Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 51:29
Értékelés: 4/5
Valószínűleg 2014-ben egyetlen progresszív rock album sem keltett akkora várakozást és nem kapott annyi figyelmet bizonyos zenei médiumoktól, mint a legendás Yes legújabb stúdiómunkája, a költői című „Heaven & Earth”, amelyhez ismét remek borítót készített a zenekar régi grafikusa, Roger Dean. A „Heaven & Earth” újabb korszakváltó lemez az angol progresszív rock úttörőinek, hiszen ez az első stúdióalbumuk az új énekessel, az amerikai Jon Davisonnal (Glass Hammer), aki a 2014-es koncertturnék alatt a rajongók többségét meggyőzte arról, hogy remek választás volt. A kritikusok többsége egyetértett abban, hogy Davison szerencsés csere a gyakorlatilag pótolhatatlan eredeti énekes, Jon Anderson helyén, hiszen néhány Yes-klasszikuson az ő hangja még „andersonosabban” szól, mint maga Anderson.
A legendás banda többi tagjához képest viszonylag fiatal Davison, aki egyben tehetséges dalszerző és tisztességes gitáros is, már az amerikai szimfonikus prog zenekarban, a Glass Hammerben bebizonyította, hogy olyan abnormálisan magas hangfekvésekig is el tud jutni, amelyeket a megöregedett Anderson manapság már nem képes elérni, miközben a két énekes hangszíne között megdöbbentő a hasonlóság. A vén rókák – Chris „Fish” Squire basszusgitáros, a zenekar egyetlen alapítótagja, Steve „Mr. Owl” Howe, a gitár zsenije, Alan White dobos és Geoff Downes billentyűs, aki párhuzamosan az Asiában is keresi a kenyerét – ezúttal bölcsen választottak új Yes-énekest.
A Yes a középszerű alatti „Fly From Here” (2011) és a kanadai Benoit Davidnel (ex-Mystery) – Anderson helyén – lezajlott sikertelen epizód után, aki a turné végére majdnem elvesztette a hangját, egyszerűen nem engedhetett meg magának még egy hasonló égést. Davisont állítólag már az elejétől Anderson utódjának szánták, de akkor egy ügyetlen telefonos malőr miatt nem válaszolt időben a zenekar felkérésére. Ezt egy gyenge stúdióalbum és egy turné követte, amelyekre a zenekar aligha lehet büszke, így nem csoda, hogy megszakították az együttműködést egykori tagjukkal és producerükkel, Trevor Hornnal (ex-The Buggles) és ezúttal inkább Roy Thomas Bakerrel fogtak össze (Queen, Foreigner, Jon Anderson, Ozzy Osbourne, Hawkwind, Alice Cooper és a The Cars csak néhány azok közül a zenei nevek közül, akikkel dolgozott), egy újabb nagy tiszteletnek örvendő producerrel, akivel a hetvenes évek végén már rövid ideig együtt dolgoztak, bár abból az együttműködésből akkor „semmi épkézláb” nem született.
Most egészen más a történet, hiszen a „Heaven & Earth” sok szempontból a Yes egyik legjobb albuma a hetvenes évek vége óta, ami egyenesen hihetetlen, ha belegondolunk, milyen gondokkal – főleg művészi hitelesség tekintetében – küzdött a zenekar közvetlenül David távozása után. Éppen ezért a Yes a „Heaven & Earth” megalkotásakor, amely pillanatokra rettentő „retró” 70-es hangzású, ugyanakkor az egyik legfrissítőbb, legjobban áramló és legdallamosabb lemezük az 1983-as kultikus „pop” album, a „90125” óta, teljesen más szerzői megközelítést alkalmazott, mint a „Fly From Here” esetében. Ahelyett, hogy a The Buggles 80-as évekbeli „selejtanyagát” dolgozták volna át, az egyes, teljesen új szerzemények létrehozásában a banda minden tagja egyenrangúan részt vett, az újonc Davisont is beleértve. Ez a rendkívül üdvözlendő tény a „Heaven & Earth” első másodpercétől megmutatkozik.
Az album az elejétől a végéig igazán varázslatos, atmoszférikus pecséttel átitatott, amelyen át hosszú idő után először (utoljára a „Mangification” című lemezen, 2001-ben) újra életre kel a zenekar jellegzetes „zöld nyelve”. A ritmusszekció a Yes-nél évtizedek óta a legmegbízhatóbb és legkövetkezetesebb pont maradt, ami nem meglepő, hiszen Alan White Chris Squire után a leghosszabb ideje, megszakítás nélkül van a zenekarban. Squire a legtöbb dalban dallamos, felismerhető futamaival varázsol el a Rickenbacker basszusgitárján. A kissé berozsdásodott (zeneileg és fizikailag is) Steve Howe, aki az elektromos gitár mellett sokat használja a pedal steelt és az akusztikus gitárt is, az egyes gitárvariációk megalkotásakor érezhetően ötletesebb, mint a „Fly From Here” idején.
