Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 2001
Játékidő: 75:94
Értékelés: 4/5
A King Crimson, az angol progresszív rock legendái negyedik stúdió- és egyben második koncertinkarnációja valószínűleg a zenekar egész történetének legkáoszosabb és legkiszámíthatatlanabb felállása volt. Ez igaz a stúdió- és a koncertéletművükre egyaránt. A tagok közötti ellentétek és súrlódások végig hihetetlenek voltak, így meglehetősen furcsa, hogy ez a csapat nem esett szét jóval korábban, mint alig egy év után. A barikád két oldalán ott állt két alapító tag: a zseniális és különc gitáros, Robert Fripp, valamint a szövegíró és VC3 szintetizátoros Peter Sinfield, akik egyre nehezebben viselték egymást (Frippnek elege lett Sinfield fantasy-szövegeiből, amelyek ráadásul egyre szexuálisabb színezetűek lettek, Sinfieldet pedig zavarta Fripp tekintélyelvű alakja). Mellettük bizonyítási vágytól égő újoncok kaptak helyet: Boz Burrell (ének, basszusgitár), Ian Wallace (dob) és Mel Collins (szaxofon, fuvola), akik alig várták a turné amerikai szakaszát.
Az újoncokkal az volt a baj, hogy Collins esetleges kivételével egészen más zenei elképzelést dédelgettek, mint Fripp: nekik pillanatokra sokkal inkább a blues jött be, mint a prog rock és a jazz fusion, ami már az „Islands” (1971) című album „Ladies Of the Road” száma alapján is kitapintható, és abból is, ahogy Boz időnként szinte „amerikanizált” stílusban énekelt. Ez semmiképp sem illett a King Crimson jellegzetes, „romantikus és ódon angol” koncepciójába, legalábbis ami a korai dalok vokális megszólaltatását illeti. Nem csoda, hogy Burrell a következő évben csatlakozott a Bad Company eredeti felállásához, míg Wallace és Collins rövid ideig Alexis Korner blueslegendának segített be.
Mintha mindez nem lett volna elég, a „zöldfülűek” az amerikai turnészakaszon alaposan szórakozni és éjszakázni akartak, így mire 1971. december 13-án a King Crimson Detroitban lépett fel, ahonnan a „Live in Detroit” című koncertfelvétel származik (2001-ben jelent meg a független Discipline Global Mobile gondozásában), Frippnek már rendesen fogytak az idegei. Pedig ez a prog-legenda ezen inkarnációjának egyik ritka fellépése volt, amely a „nagyon jó” minősítést, ha már „kiváló”-t nem, megérdemli. Az estéik olyanok voltak, mint éjszaka és nappal: egyik este briliáns műsort adtak, másnap éjjel meg felismerhetetlenek voltak, mintha nem is ugyanaz a zenekar lépett volna színpadra. Sinfieldnek, aki ezen az estén aktívan csalogatott ki kísérleti, ahhoz a korhoz képest újszerű hangokat a VC3 szintetizátorából, ez volt az egyik utolsó fellépése a King Crimson tagjaként, hiszen Fripp hamarosan ultimátumot adott neki a „vagy én, vagy te: valakinek mennie kell” stílusában.
A King Crimson ezen inkarnációja a koncertjei többségét az „In The Wake of Poseidon” (1970) energiakatalizátorával, a „Pictures of a City”-vel nyitotta, ami ezen az estén a kaotikus jazz-improvizációval együtt igazán összejött, bár Boz éneke és főleg bizonyos sorok hangsúlyozása ebben a klasszikusban elég szokatlan volt. Nem meglepő, hogy a zenekar három számot játszott az „Islands”-ről, ennek a felállásnak az egyetlen stúdiómunkájáról. Különösen jól sikerült a „Formentera Lady” Collins fuvolás bevezető improvizációival, ahol a feszült hangulat kissé lecsillapodik az éteri atmoszféra javára, és ez egészen a kicsapongó jazz rock fusion instrumentális „Sailor’s Tale”-ig tart, amelyben Fripp szuperszonikus gitárszólókkal nyűgöz le.
