Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pallas
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 1999
Játékidő: 71:40
Értékelés: 4.5/5
A skót Pallas, a prog rock új hullámának „elveszett fiai” 1999-ben úgy döntött, hogy visszatér a színtérre a »Beat the Drum« albummal, amely az első stúdiólemezük 1986 óta, amikor megjelent a »The Wedge«. A szinte már elfeledett, de kultikus neo prog bajnokok visszatérésére rendkívül kedvező pillanatban került sor, hiszen ez alatt a hosszú idő alatt mindössze egyetlen tagcserét éltek meg (az eredeti dobost, Colin Frasert, akit nem érdekelt az újraegyesülés, 1998-ban Derek Froman váltotta), és zsebükben volt egy új szerződés a akkor még friss német Inside Out kiadóval, amely a rokon műfajú előadókat karolta fel. Ráadásul a progresszív rock iránti érdeklődés lassan újra növekedni kezdett, különösen a kilencvenes évek közepén feltűnt skandináv és amerikai harmadik hullámos revivalisták nyomán. A Pallasnak mindig rengeteg gondja volt az előző kiadójával, az EMI óriásával, amely a híres neoprog pályatárs Marillionnal ellentétben sehogy sem tudta biztosítani a zenekar számára a megfelelő promóciót és a sikeres stúdiómunkához szükséges feltételeket, így nem is meglepő, hogy a »Beat the Drum« csak a harmadik stúdióalbumuk lett a közel húsz éves fennállásuk alatt.
A régi Pallas-énekes, Alan Reed és a három eredeti tag, vagyis Niall Mathewson gitáros, Graeme Murray basszusgitáros és Ronnie Brown billentyűs a tizenhárom év alatt rengeteg új anyagot írt, és ennek legjobb darabjai közül került néhány a »Beat the Drum« albumra. A lemez stílusában nagyjából ott folytatja, ahol a Pallas a »The Wedge«-dzsel abbahagyta: szimfonikus progresszív rock, kemény rockos ethosszal, erős dallamos vonallal és intelligens szövegüzenetekkel. A Pallas mindig is a neo prog mozgalom egyik legkeményebb csapata volt, ezért nem meglepő, hogy az album már az elején egy pompázatos, energikus katalizátorral, a »Calls to Arms«-szal startol, ahol a szintetizátoros textúrák produkciója valamelyik AOR-banda szintjén mozog. Ez most kifejezetten jól áll a dalnak, mert a szimfonikus hangszerelés közé ékelt dallamos refrén így még nagyobbat üt, és kifejezetten emelkedett hangulatot teremt. Mathewson megélesített gitárfutamai igazi csemegék a fülnek, és a Pallas hangzásához bőséges adag epikus erőt tesznek hozzá.
A címadó szerzemény, amely mára a Pallas egyik klasszikusává vált, a nyitótételhez képest valamivel összetettebb szerkezetű. A finom bevezetés törékeny zongorafutamokkal és Reed szinte suttogó éneklésével nem tart sokáig, mert nyomban egy odaváló, nagyon ötletes átvezetés követi egy kiágazó, gazdag szimfonikus függönyökkel dúsított részbe. A dráma másodpercről másodpercre fokozódik, és az epikus, többszólamú refrénben éri el a csúcspontját, miközben a hatalmas gitár–billentyű harmóniák magas művészi színvonalat biztosítanak. A »Hide & Seek« újabb bizonyíték arra, hogy a Pallas a 13 év alatt sem veszítette el a fülét a pompázatos, ütős hangszerelésekhez és a himnikus refrénekhez, amelyek felett Reed jellegzetes hangja szorgalmasan parancsnokol, és mindig sikerrel gondoskodik a kiszámíthatatlan drámáról.
Az »Insomniac«, ahol elektronikusan kompresszált szintetizátoreffektek uralkodnak, és Reed egy pillanatra vokódert is használ, első hallásra meglehetősen furcsa kísérletnek tűnik, de aztán klasszikus Pallas-féle epikus utazássá alakul, ezúttal az emberi psziché és az álmok legmélyebb zugain át. A »Beat the Drum« egyik legérdekesebb száma kétségkívül az »All Or Nothing« a maga izgalmas billentyűs motívumával, amelyet hatalmas dobátvezetések és kiágazó basszusvonalak támogatnak, miközben Reed a kísérő vokális harmóniákkal párosulva csodásan megteremt egy rendkívül intenzív atmoszférát, amely egyetlen neoprogrock-rajongót sem hagy hidegen. Mathewson mindig is kiváló gitáros volt, és most sem hiányzik egy kiterjedt, erőteljes szóló, amely könnyedén „lefújja a hallgató fejét”, miközben a hangszeres rész alatt a háttérben skót duda is hallatszik. A kissé balladásabb »Spirits« is az album jobb pillanatai közé tartozik, bővelkedik a kontemplatív percekben, Reed pedig melankolikus hangulatban énekel, a háttérben megszólaló skót duda pedig ismét kifejezi az egyetlen skót (neo)progresszív rockcsapat nemzeti büszkeségét, amelynek sikerült kultikus státuszt kivívnia.