Még Downes is, akit a múltban sokszor kritizáltak, mint a legendás Rick Wakeman gyengébb pótlékát, most a gazdag billentyűs pályafutása néhány legösszetettebb és legváltozatosabb hangszerelését mutatja be, miközben gondosan kerüli a 80-as évek szintetizátorhangzásának túlzott használatát, amelyről a legtöbben még mindig leginkább ismerik. Külön történet maga Davison, az album legfőbb „sztárja”, aki az énekével gyakorlatilag újjászülte az igencsak kifáradt progrock-veterán bandát. Minden tiszteletünk mellett Jon Anderson iránt, aki továbbra is a Yes abszolút hangja, be kell ismerni, hogy ezúttal egyáltalán nem hiányzik, és olykor szinte elfelejtjük, hogy az éneklést egy jóval fiatalabb ember végzi.
A Yes a „Heaven & Earth” lemezen a hipnotikus, atmoszférikus árnyalatok megteremtését akarta előtérbe helyezni a szólisztikus technikai bravúrok bemutatásával szemben (persze abból sincs hiány az egyes számokban, úgyhogy a rajongók különböző ízlése és vágyai ezúttal teljesen kielégülhetnek), ezért az egyes szerzemények mind rövidebbek tíz percnél. Ez azt jelenti, hogy a „Heaven & Earth” nem tartalmaz egyetlen szupereposzt sem a régi klasszikusok, például a „Close To The Edge” vagy az „Awaken” stílusában, ami egyfelől elég jó döntés, hiszen különben számos kritikus már az új énekessel készült első albumon nagyképűséggel vádolta volna őket. Mindegyiket a hangszerelések dallamos és pozitív természete jellemzi, ahogy az egy Yes-lemeztől elvárható, a túlzott „pop” tömörségtől való félelem pedig egy pillanat alatt elszáll, főként a hangszeres részekben, ahol a tapasztalt, agyafúrt rókák nem fukarkodnak a bravúros improvizációkkal.
Már a nyitó „Believe Again”, amelyben ünnepélyes szimfonikus hangszerelések uralkodnak, alaposan feltölti a hallgatót pozitív energiával és életörömmel, ami különösen igaz az éteri, többszólamú refrénre, amelyen érezni, hogy a Yes, úgy, ahogy a legszívesebben emlékeztünk rájuk, a „Heaven & Earth” lemezen végre visszatért. Sokan egy pillanatra elfelejtik hallgatás közben, hogy a vezető vokált nem Anderson énekli, aki felfedezte az ifjúság csodaelixírjét, hanem Davison, aki úgy énekel, ahogyan Anderson a legjobb időszakaiban. Steve Howe nem lenne a legösszetettebb és legkiszámíthatatlanabb gitármesterek egyike, ha nem rukkolna elő egy rendkívül merész improvizációval, amely ideálisan olvad össze Downes rétegzett szintetizátor-textúráival. A szövegek ott folytatódnak, ahol Anderson „legutóbb letette a tollát”, hiszen tele vannak spiritualitással, az élet ünneplésével és az egyéni megvilágosodásra való felhívással, vagyis klasszikus Yes-lírai témák, bár Davison hozott bele valamennyit a saját lírai pecsétjéből is.
A „The Game” újabb remek alkotás, amely minden régi rajongót boldoggá tesz, és ínycsiklandó keveréke a klasszikus, nosztalgikus és a modern, atmoszférikus lüktetésnek. Van itt hipnotikus vokális harmónia és epikus refrén, amelyben Davisont a kísérővokálokon Squire és Howe kíséri lelkesen, kiszámíthatatlan és dinamikus tempóváltások, valamint gyönyörű, szimfonikus átmenetek a gitár- és szintetizátor-harmóniák között. A „Step Beyond” szellemes szintetizátor-motívummal nyit, miközben „Mr. Owl” eleven gitárfrázissal lep meg. Davison és két vokális társa fokozatosan emelkedő, fényes atmoszférát teremt, miközben a háttérben hatalmas szimfonikus hangszerelések hullámzanak, Downes legötletesebb munkái közé tartozva ezen az albumon. A lírai spiritualizmussal teletömött „To Ascend” kellemes akusztikusgitár-dallammal indul, amelyet a háttérben rétegzett szimfonikus függönyök támogatnak, miközben számos ritmikai variáción át kibontakozik egy kissé melankolikus, de atmoszférikusan még mindig rendkívül emelkedett motívum. Ez minden bizonnyal az egyik legjobb pillanata ennek a minőségében rendkívül kiegyensúlyozott albumnak, mert markáns nosztalgikus hangulatával a hallgatót egy szempillantás alatt visszarepíti valami (nem feltétlenül csak zenei értelemben) sokkal romantikusabb időbe.
