Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nice, The
Kiadó: Immediate Records
Megjelenés: 1969
Játékidő: 43:46
Értékelés: 3.5/5
A progrock úttörői, a The Nice a hatvanas évek végén annak az új zenei mozgalomnak a vezető alakjai közé tartoztak, amely átlépte a rock, a jazz, a blues és a klasszikus zene műfaji határait, ráadásul az elsők között működtek sikeresen együtt zenekarral. A fáradhatatlan billentyűs varázsló, Keith Emerson (később Emerson, Lake & Palmer) vezetésével úgy tűnt, még fényes jövő vár rájuk, a valóság azonban – főleg a zenekartagok egyenjogúsága tekintetében – kissé más volt. Mire megjelent a harmadik albumuk, amely Nagy-Britanniában és Európában „Nice” címmel jött ki, az Egyesült Államokban viszont „Everything As Nice As The Mother Makes It” néven futott, már hallani lehetett, hogy a The Nice trió nem fog sokáig élni.
A virtuóz Emerson ekkoriban Jon Lord (Deep Purple) mellett kétségkívül a rockzene legizgalmasabb és leglátványosabb billentyűse volt, és úgy tűnt, nem ismer határokat, amikor kalandos módon dolgozza át a klasszikus zene egyes vívmányait, és vadul gyúrja a maga billentyűs birodalmát. A billentyűs mester hihetetlen gyorsan fejlődött, nemcsak kiváló zenészként, hanem zeneszerzőként is, aki akkori mércével nézve néhány egyenesen őrült és rendkívül újító ötlettel rendelkezett. Sajnos nem mindet sikerült úgy megvalósítania, ahogy eredetileg elképzelte, mert nem voltak mellette ennyire tehetséges hangszeres társai.
Két zenésztársa, a basszusgitáros Lee Jackson és Brian ‘Blinky’ Davison a zenekarnak ebben a szakaszában még alig tudta követni Keith szinte határtalan tehetségét, pedig a hangszerükön korántsem voltak analfabéták. Jackson, aki valójában a hatvanas évek második felének egyik jobb rockbasszusgitárosa volt, korlátozott énekhangját mindig különc előadásmóddal próbálta menteni, ami nagyon vegyes eredményeket hozott. Minden igyekezete ellenére sem tudta leplezni, hogy technikai szempontból a korai progrock-színtér egyik leggyengébb énekese volt, aki a csendes, finom részeken egyenesen nevetségesen, ha nem szánalmasan szólt. Davison dobolása gyakran meglepett érdekes improvizációkkal és pusztító rohamokkal, de hiányzott belőle az a bizonyos csipetnyi finomság és fantázia, amellyel a mesterség legnagyobbjai közé léphetett volna.
Emerson a „Nice” készítése közben, amely folytatta az addigi hangzásvilágot, egyre jobban tudatára ébredt ennek, de még mindig remélte, hogy a The Nice valahogy tovább fejlődik művészileg, és lassan kereskedelmi értelemben is zöld ágra vergődik. Némi további, bár vitatott figyelmet Keith a koncertjein is biztosított magának, például 1968. június 26-án, amikor a patinás londoni Royal Albert Hallban, Bernstein klasszikusa, az America előadása közben (a The Nice stúdióverzióban a második kislemezeként adta ki) felgyújtotta az amerikai zászlót, amiért több mint húsz évig nem léphetett fel ezen a koncerthelyszínen.
A The Nice a „Nice” lemezen az előző, „Ars Longa Vita Brevis” (1968) című albumhoz képest alig észrevehető művészi előrelépést tett, noha folytatta az innovatív hangzásreceptet, amely jazzt, rockot, bluest és klasszikus zenét olvaszt egybe. Sikerült megszabadulniuk néhány archaikusan csengő pszichedelikus modorosságtól, és még meggyőzőbben kötötték össze a rockot a szimfonikus zenével és a jazzel, de az albumról hiányzott az „Ars Longa Vita Brevis” epikus szvitjének szintjén ambiciózus mű, ráadásul túl sok volt rajta Jackson éneke, miközben a hangszeres részek ragyognak a legjobban. Az epikus szvit mércéjét a záró szám közelíti meg leginkább, Bob Dylan egyik klasszikusának koncertfeldolgozása, a „She Belongs To Me”, amelyet Emerson és sorstársai 12 percre nyújtottak, és felismerhetetlenségig átdolgoztak.
