Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Sebastian Hardie
Kiadó: Musea
Megjelenés: 1976. 01. 01.
Játékidő: 36:57
Értékelés: 4/5
A »Windchase« a Sebastian Hardie, az ausztrál szimfonikus progrock-lelkesek második és hosszú időre utolsó stúdióalbuma volt, akik először a kiváló, „Four Moments” (1975) című debütálással hívták fel magukra a figyelmet. A Sebastian Hardie az 1970-es évek közepén az obskúrus ausztrál prog színtér nagy és meglehetősen magányos reménysége volt. Miután a hazai közönség és a zenei újságírók pozitívan fogadták az említett bemutatkozó lemezt, úgy tűnt, szép jövő vár rájuk. Sajnos a szép kilátások hamar szertefoszlottak, de nem azelőtt, hogy a zenekar tagjainak sikerült volna megalkotniuk még egy ragyogó stúdióteljesítményt, amely szinte ugyanazon a színvonalon állt, mint a kultikus debütálás. Abban, hogy a „Windchase” az 1970-es évek szimfonikus progjának jobb teljesítményei között szerepel, a legtöbb érdem az énekes és gitárvirtuóz Mario Millót, valamint a sokoldalú billentyűst, Toivo Piltet illeti, a zenekar két fő szerzőjét, miközben a Plavsic fivérekből, Peterből (basszusgitár) és Alexből (dob) álló ritmusszekció számos jazzes beütésű ritmikai variációjával remek hátteret nyújtott.
A jazz elemei a „Windchase”-en – részben a Plavsic fivérek érdemeként – valamivel jobban kibontakoztak, mint a debütáláson, bár a Sebastian Hardie továbbra is dallamos, szimfonikus prog rockot játszott fennkölt hangszerelésekkel és melodramatikus szövegüzenetekkel. A brit prog színtér neves nevei közül szerzői megközelítésükre valószínűleg a Camel hatott a legjobban, hiszen egyes szakaszokban és hangszerelésekben számos hasonlóság felfedezhető. Ambícióból ennek a zenekarnak sosem volt hiány, ezt bizonyítja a nyitó, 20 perces eposz, a „Windchase” is, amely egyes részeiben jóval híresebb progrock-nagyágyúk néhány eposzára emlékeztet. A pompás, szinte ünnepélyes nyitó szakasz minden Camel- és Santana-rajongónak tetszeni fog, ez különösen igaz Millo ágas-bogas, összetett gitárjátékára, amelyben a blues és a jazz hatásai keverednek.
Virtuóz gitárfutamait gazdag szimfonikus hangfüggönyök és tökéletesen időzített dobátvezetések kísérik. Pilt a hatalmas melotronfüggönyökkel könnyedén romantikus hangulatot teremt, miközben Millo az elektromos gitárhoz hasonlóan az akusztikuson is remekül kiismeri magát. Ezt követi egy dallamos rész, ahol Mario, különösen a refrén éneklése közben, megmutatja vitathatatlan énekesi képességeit. Énekbetétje kevesebb van a „Windchase”-en, mint a debütálón, de ezekben a ritka pillanatokban jól megfelelt a feladatának. Hangszínében egyébként mindig volt valami John Wettonra (Asia, ex-King Crimson) emlékeztető.
A lemezt záró négy rövidebb szerzemény sem utolsó, noha a címadó eposz tényleg minőségi és hangulatos fejezet önmagában, a hetvenes évek brit, illetve európai prog rock színterének legjobb alkotásaival egy szinten. Az éteri instrumentális „At The End” melotronos gazdagságával és jazzes basszusvonalaival tűnik ki, miközben Millo finom steel gitáros futamokkal nyűgöz le, a kettő együtt kifejezetten nosztalgikus hangulatot teremt. A kislemezként is megjelent „Life, Love And Music” a vastag basszusvonalakra és a kiemelt dallamos gitártémára esküszik, miközben az orkesztrálisan fűszerezett szintetizátorréteg szépen támogatja és irányítja Mario finom énekstílusát.
A gyors tempójú instrumentális „Hello Phimistar” érdekes és ritmikailag meglehetősen összetett hibrid a jazz rock fusion és a szimfonikus prog között, és sokban emlékeztet arra a stílusra, amelyet Millo és Pilt a következő stúdióprojekten, a „Symphinity”-n tovább fokozott. Az orkesztrális irányultságú instrumentális „Peaceful” szakrális színezetű orgonaszólamokkal indul, amelyek hamar átfolynak zongorára és melotronra épülő, elbűvölő szimfonikus hullámzásba, olyanba, amely ismét a Camel aranykorát idézi, miközben Mario ismét lenyűgöz gitáros sokszínűségével, főleg a finom, nosztalgikusan csengő futamok kovácsolásában.
A „Windchase” még ma is érdekes minden olyan rajongónak, aki szereti a szimfonikus prog rock dallamos megközelítését, egyúttal az ausztrál prog színtér fontos mérföldköve, noha a Sebastian Hardie rajta egyáltalán nem próbálta leplezni a rokon, de jóval ismertebb brit zenekarok erős hatását. A Sebastian Hardie 1976-ban élte meg pályafutása utolsó nagy csúcspontját, amikor a Santana ausztráliai turnéján előzenekar volt. Millo és Pilt 1977-ben, egy meglehetősen bizarr bírósági döntés nyomán elvesztette a Sebastian Hardie név használatának jogát, ezért a harmadik stúdióprojektet új ritmusszekcióval már Windchase néven adták ki. A „Symphinity”, a rövid, mindössze egyéves Windchase-korszak egyetlen albuma még mélyebbre merült a jazz rock fusion világában, ugyanakkor megőrzött néhány felismerhető, szimfonikus Sebastian Hardie-elemet. Ezután csaknem két évtizednek kellett eltelnie, mire a Sebastian Hardie-ról újra hallani lehetett valamit; a zenekar ma ismét az eredeti felállásban lép fel, és 2011-ben még új stúdióalbumot is kiadott „Blueprint” címmel.
Felállás
Mario Millo – ének, gitár
Toivo Pilt – billentyűs hangszerek, melotron
Peter Plavsic – basszusgitár
Alex Plavsic – dob, ütőhangszerek
Produkció
Sebastian Hardie
Számlista
1. Windchase (20:37)
2. At the End (4:04)
3. Life, Love and Music (4:23)
4. Hello Phimistar (3:41)
5. Peaceful (4:10)