Az „In A World Of Our Own” lassú tempóval és érdekes ütőhangszer-hangzással nyit, miközben Howe gitárfrázisának ezúttal kissé bluesos csengése van. Davison itt meggyőzően bizonyítja, hogy mélyebb fekvésben éneklve is ugyanilyen hiteles, a refrénben pedig Squire is jól hallhatóan kiemelkedik, aki nem hagy fel azzal, hogy dallamos basszusvonalaival elbűvöljön. Downes közben néhány rövidebb dallamos futamot is bemutat a mini moogon, miközben Howe gitárimprovizációi megint igazi csemegét jelentenek minden proggurmandnak. A „Light Of The Ages” pompás, szimfonikus, hangszeres bevezetőt tartalmaz, amelyben főleg Howe és Downes a lenyűgöző. Az akusztikus gitár belépésével Davison éneke is beúszik a fődallamba. A határozottan pozitív cím ellenére ez az egyetlen, olykor kissé sötétebb alkotás az albumon, mivel az atmoszférikus árnyalatok és az összetett ritmikai variációk lenyűgöző tempóban váltogatják egymást.
Az „It Was All We Knew”, amely hamisítatlan dallammal és éteri vokális harmóniákkal büszkélkedhet, a legtömörebb alkotás a „Heaven & Earth” lemezen. Ennek ellenére atmoszférikus szempontból rendkívül gazdag szerzemény, amely néhány igen agyafúrt és merész gitárvariációt és improvizációt tartalmaz a fáradhatatlan Howe rendezésében. Az éteri vokális harmóniák áradása már régen nem volt olyan lenyűgöző, hogy a hallgatót egy pillanat alatt intenzitásával hipnotizálja.
A záró remekmű, a „Subway Walls” felépítésében a legambiciózusabb szám a „Heaven & Earth” lemezen. Drámai, zenekari nyitányal indul, amely Downes szerzői és hangszerelői megközelítésére jellemző, majd bekapcsolódnak az összetett és egyben dallamos basszusvonalak és a kicsattanó gitárfutamok. White is elvarázsol néhány rendkívül intelligensen megkomponált dobátvezetéssel, a kiváló szám csúcspontja pedig az ünnepélyes, többszólamú refrén Davison „búgó” vezényletével. Itt mind a négy hangszeres szánt időt a szólóimprovizációkra, amelyek közül ki kell emelni Downes huncutkodását a mini moogon és Howe elszabadulását az elektromos gitáron.
A „Heaven & Earth” az, aminek a „Fly From Here” közvetlen folytatásának kellett volna lennie, ha az elmúlt évek eseményei egy kicsit másképp alakulnak – a Yes egyik legjobb albuma az „aranykor”, a hetvenes évek vége óta. A Yes ezúttal egészen más arcát mutatta, mint három évvel ezelőtt, hiszen nagyon régóta nem szóltak ennyire frissen, fiatalosan és lelkesen, amikor a „zöld nyelvüket” elevenítik fel. A „Heaven & Earth” sikeresen ötvözi a múltat a jelennel, mert a szerzemények többsége a klasszikus Yes atmoszférikus pecsétjét viseli, ugyanakkor az album produkciós szempontból, és helyenként szerzeményileg is (jó néhány frissítő ötlet van rajta) hű a mai időkhöz. A számok közötti áramlás a dallamos fülbemászóság és a vokális harmóniák mellett, miközben a lemez egy szempillantás alatt elszalad, egyszerűen lenyűgöző, így a „Heaven & Earth” minden bizonnyal sok régi hívet el fog bűvölni.
Felállás
Jon Davison – ének, akusztikus gitár (1. és 6. szám)
Steve Howe – gitár, vokál
Chris Squire – basszusgitár, vokál
Geoff Downes – billentyűs hangszerek
Alan White – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Roy Thomas Baker
Számlista
1. Believe Again (8:02)
2. The Game (6:51)
3. Step Beyond (5:34)
4. To Ascend (4:43)
5. In A World Of Our Own (5:20)
6. Light Of The Ages (7:41)
7. It Was All We Knew (4:13)
8. Subway Walls (9:03)