Az album első fele stúdióanyagból állt. Az „Azrael Revisited”, amely szövegében a halál bibliai angyalára utal, enyhe honky-tonk ritmust tartalmaz Emerson zongoráján, miközben Jackson bőven hamis éneke Azrael eljövetelét idézi. A „Hang on to a Dream” eredetileg „How Can We Hang on to a Dream?” címmel Tim Hardin szerzeménye, és tartalmaz egy kórust, amiért Duncan Browne felel. Itt is Emerson klasszicizáló-jazzes zongoraimprovizációi vannak előtérben, Jackson pedig a finomabb részeken „normális” énekesnek próbál hangzani, technikai hiányosságait azonban jó kórusharmóniák fedik el.
A „Diary of an Empty Day” vidám hangulatot és élénk tempót kínál, Emerson nem fukarkodik a szenvedélyes orgonafutamokkal, Jackson pedig valahogy megpróbálja harmonizálni technikailag hiányos és túlzottan pszichedelikus, „bekábult” színezetű énekét. A stúdiótermékek közül a „For Example” tűnik a legambiciózusabbnak, amely már kicsit emlékeztet Emerson későbbi, ELP-s szuperzenekari eredményeire, vagyis jó példa a klasszikus zene, a blues, a jazz és a rock dinamikus, ízléses olvasztására, ahol Jackson megvastagított basszusvonalai is jobban érvényesülnek, Davison pedig néhány jazzes finomságot is vitt a dobolásába. Emerson megint egy osztállyal jobb mindenkinél, Hammond-orgonás szólóbolondozásai pedig már majdnem azon a szinten vannak, amilyeneket az ELP tagjaként produkált.
Az album második fele élő felvétel, amely a The Nice fellépésén készült a híres Fillmore East (New York) színpadán. Mindkét előadás hamar a koncertkedvencek közé került, és egészen a feloszlásig játszották őket. A már említett Dylan-feldolgozás, a „She Belongs To Me” mellett eljátszották Emerson feldolgozását is a „Blue Rondo ala Turk” jazzklasszikusról, amelyet eredetileg Dave Brubeck alkotott, és amelyet „Rondo ’69” címre kereszteltek. Itt Emerson nagy szólókitörést produkál, és „teljes gőzzel” megmutatja, miért volt korának legnagyobb billentyűs zsenije és egyben legnagyobb billentyűs terroristája. A „Rondót” Emerson később is játszta, már az ELP tagjaként, a legendás Isle of Wight fesztiválon, 1970-ben.
A „Nice” újabb The Nice-stúdióteljesítmény volt abból a sorból, ahol az album második fele jobbra sikerült az elsőnél. A főnök Emerson és két segítője kicsi, de érezhető előrelépést tett az előző albumhoz képest, és megalkottak egy fontos művet a szimfonikus progresszív rock fejlődése szempontjából, de korántsem léptek akkorát művészileg, hogy lépést tarthattak volna néhány új progúttörővel, akik akkoriban, 1969-ben jelentek meg a zenei színtéren, és már forradalmibban szóltak a The Nice-nál. Emerson a következő évben megpróbálta ezt valahogy kompenzálni, és a következő The Nice-projekthez, az „Five Bridges” (1970) című lemezhez zenekart fogadott, de már ekkor tudta, hogy új zenésztársakra van szüksége.
Felállás
Keith Emerson – billentyűk
Lee Jackson – basszusgitár, ének
Brian ‘Blinky’ Davison – dobok, ütőhangszerek
Produkció
The Nice
Számlista
1. Azrael Revisited (5:52)
2. Hang on to a Dream (4:46)
3. Diary of an Empty Day (3:54)
4. For Example (8:51)
5. Rondo ’69’ (7:53)
6. She Belongs to Me (12:15)
