Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 40:06
Értékelés: 3.5/5
Az 1960-as évek végén a korabeli zenei közegben elég sokat beszéltek az Atlantic Records két legnagyobb reménységéről. Míg a Led Zeppelin az első albumától kezdve szép kereskedelmi sikert aratott, és túlszárnyalta a várakozásokat, a Yes-nek derekasan meg kellett küzdenie azért, hogy a brit szigeteken kívül is felfigyeljenek rájuk. Az 1969-es, azonos című debütalbumuk egy fiatal zenekartól egyébként nagyon szolid teljesítmény volt, hiszen már számos fontos stíluseszközt lefektetett ennek a legendás csapatnak, de a Yes ebben a karrierszakaszban még mindig nem volt elég újító és kiemelkedő a gyorsan fejlődő progresszív rock mozgalmon belül, amely – főleg a King Crimson megjelenése után, akiket sokan időrendben az első „igazi” progrock zenekarnak tekintenek – szó szerint felrobbant, és elültette egy új zenei forradalom magvait.
A Yes ugyan a kezdetektől fogva a prog úttörői közé tartozott, 1970-ben mégis komoly veszélye volt, hogy zenei áttörés és provokatív erő tekintetében jó néhány kortársuk megelőzi őket. A karizmatikus énekes, Jon Anderson vezette elragadó dallamok, a fülbemászó vokális harmóniák (ahol Andersonnak lelkesen besegített az újító basszusgitáros, Chris Squire), a néhai Peter Banks szellemes gitárfutamai, a billentyűs Tony Kaye hatáskörébe tartozó csillogó szimfonikus hangszerelések és Bill Bruford dobos jazzes ritmikai szeszélyei – miközben a pszichedelikus és a folkos morzsák inkább kivételnek számítottak, mint szabálynak – már akkor is irigylésre méltó technikai és hangulati szinten mozogtak.
Különleges volt Anderson szövegvilága is, ahol a közhelyes szerelmes költészetet egyre inkább kiszorította az „újkori” spiritualitás és a sci-fi tematika, amellyel Jon az efféle irodalom szenvedélyes olvasásával a banda többi tagját is „megfertőzte”. A „zöld nyelv” megszületése már nem lehetett messze. Banks gitárost ez nem töltötte el túlzott lelkesedéssel, a további zenei irányt illetően pedig szintén egyre komolyabb nézeteltérések kezdtek kibontakozni. A Yes-nek egyszerűen nem maradt más választása, ha lépést akart tartani a rendkívül ambiciózus prog kortársakkal, ezért egyszerűen meg kellett változtatnia az addigi zenei koncepcióját. Éppen ezért második stúdióalbumukon, a „Time And A Word”-ön, amely egyben az utolsó Banksszel a felállásban, Anderson kezdeményezésére egy 30 tagú szimfonikus zenekarral próbáltak szerencsét. Ezzel azonban korántsem voltak úttörők. Sőt, kereskedelmi szempontból ebben a döntésben egy hajszálnyit el is késtek, hiszen a kortársaik, például a The Moody Blues, a The Nice és a Deep Purple már az 1960-as évek végén együtt dolgoztak zenekarral, így ez a lépés ekkorra már nem számított különösebb újításnak.
A „Time And A Word” többnyire saját szerzeményekből áll, de két kivétel akadt. Az elsőt a nyitó feldolgozás, a „No Opportunity Necessary, No Experience Needed” jelentette, Richie Havens dalának átdolgozása. Ez az epikus feldolgozás, amely pompázatos zenekari felvezetéssel indul, néhány olyan motívumot is tartalmazott, amely a The Big Country című filmben is felbukkant. Az egyes zenekari hangszereléseket Tony Cox írta. A „Time And A Word” egyik gyengéje, hogy a zenekar Kaye billentyűivel együtt gyakran elnyomja Banks gitárjátékának nagy részét, ez pedig néhány vokális harmóniára is igaz, így nem minden zenekari tag jutott egyenrangú szerephez. Éppen Kaye pszichedelikusan fűszerezett Hammond-orgonás részei viselték a legrosszabbul az idő próbáját, így nem meglepő, hogy a későbbi visszatéréseit leszámítva csak 1971-ig maradt a Yes tagja.
Az album fő „sztárja” egyúttal a fő „építésze” is volt, vagyis Anderson sajátos, szürreálisan magasra törő hangregiszterével. Squire dallamos basszusvonalai szépen megőrzik az egyes számok lendületét, Banks gitárfutamai pedig mindig kilógtak a korban elterjedt, uralkodó blueskeretekből. Bruford intelligens, jazzesen fűszerezett dobátvezetései ma is valóságos fülöncsiklandozók, nem csoda, hogy pályája elején a prog rock színtér egyik legmerészebb és legújítóbb dobosaként vált ismertté. Anderson énekének erényei a kísérő háttérrel együtt különösen a ma is érdekes „Then” refrénjében csillognak, ahol a szövegben már az ő „prédikációi” uralkodnak az ember újjászületéséről és a változásra való felhívásról az élet minden területén. A számos tempóváltás, időbeli ugrás és tüzes zenekari hangszerelés nem rombolja le ennek az ambiciózusan felépített dalnak a dallamos szerkezetét, és klasszikus maradt volna ma is, ha a Yes nem alkot a következő néhány évben még sokkal jobb műveket.
