Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: IQ
Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés: 1985
Játékidő: 67:08
Értékelés: 4.5/5
A „The Wake”, az angol neoprogrock-nagyágyúk, az IQ harmadik stúdióalbuma volt a legjobb munkájuk a múlt század nyolcvanas éveiből, és mind a mai napig ez az egyetlen lemezük, amely felkerült a brit slágerlistára. Még a kritikusok többsége is, akik a zenekart sem előtte, sem utána nem „szagolták meg”, pozitív értékelést adott a „The Wake”-nek, és egy rövid időre úgy tűnt, hogy Fortuna istennője végre rájuk mosolygott. Ez az adat korántsem elhanyagolható egy olyan zenekar esetében, amely a pályafutása során soha nem élvezhette a kereskedelmi sikert vagy a szélesebb ismertséget, pedig a neo prog mozgalom legjobbjai közé tartoztak, kiváló technikai mesterek voltak, akik a nyolcvanas évek közepére kiváló zeneszerzőkké is csiszolódtak.
A „The Wake” a nagyon jó, ám a produkciót és a hangszerelést tekintve még mindig elég kezdetleges előd, a „Tales from the Lush Attic” (1983) után érezhető előrelépést jelent. Ez igaz az egyes szerzemények felépítésére és a produkcióra is, amely végre olyan lett, amilyet egy ilyen művészi rangú és technikai kvalitású zenekartól elvárunk. A karizmatikus énekes és szövegíró, Peter Nicholls ismét egy rejtélyes, misztikus borítóval rukkolt elő, amelyen egy bohócszerű alak látható, aki erősen emlékeztet az akkori időszak kifestett színpadi megjelenésére, pedig valójában a „Quest for Fire” (1981) című film színésznőjének, Rae Dawn Chongnak az arca. A borító többi alakja az egyes „The Wake”-szövegekre utal, és többé-kevésbé introspektív módon jelenik meg Nicholls jellegzetesen melodramatikus éneke által. A Peter Gabriellel (ex-Genesis) való hangi rokonság továbbra is a védjegye maradt, de a „Tales from the Lush Attic” óta még változatosabban váltogatja a hangfekvéseket.
A billentyűs Martin Orford is jókora fejlődésen ment át két év alatt: nemcsak az improvizálásban vált kiválóvá, hanem rendkívül ízléses, dallamos szintetizátor-hangszerelések megírásában is, miközben a „klasszikus progrock billentyűket”, vagyis a mellotront, az elektromos zongorát és az orgonát nagyon jól ötvözte a produkcióval, amelyről ismét maga a zenekar gondoskodott. Producerként is sokat tanultak már addigra. Mike Holmes gitáros a „The Wake”-en különösen fényesen szerepelt: újító a szellemes gitárfrázisok megalkotásában, és egyben rendkívül ötletes szólista, felismerhető technikával. Az Orford–Holmes aranypáros közvetve rendkívül gazdag harmóniák létrehozását tette lehetővé az IQ számára, amelyek gyökerei a szimfonikus progrock legjobb korszakaiba nyúlnak vissza. A Paul Cook dobos és Tim Esau basszusgitáros alkotta ritmusszekció pedig sosem riadt vissza az összetett ritmikai árnyalatoktól és az intelligensen időzített tempóváltásoktól. Az improvizáció most valamivel kisebb szerepet kapott, mint a „Tales from the Lush Attic”-en, cserébe viszont a „The Wake” valamennyi szerzeményében az egyes szakaszok sokkal csiszoltabb, értelmesebb felépítést kaptak, nagyobb hangsúllyal a dallamosságra.
