Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Sebastian Hardie
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1975
Hossz: 39:48
Értékelés: 4.5/5
A Sebastian Hardie volt az első és (még mindig) a legjobb ausztrál szimfonikus progresszív rock zenekar, pedig a hetvenes években csak két stúdióalbumot adtak ki ezen a néven, és csak sok-sok évvel később álltak össze újra, amikor a legtöbben már rég elfelejtették fenséges, romantikus és zenekari hangzású vállalkozásaikat. Szerény kezdetek után – 1967-ben Sebastian Hardie Blues Band néven alakultak – 1973-ra az összes eredeti tag elhagyta a zenekart, amely a stílusváltás után hamarosan lehagyta a „Blues Band” jelzőt, és jóval kísérletezőbb hangzásbeli kalandokba kezdett. A hetvenes évek közepére a zseniális gitáros/énekes/zeneszerző Mario Millo (aki később az ausztrál filmgyártás megbecsült és sokszor díjazott zeneszerzője lett) vezetésével megszilárdultak, a billentyűs Toivo Pilt, valamint a két testvér, Peter (basszusgitár) és Alex (dob) Plavsic alkotta ritmusszekcióval kiegészülve. Ez idő alatt remek szimfonikus progresszívrock-formációvá értek, amilyennek ausztrál földön még sokáig nem akadt párja (és valószínűleg ma sincs). A Sebastian Hardie a drámai zenekari hangszerelésekre és a finom ritmikai változatokra esküdött, amelyeket a fent említett gitármester dallamos éneke kötött össze.
A zenekar tagjai akkoriban sokat hallgattak európai progresszív rockot, élen a Genesisszel, a King Crimsonnal, a Focusszal, a Yesszel és a Camellel, ami jól hallatszik az 1975-ös debütalbumukon, a „Four Moments”-en, amely a másképp rendkívül homályos ausztrál proggscénában mind a mai napig kultikus darab. Megjelenésekor fel is került az ausztrál lista 13. helyére, ami rövid időre némi megérdemelt figyelmet hozott nekik. Millo orgánuma erősen emlékeztet John Wettonéra (Asia, ex-King Crimson, Uriah Heep), vagyis a Sebastian Hardie-nak végig kivételes esélye volt arra, hogy „naggyá” váljon, elektromosgitár-játéka pedig meglehetősen magas technikai szinten van, így gond nélkül kijelenthető róla, hogy a hetvenes évek elfelejtett gitárhősei közé tartozik. A meggyőző mandolinjáték mellett ő volt az album zenéjének és összetett szimfonikus hangszereléseinek többségét jegyző szerző is. Pilt sokoldalú billentyűs volt, aki leginkább a mellotront, a mini moogot, a zongorát és a hammondorgonát szerette, de erős virtuóz vénája ellenére sosem csúszott át túlzott felvágásba. A Plavsic fivérek szilárd ritmusszekciót adtak, számos jazz fusion felhanggal. A produceri munkát az egykori tag, Jon English végezte, a jellegzetes Sebastian Hardie-logót pedig Larraine Hall tervezte.
A „Four Moments” rendkívül ambiciózus vállalkozás volt, amit bizonyít a nyitó, 20 perces, négy részből álló szvit is, amely az európai klasszikus prog legjobb teljesítményeivel van egy szinten. A nyitó rész, a „Glories Shall Be Released” szövegét Millo egyik gyerekkori barátja ihlette, aki korán belesodródott a drogokba, teljesen elveszítette a kapcsolatot a valósággal, majd öngyilkos lett. A komor nyitóüzenet ellenére a zene hangulatában a düh teljes ellentéte, hiszen egy rendkívül pozitív, szimfonikus motívum bontakozik ki már a legelején. A Sebastian Hardie kivételes érzékkel alkotott kedvet és vidámságot sugárzó hangszereléseket, ezt bizonyítják a mandolin és a mini moog elragadó harmóniái. A felemelő, felszabadult hangulatot tovább mélyíti Millo szívből jövő, romlatlan énekének belépése, amely szépen tükrözi az ausztrál szimfoprog-nagyságok zenei filozófiáját. A pompás refrén, amely az epikus „Four Moments” szvitben még többször visszatér, a hangulati csúcspontot jelenti.