A pszichedelikus-zenekari „Everydays”, Stephen Stills dalának feldolgozása, nem állta ki ilyen jól az idő próbáját. Ez tipikusan a „saját korának gyermeke” szerzemény: az első részben lassú, álmos ritmus, pszichedelikus vokális harmóniák és „antikos” zenekari hangszerelések szólnak, majd az első időbeli átmenet után gyorsabb tempóra vált, és játékos, hangszeres rész következik terjedelmes gitárimprovizációkkal. Az éteri klasszikus, a „Sweet Dreams” a „Time And A Word” egyik kevés olyan dala, amely romantikus-nosztalgikus atmoszférájával a Yes-hívek emlékezetében ma is nagyon kedves helyet foglal el. Hatalmas, többszólamú és pimaszul fülbemászó refrén uralja, amely könnyedén elvezeti a hallgatót Anderson egyik „asztrális dimenziójába”, miközben a markáns dallamos szerkezetet vastag basszusvonalak és szerteágazó gitárfutamok fogják össze. A címadó dal mellett ez az album egyik olyan két száma közül az egyik, amelyben szerzőként Anderson régi haverja, David Foster is közreműködött; velük még az első zenekarukból, a The Warriorsból ismerték egymást.
A „The Prophet” hosszú, pszichedelikus színezetű hangszeres bevezetőt tartalmaz, ahol Kaye Hammond-orgonája és a vonósokkal fűszerezett zenekari hangszerelések uralkodnak, és együtt dominálnak ennek a pozitivista árnyalatú szerzeménynek a hátralévő részében is. Belebújt a „Jupiter” zenekari klasszikus motívuma is, amely Holst Planéták-szvitjéből származik. Tisztán hallani, hogyan nem érvényesül teljes pompájában Anderson éneke a produkcióban a túlzottan fennkölt zenekari hangszerelések miatt, miközben a dal, néhány érdekes hangszeres ötlete és összetett ritmikai csavarjai ellenére, valahogy nem fejlődik olyan irányba, hogy fő motívumait ne felejtenénk el nem sokkal a végighallgatás után. A „Clear Days” rövid szerelmes ballada, ahol Anderson kissé naiv és melankolikus szerelmesként tűnik fel elragadó vonós-zongorás hangszerelések mellett, de ez sem hagy maga után tartósabb, mélyebb érzelmi nyomot.
Egészen más történet az ambiciózus, pszichedelikus eposz, az „Astral Traveller”, az album egyik zenekar nélküli műve, amelyben – miközben Anderson énekével közvetíti az asztrális utazó kozmikus élményét – elsősorban a Banks–Kaye hangszeres páros brillírozik. A vokális harmóniák itt már teljesen azon a szinten vannak, amellyel később, pályájuk csúcsán kényeztetik majd a hallgatókat, a káprázatos hangszeres közjátékokból pedig hallható, hogy Banks mégiscsak elég elhanyagolt gitáros volt. A legszebb emléket mindenképp a címadó dal, vagyis a „Time And A Word” hagyta, amelyet egyébként az album dalai közül egyedüliként még a megjelenése után több mint 25 évvel is elővett élőben a Yes. Az album összes száma közül éppen a címadó klasszikus – főleg az epikus vokális harmóniáknak, a szövegnek, az ízlésesen elhelyezett időbeli átmeneteknek és a „zöld” atmoszférának köszönhetően – jelzi előre legjobban, merre sodorja majd a Yes-t a következő stúdióalbum, a fenséges, magasba emelő refrén pedig még ma is az egyik legjobb a zenekar hosszú és rendkívül gazdag pályáján.
A „Time And A Word” annak ellenére, hogy hangzását tekintve sok szempontból tipikus korabeli termék, sikeresen kiharcolta a Yes helyét a progresszív rock mozgalom legambiciózusabb bandái között. Az olyan dalok, mint a címadó, a „Then”, az „Astral Traveller” és a „Sweet Dreams”, ma is joggal értékeltek a hosszú évek óta hűséges rajongók többsége körében, míg az album többi alkotása nem viselte ilyen jól az idő próbáját. A „Time And A Word” megjelenésekor kereskedelmileg szinte teljesen megbukott, a banda rendkívül kellemetlen helyzetbe került, hiszen az Atlantic Records már azon kezdett gondolkodni, hogy megszakítja a további együttműködést. Új, sokkal radikálisabb változásokra volt szükség, ha „a felszínen akartak maradni”. Ami ezután következett, az a legvadabb meglepetéseket is überelte. A Yes még az album megjelenése előtt kirúgta Banksot, a prog rock színtér egyik legtragikusabb alakját, és a helyére Steve Howe-t (ex-Tomorrow) hozta, aki a banda többi tagjával együtt már a „Time And A Word” amerikai borítóján is feltűnt. Ez utóbbi (kvázi)moralizáló okokból eltért az európai változattól, amelyen egy meztelen női törzs volt pillangóval. Steve Howe érkezésének története ugyanakkor egy gyakorlatilag már leírt zenekar teljes újjászületésének is a története.
Felállás
John Anderson – ének
Chris Squire – basszusgitár, vokál
Peter Banks – gitár, vokál
Tony Kaye – billentyűs hangszerek
Bill Bruford – dob
VENDÉGZENÉSZ:
David Foster – vokál a „Sweet Dreams” című dalban, akusztikus gitár a „Time And A Word” című dalban
Produkció
Tony Colton
Számlista
1. No Opportunity Necessary, No Experience Needed (4:47)
2. Then (5:42)
3. Everydays (6:05)
4. Sweet Dreams (3:48)
5. The Prophet (6:32)
6. Clear Days (2:04)
7. Astral Traveller (5:50)
8. Time And A Word (4:31)