A detroiti King Crimson-fellépés egyik legjobb pillanata kétségkívül a „Lizard” (1970) klasszikusának, a „Cirkus”-nak az előadása volt, amelynek bevezetőjében drámai hullámcsapódás-hangok szólnak Sinfield VC3-as effektjén keresztül. Boz énekértelmezése ezúttal sokkal meggyőzőbb, hiszen a néhai basszusgitáros-énekes hangszínben közelebb állt Gordon Haskellhez (a „Cirkus” stúdióváltozatának énekeséhez), mint az eredeti King Crimson-énekeshez, Greg Lake-hez, miközben a mellotronos-szaxofonos hangszerelések szinte még baljósabban és brutálisabban szólnak, mint a stúdiófelvételen. A „Ladies Of The Road”, ahol a King Crimson zenéjében ritkán hallható blueselemek bukkannak fel, a refrén pedig Paul McCartney stílusát idézi, minden bizonnyal a felállás legreprezentatívabb száma volt. Boz teljesen felesleges, blueses színezetű morgása és üvöltözése a refrénben, valamint néhány sor igencsak bizarr éneklése, amikor szinte nevetés szökik a hangjába, a felvétel ritka oda nem illő, ha nem egyenesen rossz pillanatai közé tartozik. Ez az „Islands”-szám egyébként könnyen befogadható volta miatt mindig is nagy kedvenc volt a közönség körében, noha Frippet nagyon idegesítette Sinfield szexuális töltetű szövege a rockzenészek könnyűvérű kísérőiről. A szigorú gitáros-aszkéta szívből utálta a többi tag hedonista filozófiáját.
A pozitív meglepetések közé tartozik a „Groon” instrumentális improvizáció (stúdióváltozata a „Cat Food” kislemez B-oldalán található), ahol a vad improvizációs kanyarok közt elsősorban a néhai Ian Wallace nyűgöz le monstruózus dobszólójával. A „21st Century Schizoid Man” az kissé lerövidített változat és a szaxofonszólók hiánya ellenére is nagyon szilárdra sikerült ezen az estén. Ennek az örökzöldnek az előadása végén következik be az est egyetlen igazi incidense is. Miközben Fripp a maga kimért, könyvízű angolságával bemutatja a zenekar tagjait, a detroiti közönség neveletlensége (egy részeg bolond közben beordít: „shut up for fuck’s sake”) miatt elszakad nála a cérna, de aztán gyorsan összeszedi magát, és a megfelelő pillanatban alaposan megmossa a elkényeztetett amerikai közönség fejét, egyúttal elmagyarázza, miért játszik a zenekar szívesebben újabb számokat, mint régebbieket. A „Mars”, vagyis a „Devil’s Triangle” bevezetőjét a légi bombázás baljós, szinte fülsiketítő hangja jellemzi, amely Sinfield VC3 szintetizátorának terméke, míg a hatalmas mellotronhullámok egy könyörtelen harci induló útját egyengetik.
A Robert Fripp vezette King Crimson karrierjének ebben a szakaszában már alaposan elege volt abból, hogy folyton a legendás debütálóalbum kedvenceit követelik tőlük (ilyen volt például az „Epitaph”, amely ebben az időszakban már eltűnt a setlistjükről), ezért nem csoda, hogy azt mondták: „vigye el az ördög az egészet”, és a nagy finálé gyanánt váratlanul eljátszották az „In The Court of The Crimson King” híres örökzöldjének rendkívül bizarr, blueszos és erősen lerövidített változatát, amelyet ezen az estén akár „In The Court of B.B. King”-re is át lehetett volna keresztelni. Egyes klasszikusok hasonlóan bizarr értelmezései egyébként elég gyakoriak voltak a prog-legendák ezen inkarnációjánál, és közvetve ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy a zenekar már a következő évben, miután Fripp átvette a teljes irányítást, gyorsan szétesett.
A „Live in Detroit” meglehetősen érdekes és viszonylag jó minőségű felvétel a King Crimson legkáoszosabb inkarnációjáról, amely állandóan recsegett-ropogott, ezen az estén mégis maradt benne elég összetartás és lendület ahhoz, hogy 1971 egyik jobb fellépését adja. A King Crimson ennek a felállásnak 1972. január 8-án lett vége, amikor Sinfield hosszas huzavona után kilépett a zenekarból. Azóta Fripp vitathatatlan feje ezeknek a prog-óriásoknak. A zenekar kvartettként még kitartott az amerikai turné végéig, 1972. április 1-jéig, ezután Fripp rövid időre egyedül maradt, és megindultak a találgatások arról, hogy esetleg együtt dolgozhatna Jon Hiseman dobossal (Colosseum, Colosseum II), ám ebből végül semmi sem lett. Az „Islands”-felállás két tagja (Boz és Wallace) sajnos már nem él, Collins pedig több mint négy évtized után ismét Fripp barátja és a King Crimson legújabb inkarnációjának tagja.
Felállás
Robert Fripp – gitár, mellotron
Boz Burrell – ének, basszusgitár
Mel Collins – fuvola, szaxofon, mellotron
Ian Wallace – dob, vokál
Peter Sinfield – szövegek, VC3 szintetizátor
Produkció
David Singleton & Alex R. Mundy
Számlista
1. Pictures of a City (9:03)
2. Formentera Lady (8:59)
3. Sailor’s Tale (6:08)
4. Cirkus (9:14)
5. Ladies on the Road (7:55)
6. Groon (8:02)
7. 21st Century Schizoid Man (13:17)
8. Mars (11:02)
9. In the Court of the Crimson King (3:34)