A »Man Of Principle« gyors tempójú, energikus katalizátor hatalmas refrénnel, ötletesen elhelyezett ütős gitárszakaszokkal és remekül harmonizált szintetizátortextúrákkal. A »Spirits« után amolyan várható, hogy az album egyik központi darabja a »Ghosts« címet viseli. Ez egy epikus méretű szimfonikus alapdarab, rengeteg melodramatikus szakasszal, amelyek emelkedett atmoszférájukkal ma is lenyűgöznek. A »Blood & Roses«, az album legéberebb pillanata, egy szerelmes ballada hatalmas zenekari hangszereléssel, Reeddel a vokális kontempláció csúcsán. Az első részében tulajdonképpen nem nyújt semmi különösebben megrázót, de az epikus hangszeres befejezés feljavítja az értékét.
A félig önéletrajzi »Wilderness Years«, amelyben Reed különféle metaforákon keresztül „szólal meg” arról, hogyan élt át a zenekar 13 év alatt minden hullámhegyet és hullámvölgyet, és hogyan került ki belőlük még erősebben, erőteljes, kemény rockos gitárfutamokat és összetett szintetizátortextúrákat tartalmaz, amelyek tovább mélyítik a komor hangulatot. Azt pedig, hogy a »Beat the Drum« minden idők legjobb neoprog teljesítményei közé sorolható, végül a záró epikus mestermű, a »Fragments Of The Sun« pecsételi meg, amelyet kivételes hangszerelési és szövegi mélység jellemez, ezért ma is a Pallas koncertklasszikusai közé tartozik. Ez az album ambiens és szerkezeti szempontból legösszetettebb darabja, amelyet a klasszikus progresszív rockbandák rajongói is élvezni fognak, élükön a Pink Floyddal (a gitár és a billentyűk ambiens harmóniái a központi motívumban, a produkcióval együtt, olyasmire emlékeztetnek, ami a Pink Floyd »A Momentary Lapse of Reason« albumáról (1987) kerülhetett volna le). Az ambiens fenség megteremtésében a legfontosabb tényező pedig minden bizonnyal Reed megható énekteljesítménye, amely a hatalmas zenekari hangszerelések között néhány megkopott, de mégis fontos életbölcsességet közvetít.
A Pallas a »Beat the Drum« albummal, a „feltámadás” után kiváló visszatérő lemezt készített, amely a kilencvenes évek végének számos érdekes (neo)progresszív rock kiadványa közt kissé háttérbe szorult, ám a zenekarnak végül sikerült vele a színtéren maradnia, és sikeresen építkezni a jövőre nézve. Teljesen új rajongótábort is szereztek maguknak a „megszállott” lengyel hívekben, akik a vasfüggöny leomlása után kiéheztek a minőségi prog rockra, és kivételes támogatásukkal a Pallast és a hozzá hasonló előadókat ma is életben tartják. A »Beat the Drum« egyes szerzeményei, ahogy az a zenekar színtérre való visszatérése óta szinte minden Pallas-albumra jellemző, minden újabb hallgatással „nőnek” a fülben, így az igazi értékük csak számos meghallgatás után tárul fel. Mellesleg: a Manfred Mann’s Earth Band »The Roaring Silence« (1976) klasszikusának borítójával való hasonlóság puszta véletlen.
Felállás
Alan Reed – ének
Niall Mathewson – gitár
Graeme Murray – basszusgitár
Ronnie Brown – billentyűk
Colin Fraser – dobok
Produkció
Niall Mathewson és Graeme Murray
Számlista
1. Call To Arms (6:29)
2. Beat The Drum (9:18)
3. Hide & Seek (4:43)
4. Insomniac (7:41)
5. All Or Nothing (4:53)
6. Spirits (5:41)
7. Man Of Principle (5:44)
8. Ghosts (8:16)
9. Blood & Roses (4:52)
10. Wilderness Years (6:02)
11. Fragments Of The Sun (8:01)
