Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Lifesigns
Kiadó: Esoteric Recordings
Megjelenés: 2013
Értékelés: 4.5/5
A Lifesigns egy új angol progresszív rock együttes, három edzett muzsikus alkotta formáció. John Young (ex-Uli John Roth, Paul Rogers, Bonnie Tyler, Greenslade, Quango, John Wetton) billentyűsként és fő énekesként, Nick Beggs (Kajagoogoo, Steven Wilson, Steve Hackett) Chapman sticken, basszusgitáron és vokálban, Martin „Frosty” Beedle (ex-Cutting Crew) pedig a dobok mögött. A banda már 2008-ban megalakult, miután John Young döbbenten rájött, hogy gazdag zenei pályafutása során még soha nem vett fel olyan albumot, amely teljes egészében progresszív rock lett volna, pedig ez a kedvenc műfaja. Nick Beggst, aki látványos popkarrierje ellenére lélekben mindig is progos volt, nem kellett kétszer kérni, és miután a három zenei mester egyesítette erejét, megszületett a szimfonikus progrock Lifesigns, amely az intelligens, aranzsírozásában rétegzett, üzenetekben gazdag zene minden rajongójának szerencséjére a műfaj legjobb elemeit hordozza.
Az elsőlemez, a „Lifesigns” olyan neves vendégzenészekkel készült, mint Steve Hackett (ex-Genesis) gitáron, Jakko Jakszyk (King Crimson, ex-Level 42) gitáron, Thijs Van Leer (Focus) fuvolán és Robin Boult (Fish, Howard Jones, John Young Band) basszusgitáron. Dugig van hatalmas, pazar szimfonikus hangszerelésekkel, amelyeket a megfelelő pillanatokban Young és Beggs kiváló vokális harmóniái egészítenek ki, és lehetetlen nem hallani rajtuk a szimfoprog legendák, élen a Genesisszel és a Yesszel hatását. Az album biztosan tetszeni fog a brit neoprog színtér minden követőjének is, főleg azoknak, akik a pozitív, ambientes hangulatú, kiemelt dallamvilágú zenekarokat díjazzák. Young rendkívül kellemes hangszíne rokonságot mutat Peter Gabriellel (ex-Genesis) és Francis Dunneryvel (ex-It Bites), ugyanakkor remekül kiegészíti Beggs hangját, aki zeneszerzőként néhány ritka, de érzékelhető újhullámos/pop elemet is hozott a Lifesigns zenéjébe.
Ennek a technikailag valóban irigylésre méltóan képzett triónak az ambiciózus, dallamközpontú természete már a nyitó szimfoprogrock eposzban, a „Lighthouse”-ban megmutatkozik. A gyönyörű, dallamos billentyűs futamok ízlésesen úsznak egymásba, miközben vaskos basszusvonalak és pompás dobátmenetek támasztják alá őket. A szimfonikus textúrák végig a jó ízlés határain belül maradnak, és soha nem hatnak túlzottan fellengzősnek. A szólók is megőrzik dallamos szerkezetüket, a banda pedig kerüli a hosszú improvizációs jammelést. A Lifesigns inkább az erős dallamos egyensúlyt tartja meg, bár akadnak pillanatok, amikor bőven megmutatják rendkívüli technikai tudásukat. A felemelő, kivételesen pozitív hangulatot Young jótékony éneke még tovább fokozza. A „Telephone” intrója kissé „modernistább” hatású a dobok tempóját kísérő digitális ritmusminták miatt, az éteri-nosztalgikus refrén pedig ennek a hangulatilag rendkívül változatos dalnak a csúcspontja, amely egy pillanat alatt elbűvöli a hallgatót kivételes kifejezőerejével.
A „Fridge Full Of Stars” fenséges szimfonikus hangszerelésével sok mindenben a klasszikus Genesist idézi, Beggs okosan időzített Chapman stick-játéka pedig ismét igazi fülöncsemege. A szinte szemtelenül megtévesztő vokális harmóniákat a legendás Steve Hackett zseniális, pásztoridillt idéző gitárdíszítései kísérik. A pozitív, többszólamú refrén kicsit a Yesre emlékeztet, de a Lifesigns-nak sikerül egészen egyedi hangulatot teremtenie. Mindezt színesítik Thijs Van Leer, az emlékezetes fuvolista energikus fuvolaszólamai. A melankolikus „At The End Of The World” kétségkívül tetszeni fog Peter Gabriel szólókarrierjének és az „A Trick Of The Tail” korszakbeli Genesisnek minden rajongójának. Itt „az első sorban” Young mélyen érzelmes éneke áll, amelyet epikus hangszerelések és kiváló vokális harmóniák tesznek még gazdagabbá, a dalt pedig viszonylag kiszámíthatatlan ritmikus szövevény fogja össze.
A minőségben rendkívül egyenletes albumon nagyon nehéz kedvencet választani. A lemezt a „Carousel” zárja, egy ritmikailag igen dinamikus és összetett szám, amelyben a felismerhető gitárimprovizációkkal a King Crimson újdonsült gitárosa/énekese, Jakko Jakszyk nyűgöz le, míg Van Leer fuvolás bolondozásai ismét erős pásztori pecsétet nyomnak a dalra. A Lifesigns az album zárásakor is lenyűgöző hangulatot teremt, amelyben van valami kifejezetten romantikus, pásztoridillt idéző, nosztalgikus és viktoriánus, ezért a prog klasszikusok legtöbb rajongójának hallgatás közben először a Genesis jut majd eszébe. A Lifesigns viszont szerencsére sosem esik abba a csapdába, hogy túlzottan másolja a klasszikus motívumokat, ahogy az sajnos túl gyakran megesik számos modern (neo)prog zenekarral.
A „Lifesigns” igazi csemege mindazoknak, akik szeretik a brit szimfonikus progresszív rockot egyedi pecséttel, hatalmas vokális harmóniákkal, intenzív hangulattal és modern produkcióval. Young, Beggs és Beedle cimborák kétségkívül az egyik legjobb progrock albumot készítették el a 2013-ban megjelentek közül, egyben az elmúlt pár év egyik legjobb debütálása is ez. Úgy tűnik, a Lifesignsra szép jövő vár, bár kérdés, mikor kezdenek bele a következő album felvételébe, hiszen Young és Beggs is csordultig van számos mellékes, de legalább ennyire fontos zenei projekttel.
Felállás
John Young – billentyűs hangszerek, fő ének
Nick Beggs – basszusgitár, Chapman stick és vokál
Martin „Frosty” Beedle – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Steve Hackett – gitár
Thijs Van Leer – fuvola
Jakko Jakszyk – gitár
Robin Boult – basszusgitár
Produkció
Steve Rispin
Számlista
1. Lighthouse
2. Telephone
3. Fridge Full Of Stars
4. At The End Of The World
5. Carousel