A mellotronhullámokra épülő zenekari hangszerelések elegáns átvezetést adnak a „Dawn Of Our Sun” című szakaszba, ahol a melankolikus mandolin és a sokféle ütőhangszer keveréke áll előtérben, együtt valóságos éteri hangulatot teremtve. Az egyes ritmikai variációkból, a finom szimfonikus hangszerelésekből és a spirituális, „new age” szövegből hallatszik, hogy a Sebastian Hardie sokat hallgatta a Yes klasszikusát, a „Tales From Topographic Oceans”-t (1973). Itt jön el először Millo lenyűgöző gitárimprovizációjának pillanata, amely bőséges adag nosztalgikus melankóliát visz a szvitbe. A harmadik szakaszban, a „Journey Through Our Dreams”-ben akusztikus gitárkíséret mellett tér vissza a központi motívum, vagyis a dallamos refrén, amely a hatalmas mellotronhangszerelésekkel és a drámai dobfutamokkal párosulva valóságos epikus kinyilatkoztatásként szól. A hosszabb instrumentális rész igazi füllegelő minden szimfoprog-gourmand számára, különösen a gasztronómiai magasságokat súroló gitárimprovizációk, amelyeket csodálatos billentyűs kombinatorika kísér.
Millo az európai gitármesterek legjobb elemeit építette be a technikájába, és így szinte teljesen egyedi improvizációs stílust alakított ki. A váratlan ütemváltás az őrült mini moog-improvizációkkal sokakat eszébe juttat majd a Camel aranykorából, vagyis Pilt szólózása kissé hasonlított a néhai Peter Bardenéhez. A harmadik szakasz végén ismét felcsendül a győzedelmes „for a moment” refrén, majd jön a csupa vidámság záró rész, az „Everything Is Real”. Ez, főleg az acélos mini moog-variációknak és a temperamentumos dobrohamoknak köszönhetően, diadalmas lezárást ad ennek a ma is lenyűgöző szuperepikának.
Az album másik két szerzeménye sem utolsó. A remek instrumentális „Rosanna”, amelyet a címével Millo húgának ajánlottak a sok érzelmi támogatásért, kislemezen is megjelent, és szép helyezést ért el az ausztrál listán. A neoklasszicista gitárvariációk finoman, a jazzes ritmikai árnyalatok segítségével rendkívül romantikus és nosztalgikus hangulatot teremtenek, ami közel áll majd a klasszikus európai szimfoprog minden kedvelőjéhez. A záró remekmű, az „Openings” egy 13 perces eposz, amely közös jamből nőtt ki, vagyis tele van összetett improvizációkkal és dinamikus ütemváltásokkal. Emellett szépen formált motívumszerkezettel és hatalmas szimfonikus hangszerelésekkel büszkélkedik, amelyek virágoztatják a melankolikus hangulatot. Fontos szerepet kap benne Millo elektromos gitárja is, amely rendkívül ízléses módon harmonizál a hammondorgona masszív rétegeivel, ez pedig helyenként még az Uriah Heep aranykorát is idézi. Az album összes száma közül itt érezni leginkább a Sebastian Hardie szerzői és improvizációs sajátosságát, és itt tárul fel teljesen e csodálatos banda lelke.
A „Four Moments” az ausztrál szimfonikus progresszív rock történetének kulcsalbuma, így joggal megérdemli mindazok tiszteletét, akik a Sebastian Hardie-nál jóval ismertebb zenekarokat imádják. A zenekar pályája további részében még egy albumra tellett az erejéből, a szinte semmivel sem gyengébb „Windcase”-re (1976), aztán a Plavsic fivérek távozása miatt kezdődtek a bajok. A bíróságon a Sebastian Hardie név használatának jogát a jelenlévők meglepetésére Peter Plavsicnak ítélték, ezért Millónak és Piltnek át kellett nevezniük a bandát Windchase-re. Ezen a néven, új ritmusszekcióval sokkal inkább jazz fusion irányú albumot adtak ki „Symphinity” címmel (1977), aztán egészen a kilencvenes évek közepéig, amikor kiadták a „Sebastian Hardie – Live in L.A.” koncertalbumot (1997), nem lehetett hallani semmit a Sebastian Hardie-ról. Több sikertelen újraegyesülés után 2011-ben klasszikus felállásban, saját kiadásban mégis megjelentették a harmadik stúdióalbumot „Blueprint” címmel.
Felállás
Mario Millo – ének, gitár, mandolin
Tovio Pilt – billentyűs hangszerek (moog, mellotron, zongora, hammondorgona)
Peter Plavsic – basszusgitár
Alex Plavsic – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Greg Bushell – kongák, csengők, tamburin
Bob Payne – tamburin a „Journey Through Our Dreams” című számban
Produkció
Jon English
Számlista
Four Moments (20:41)
1. Glories Shall Be Released (6:42)
2. Dawn of Our Sun (5:05)
3. Journey Through Our Dreams (6:43)
4. Everything is Real (2:11)
5. Rosanna (6:02)
6. Openings (13:03)
