Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Sebastian Hardie
Kiadó: Import
Megjelenés: 2012
Értékelés: 4/5
Az ausztrál szimfonikus progresszív rock hősei, a Sebastian Hardie 2012-ben, hosszú hallgatás után, akkor tértek vissza az élők sorába egy új stúdióalbummal, a »Blueprint«-tel, amikor erre a legkevésbé számított bárki. Ezt a kultikus csapatot még a progresszív rock rajongói közül is csak egy maroknyian ismerik, most pedig újra összeállt abban a klasszikus felállásban, amely a hetvenes évek közepén megalkotta a szimfoprog-hívők körében nagyra becsült »Sebastian Hardie« (1975) és »Windchase« (1976) albumokat. Ez azt jelenti, hogy Mario Millo gitáros-énekes és Toivo Pilt billentyűs eltemette a csatabárdot a Plavsic fivérekkel, Peter basszusgitárossal és Alex dobossal. A hetvenes évek végén ugyanis bírósági vitába keveredtek a Sebastian Hardie név használatának jogáról, emiatt rövid ideig kénytelenek voltak Windchase néven működni. A kilencvenes évek közepén ugyan tartottak egy rövid koncertegyüttlétet, és kiadták a »Live In LA« (1997) élő albumot, de utána megint nagyon sokáig nem hallatott magáról a tábor, így a »Blueprint« a kultikus ausztrálok első olyan lemeze 36 év után, amely teljesen új szerzeményeket tartalmaz.
A »Blueprint« bizonyítja, hogy a szerzői megközelítésük ennyi év alatt nem sokat változott, ami egyfelől mindenképp jó hír, hiszen az új album e tekintetben egyáltalán nem okoz csalódást. A hangzásukat a Sebastian Hardie ugyan kissé „korszerűsítette” a modern produkcióval és a mellotron hiányával, amely valaha igen fontos szerepet játszott a zenéjükben. A Sebastian Hardie mindig is a brit prog úttörőinek hűséges tanítványa volt, élen az Yesszel, a Genesisszel és a Cameltel, ami az album minden szerzeményén érezhető. Még mindig a hangulatokban gazdag, szimfonikus progresszív rockra esküsznek, erős dallamos háttérrel és ízes hangszerelésekkel, amely gyorsan befogadható, ugyanakkor ritmikailag elég összetett ahhoz, hogy hallgatás közben soha ne unatkozz.
A nosztalgikus »I Wish« nyitányában hosszú hangszeres szakasz vár számos tempóváltással, hevesen száguldó orgonamenetekkel és minőségi gitárfrázisokkal, amelyekkel rögtön sikerül titokzatos, kissé éteri atmoszférát teremteniük. Millo hangja jól átvészelte az évek múlását, megőrizte felismerhető tónusát, merész gitárimprovizációs képessége pedig teljesen érintetlen maradt.
A »Vuja de«, a déjà vu fogalmára épített, nem túl szellemes szójáték, néhány jazzfúziós ritmikai árnyalatot is tartalmaz, miközben a hammondorgona retró hangzása a slide gitárral párosítva kissé a klasszikus Santanát idézi, ami szintén fontos hatás a Sebastian Hardie hangzására. Millo az elmúlt három évtizedben az ausztrál közönség előtt inkább sikeres szólózenészként és filmzene-szerzőként vált ismertté, de ettől még zseniális gitáros maradt, amit a középrészben egy újabb gyönyörű szóló bizonyít. Jó hallani, hogy a zenekar tagjai nem felejtettek el játszani a hangszereiken, és még mindig technikás, hangulatteremtő vén rókák.
Az »Art of Life«, az akusztikus irányú keresztezés a szimfoprog-eposz és a power ballada között, az album első olyan dala, amely kicsit „modernebbül”, sőt enyhén kommersz módon szól, főleg a produkciót és a többszólamú dallamokat illetően, bár minden más tekintetben tökéletesen „old school” szimfoprog. A Sebastian Hardie itt újra megmutatja, hogy a fenséges szimfonikus hangszerelések építésének és a bravúros improvizációk kibontásának finom érzéke mellett a mai napig kivételes füle van a dallamosságra, ezért kétségtelen, hogy ha a nyolcvanas években is a színtéren lettek volna, biztosan átmenetileg egy rendkívül érdekes AOR-zenekarrá alakultak volna.
Az »I Remember« blues-gitárfrázissal indul, miközben a szintetizátor hatalmas hullámai fenséges atmoszférát építenek, amely a hallgatót egy pillanat alatt beburkolja nosztalgikus energiájával. Az ambiciózus »Another String…« néhány rendkívül érdekes és összetett basszusmenetet tartalmaz, a magas vokális harmóniák pedig elsőrangú meglepetést jelentenek. A hangszeres rész külön fejezet: remek improvizációs interakció zajlik benne a gitár és az orgona között. A rövid záró szerzemény, a »Shame« melankolikus gitárszólamokat és fenséges szimfonikus hátteret tartalmaz, ami harmonikus kombinációban méltó lezárást ad ennek az összességében nagyon tetszetős stúdióteljesítménynek.
A »Blueprint« épp elég modern album ahhoz, hogy a Sebastian Hardie a 21. században is releváns szimfoprog-mester maradjon, miközben a zenekar megőrizte azt az eklektikusságot és kifinomultságot, amelyről mindig is felismerhető volt, így mindenképp jó látni, hogy a Sebastian Hardie egy túlságosan hosszú szünet után visszatért a színtérre. Egy olyan csapattól, amely több mint harmincöt éve nem adott ki új szerzeményt, a körülbelül 40 perc zene ugyan kevésnek tűnik, de ez is azt mutatja, hogy a Sebastian Hardie megmaradt „a régi iskola harcosának”.
Felállás
Mario Millo – gitár, mandolin, ének
Toivo Pilt – billentyűs hangszerek
Peter Plavsic – basszusgitár
Alex Plavsic – dob, ütőhangszerek
Produkció
Sebastian Hardie
Számok listája
1. I Wish
2. Vuja de
3. Art of Life
4. I Remember
5. Another String…
6. Shame