Az IQ tehát zenészként, de főleg zeneszerzőként, hangszerelőként és producerként jelentős lépést tett előre a „The Wake”-kel, ezért a tény, hogy az album megjelenése után felbomlott az eredeti, klasszikus felállás, még keserűbbnek hat. A „The Wake”-en egyetlen gyenge dal sincs. Az „Outer Limits” a mellotronfüggönyök drámai egymásra rétegezésével, amitől lassan fokozódik a titokzatos és kissé sötét hangulat, rendkívül erős albumnyitány. A kicsit derűsebb szakaszba való remek átmenet, ahol a kezdeményezést a mellotronra támaszkodó billentyűs–gitáros harmóniák veszik át, főként pedig Nicholls teátrális és melankolikus vokáljának belépése egy győztes kombinációt eredményez, és a neo progrock egyik klasszikusa születik meg. A szerzemény akkor éri el a csúcspontját, amikor Nicholls éneke magasabb fekvésekbe emelkedik, mire a fenséges szimfonikus hangszerelést egy melankolikus gitárszóló koronázza meg.
A címadó dal az IQ történetének egyik legsötétebb és legrejtélyesebb alkotása (tehát egyben az egyik legjobbja is), amelyben szakrális ízű orgonák masszív rétegei állnak előtérben, ütős gitárfutamokkal megfejelve, dallamos ritmikai árnyalatokkal megtámogatva. Nicholls itt ismét a költői melodramatika első osztályú mesterének bizonyul. Műszakilag magasan képzett hangszeres társaival együtt valóban fenséges és intenzív hangulatot teremt, amely sokakat a klasszikus Genesisre fog emlékeztetni, olyanra, amilyenek talán 1985-ben lettek volna, ha közben nem távozik Peter Gabriel és Steve Hackett, és nem következik be a poprockká alakulásuk.
A „The Magic Roundabout”, az IQ újabb örökzöldje szakrális nyitánnyal, drámai orgonafüggönyökkel indul, majd ravasz átmenettel gyorsabb ritmusú szakaszba vált. Tele van váratlan tempóváltásokkal és fenséges hangszerelésekkel, amelyektől ma is nyálcsorgatva bólogat majd minden szimfonikus prog-rajongó. Nicholls éneke a főtéma optimista színezete ellenére ezúttal még sötétebb árnyalatokat szív magába a szokásosnál, hangja tele van csalódottsággal és a világ iránti dühvel, miközben az ingerült gitárfutamok és a csörömpölő basszusvonalak fokozzák a fatalista hangulatot. Holmes fenomenális gitárszólója ravaszul vezeti ki ezt a csodálatos szerzeményt.
A „Corners”, az IQ egész történetének egyik legszokatlanabb kísérlete egzotikus hangzású ütősökkel (tabla) és mulatságos szintetizátoreffektekkel nyit, ami némi world music-hangulatot visz a dalba. Ezt az érzést tovább fokozza Holmes elektromos szitárjának berobbanása, miközben Nicholls melankolikus éneke egy csipetnyi paranoiát és aggodalmat visz az amúgy meglehetősen szokatlan, pozitivista színezetű hangulatba.
A „The Wake” legjobb részét azonban kétségkívül a három záró szerzemény adja, amelyek az IQ-t „játékuk” csúcsán kapják el. A „Widow’s Peak” címet viselő epikus mestermű az instrumentális nyitószakaszával lassan építi egyre összetettebb hangulattá a dalt, miközben újabb és újabb szintetizátorrétegek rakódnak egymásra. Idővel kialakul egy ikonoklaszta instrumentális rész kavargó ritmikai meanderekkel és fenséges gitárfutamokkal, miközben Nicholls parancsoló énekstílusa egyre sötétebb hangulattal fűszerezi a dalt. Az epikus harmóniák valami letűnt, viktoriánus kor aurájáról gondoskodnak, miközben Nicholls szarkasztikus módon fest le egy boldogtalan szerelmi drámát. A csörömpölő basszusvonalakat és a cintányérokon felépülő ritmikai fokozást zseniális átmenet követi egy harcias szakaszba, újabb lehetőséget adva egy elágazó gitárimprovizációra.
