Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Windchase
Kiadó: Musea
Megjelenés: 1977
Játékidő: 57:41
Értékelés: 3.5/5
A »Symphinity« valójában a Sebastian Hardie, az ausztrál szimfonikus prog rock oszlopos tagjainak harmadik stúdióalbuma volt, de a zenekar egy elég ostoba bírósági döntés miatt kénytelen volt Windchase néven kiadni, vagyis a második stúdiólemezük címe alatt. A Sebastian Hardie névhasználati jogát ugyanis a bíróság a volt tagnak, Peter Plavsic basszusgitárosnak ítélte, aki 1976-ban kilépett a zenekarból, hogy a bátyjával, Alex dobossal együtt a rock ‘n’ roll revival-banda The Studs-hoz csatlakozzon. Mario Millo gitárvirtuóz-énekes és Toivo Pilt billentyűs nem akarta feladni, ezért Windchase néven új ritmusszekció után néztek.
Doug Bligh dobosban (ex-Galadriel) és Duncan McGuire basszusgitárosban (ex-Ayers Rock) még a szeszélyes Plavsic fivéreknél is jobb ritmusalapot találtak, a „Symphinity” mégis tökéletes stílusbeli folytatása lett az előző Sebastian Hardie-albumnak, a „Windchase”-nek, azzal a lényeges különbséggel, hogy a dúsgazdag szimfonikus hangszerelések közé itt valamivel több jazz rock fúziós elem is bekerült. A brit prog rock színtér hatása – élükön a Camellel, a Yes-szel, az ELP-vel, a Genesisszel, a Pink Floyddal és az ELO-val – a legtöbb szerzemény megoldásaiban tetten érhető, és a legjobbak azok, amelyeket Millo írt, aki később az ausztrál filmgyártás megbecsült zeneszerzője lett.
A „Forward We Ride” instrumentális szám, Pilt rövid zongoranyitánya az ambiciózus „Horsemen to Symphinity” című epikus darabhoz, amely az album stílusában igencsak változatos központi, tartópillér-kompozíciója. A „Horsemen to Symphinity” a nyitó ütemekkel és a gitár–orgona harmóniák monumentális hullámzásával sokakat azonnal a klasszikus Camelre fog emlékeztetni, miközben a jazzes ritmikai árnyalatok végig mozgalmasan tartják ezt a szimfonikus eposzt. Millo énekhangja, amely John Wettont (Asia, ex-King Crimson) idézi, szépen megtartja és összefogja a szerzemény dallamszerkezetét, finoman szólaló gitárimprovizációi pedig igazi csemegék a fülnek.
A „Glad to Be Alive” című számban, ahol hatalmas zenekari hangszerelések uralkodnak, a Windchase kissé kommerszebb arcát mutatja, és az ELO nyilvánvaló hatását meg sem próbálják eltitkolni ebben a kísérletben. Az énekharmóniák, főleg a refrénben, kiválóan sikerültek, ahogy a nosztalgikus, pompázatos zenekari hangszerelések is, bár a pozitivista szöveg helyenként kissé naivra sikeredik. A gitáron megszólaló bluesos dallam, amely az első átvezetéssel érkezik, egy pillanatra a klasszikus Yes-t idézi, vagy olyasmit, amit akár Steve Howe is kitalálhatott volna, a „ciciban čeveljčki”-hangulatú, vidám szakasz viszont a lehető legpretenciózusabbra sikerült.
Az egyik legjobb ausztrál gitármester megrázó improvizációival különösen a melankolikus, melotronnal átitatott „Gypsy” című instrumentálison villog, amelyben nem lehet nem észrevenni a Santana-hatásokat. A „No Scruples”, amely afféle prototípusa annak, amit négy évvel később az Asia jóval kiérleltebb formában mutatott meg, szórakoztató orgonavariációkat és súlyos melotronfüggönyöket tartalmaz. Ez a szokatlan szimfonikus prog/proto-AOR hibrid, amelyben egy-egy részletnél a Yes hatása sem hiányzik, összetett hangszeres szekciót rejt orgona- és gitárimprovizációkkal.
A közel 10 perces jazzfúziós remek, a „Lamb’s Fry” a progrockos hangszerelési és ritmikai merészség tekintetében minden bizonnyal a legkidolgozottabb (és így a legjobb) alkotás a „Symphinity”-n, bár a tojássütögetéssel és bégető birkákkal tarkított pszichedelikus bevezetés mindenkit azonnal a Pink Floydra fog emlékeztetni. A bravúros ritmikai kitérők és az ütőshangszeres sokszínűség kicsit az akkoriban aktuális brit fúziós zenekarok, a Pierre Moerlen’s Gong és a Brand X bevett gyakorlatát idézik, az elektromos gitáros és billentyűs improvizációk pedig valóságos balzsamot jelentenek minden jazz fusion-gurmének. A „Non Siamo Perfetti” rövid, neoklasszicista szóló akusztikus gitáron, egy olasz származású gitárvirtuóz előadásában, amilyet valószínűleg Steve Hackett (ex-Genesis) is szívesen hallgatott volna. A záró „Flight Call” kifejezetten kommerszre vett, mindenekelőtt pedig nem túl ihletett darab, amely inkább egy hetvenes évekbeli romantikus nyálfilm aláfestésére emlékeztet, mint szimfonikus progresszív rockra, így ez az album legfelejthetőbb alkotása. A „Symphinity” CD-változata bónuszként tartalmazza a „Horsemen to Symphinity” 1998-as élő, megnyújtott verzióját is.
A „Symphinity” szolid (és ideiglenes) lezárása volt a valószínűleg legismertebb ausztrál prog rock banda pályafutásának, még ha nem is Sebastian Hardie, hanem Windchase néven jelent meg (ahogy az egyébként illett volna). A Windchase, illetve a Sebastian Hardie fő baja az volt, hogy a „Symphinity”-vel nem csináltak semmi igazán újat vagy különösebben izgalmasat, olyat, amit európai szimfonikus prog kortársaik ne csináltak volna meg legalább ugyanilyen jól vagy jobban, bár egyes számokat technikai és hangulati szempontból briliánsan játszottak el, és a Millo–Pilt szerzőpáros ausztrál viszonylatban valóban kivételes potenciállal rendelkezett a „nagy tettekre”.
Felállás
Mario Millo – ének, gitár, mandolin
Toivo Pilt – billentyűs hangszerek, vokál
Doug Bligh – dob, ütőhangszerek, vokál
Duncan MgGuire – basszusgitár
Produkció
Gerry Stevens és a Windchase
Számlista
1. Forward We Ride (1:39)
2. Horsemen to Symphinity (8:33)
3. Glad to be Alive (8:06)
4. Gypsy (4:47)
5. No Scruples (6:29)
6. Lamb’s Fry (9:39)
7. Non Siamo Perfetti (1:57)
8. Flight Call (4:36)
Bónuszszám:
9. Horsemen To Symphinity (live performance – Mario Millo & Men From Mars 1998) (11:55)
Képgaléria
