kissé ismétlődő refrénje, amely csak a záró részben jön be, de aztán „húzódik” egészen a végéig. Az album számai közül éppen a címadó emlékeztet leginkább a korai Uriah Heepre: Park orgonamesterkedései közepette hatalmas vokális harmóniák és erőteljes, rendszeres wah-wah effektet használó gitárfutamok uralkodnak el.
A „From Shark To Haggis” számos különböző hangulatú dal. Lassú tempóval és sötét hangulattal nyit, majd játékos atmoszférába vált át, ami egybevág a szöveggel egy hírhedt, önző nyakkendős üzletemberről és spekulánsról (a „cápa” metafora), aki újra felfedezi „magában a gyereket”, és személyes változáson megy át, miután sok év után visszatér a skót vidékre (a haggis skót nemzeti étel). A Beggars Opera igazi skótokként a dal második felében dudát is használ, ami tovább színesíti a záró, népies lüktetést.
A nagyon jó instrumentális „Stretcher” drámai zongoraszólamokat és epikus, megrázó slide-gitárfutamokat tartalmaz, ami időnként még a legendás Queen „primitív” változatára is enyhén emlékeztet. A „Madame Doubtfire” egy újabb boszorkányos dal epikus hangszereléssel és drámai vokális harmóniákkal, amelyben különösen kitűnik a mindig teátrális és karizmatikus énekes, Griffiths. Csak a túl hosszú, burleszkesen fűszerezett befejezés hangzik kissé olcsónak és elnyújtottnak, mert eszelős nevetést és kakofón hangokat tartalmaz; az egész úgy szól, mintha valamelyik Vincent Price főszereplésével készült horrorfilmből emelték volna át.
A „Pathfinder” volt a kultikus skót szimfonikus progresszív zászlóvivők utolsó klasszikus albuma. A Beggars Opera azon szerencsétlen zenekarok egyike lett, amelyek kivételes tehetséggel és nagy művészi lángolással rendelkeztek, de egyszerűen nem adatott meg nekik, hogy áttörjenek a szélesebb közönséghez. A „Pathfinder” ugyan nem volt olyan ambiciózus lemez, mint a kiváló előd, a „Waters Of Change”, de így is akadt rajta néhány ragyogó alkotás, élükön a felejthetetlen örökzölddel, a „MacArthur Park”kal, amely biztosan az egyik legjobb feldolgozás, amit valaha progrock-zenekar készített. Sajnos azonban Griffiths váratlan távozása után minden csak lejtmenetben ment tovább, és bár a hetvenes évek végéig még kiadtak néhány lemezt, soha többé nem épültek fel.
Felállás
Martin Griffiths – ének
Alan Park – billentyűs hangszerek
Ricky Gardiner – gitár és vokál
Gordon Sellar – basszusgitár, akusztikus gitár és vokál
Raymond Wilson – dobok
Produkció
Beggars Opera
Számlista
1. Hobo (4:40)
2. MacArthur Park (8:20)
3. The Witch (5:26)
4. Pathfinder (3:44)
5. From Shark to Haggis (6:38)
6. Stretcher (4:50)
7. Madame Doubtfire (4:15)