A „The Thousand Days” kétségkívül a „The Wake” legkommerszebb alkotása, bár valószínűleg nem azzal a szándékkal készült, hogy a zenekar bármilyen módon bekopogtasson vele a rádiós listákra. A klasszikus IQ-felállás ezzel megalkotta a maga „pop” sztenderdjét, ami azonban csak akkor hangzik kommersznek, ha összevetjük a Nicholls vezette énekkel felvett anyag többségével. A kellemesen harmonizált akusztikusgitár-hangszerelés és a finom szintetizátor-textúrák összefonódása egy epikus refrénben kulminál, ahol a teátrális Nicholls ragyog a legjobban. Az album epikus csúcspontjáról a záró sztenderd, a „Headlong” gondoskodik, amely még ma is az egyik legjobb dolog, amit az IQ eddigi pályafutása során alkotott. Peter megkínzott énekes vallomása lassan feszült nyitódrámát teremt, miközben az ütős gitárfutamok, a festői orgonavariációk és a háttérben hatalmas szimfonikus hátteret adó mellotron-fenség felejthetetlen hangi kalandra viszi a hallgatót. Ezt ünnepélyes átmenet követi egy epikus szakaszba, ahol Nicholls az énekével egyenesen ambient kinyilatkoztatást produkál. A nagy fináléban Holmes még egy rendkívül érdekes gitárfrázist ránt elő a zsebéből, amely a szellemes szintetizátormotívummal együtt fenségesen vezeti ki az egészet egy diadalmas befejezésbe. Az album újrakiadása tartalmaz egy francia című bónuszdalt is, a „Dans le Parc du Cheatau Noir”-t, amely egyenrangú a „reguláris” rész anyagával. Itt is rendkívül sötét a hangulat, Nicholls szinte paranoid énekstílusával, felpörgetett ritmikus lüktetéssel és őrült záró gitárszólóval.
A „The Wake” messze nem az IQ legjobb albuma, mégis a korai korszakuk (a nyolcvanas évek) csúcspontját jelenti, egyben azt a pillanatot, amikor zeneszerzőként és hangszerelőként elérték a következő érettségi szintet. Nicholls folytatni akarta az addigi szimfoprogrockos vonalat, a zenekar többi tagja viszont valamivel kommerszebb irányra vágyott, miután látták, hogy néhány neo prog kortársnak kereskedelmileg is nagyon jól megy (valójában csak a Marillion volt ilyen példa). A végén a többség akarata győzött, és Nicholls (átmenetileg) búcsút mondott a zenekarnak, ami jó időre „kifújta az agyukat”, főleg a szövegek minősége és a művészi vízió tekintetében. A „The Wake” így hosszú ideig, egészen az „Ever” (1993) című albumig a klasszikus IQ-felállás hattyúdala maradt. Az IQ a következő két albumon az újhullámos elemekkel való kísérletezéssel egyre inkább elvesztette hitelét a progresszív rock rajongói körében, miközben a popslágerek „fogyasztóit” sem sikerült meggyőzniük az új irányvonallal, így Nicholls visszatérése a kilencvenes évek elején egyszerűen elkerülhetetlen volt.
Felállás
Peter Nicholls – ének, tamburin
Mike Holmes – gitár, szitár
Martin Orford – billentyűs hangszerek, fuvola, vokál
Tim Esau – basszusgitár és basszuspedál
Paul Cook – dob és ütősök
VENDÉGZENÉSZ:
Harun – tabla a „Corners” című dalban
Produkció
Mike Holmes és Tim Esau
Számlista
1. Outer Limits (8:15)
2. The Wake (3:12)
3. The Magic Roundabout (8:18)
4. Corners (6:20)
5. Widow’s Peak (9:12)
6. The Thousand Days (5:12)
7. Headlong (7:25)
Bónuszdalok:
8. Dans Le Parc Du Chateau Noir (7:37)
9. The Thousand Days (demo) (3:55)
10. The Magic Roundabout (demo) (6:27)
Az album játékideje: 67:08
