Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Traffic
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 1968
Játékidő: 40:24
Pontszám: 4/5
A Traffic azok közé a progrockos úttörők közé tartozott, akiket pályájuk elején két stílusirány húzott két felé, és ez gyakran vezetett néhány rendkívül eklektikus és innovatív szerzői teljesítmény (váratlan) megszületéséhez. Az akkori zenerajongók körében eléggé népszerűek voltak, hiszen korán bebizonyították, hogy az eklektikus jamek mellett dallamos slágereket is tudnak írni, de a bandában nem volt meg az igazi egység ahhoz, hogy magasabb művészi szintre emelkedjenek. A legendás énekes és multiinstrumentalista Steve Winwood, a sajnos már elhunyt dobos/énekes/szövegíró Jim Capaldi és a fúvós/basszusgitáros Chris Wood afelé hajlottak, hogy a Traffic eltávolodjon a korai pszichedelikus hatásoktól, és teret engedjen a blues-, folk- és jazz rock elemeknek, míg Dave Mason gitáros a pszichedelikus popra esküdött.
Mason elégedetlensége 1968 januárjában érte el a csúcspontját: a kiváló, és a korai progresszív rock fejlődése szempontjából rendkívül fontos „Mr. Fantasy” (1967) című Traffic-debütalbum sikere után úgy döntött, hogy otthagyja kísérletezőbb hajlamú társait. A saját útján azonban nem maradt sokáig. Miután producerként kipróbálta magát a szintén úttörő progrockos kortárs Family „Music in a Doll’s House (1968)” című debütalbumán, ahol megismerkedett a későbbi Blind Faith- és Traffic-basszusgitárossal, Rick Grechhel is, úgy döntött, újra összeáll a régi haverokkal a következő, igen egyszerű című lemezen, a „Traffic”-on. Nem is sejtette, hogy ez az album pályája néhány kulcsfontosságú szerzeményét, és ezzel a legkedveltebb Traffic-dalok egy részét is magában fogja foglalni. Csakhogy a bandában végzett munka megint kezdte szűknek érezni, ezért 1968 októberében, még a „Traffic” megjelenése előtt másodszor is elhagyta őket, ami végül hozzájárult az (első) feloszlásukhoz.
A Winwood/Capaldi/Wood trió és Mason közti gyenge alkotói és emberi kémia ellenére ez az instabilitás alig érezhető a „Traffic” albumon. Bár a lemez sok tekintetben korának tipikus terméke, egyes dalai pályájuk kulcsművei közé tartoznak, a rövidebb közbeeső jamek pedig igazi fülöncsiklandozó csemegék a ‘romantikus korszak’ rockvirtuózainak minden rajongója számára. Hogy ki a banda vezére és fő sztárja, abban már akkor sem volt kétség. Winwood, aki nem sokkal a Traffic feloszlása után társalapítója lett a rövid életű Blind Faith szupergroupnak, zúgó Hammond-orgonafutamaival a korai Traffic-hangzás fő attrakciója volt, miközben már akkor is a rockénekesek elitjébe tartozott.
Ennek ellenére az egyes szólamok viszonylag demokratikusan oszlottak el, és a „Traffic”-on Mason elektromos és akusztikus gitáros eklekticizmusa is sok helyet kap. Szép bizonyíték erre már a nyitó burleszk, a „You Can All Join”, ahol Mason pimasz, blueszal fűszerezett gitárvariációkkal ragyog, szarkasztikusan nyugodt hangja pedig szépen fenntartja a játékos hangulatot. Az efféle tréfás alkotásokból a Traffic pályája során jócskán összehozott néhányat. A „Pearly Queen”, amelyben a mulatós kedvű vezér, Winwood viszi a főszerepet, a szatirikus bohóckodás újabb példája: a botlásra csábító, blueszos gitárriff és a ‘nyihogó’ szájharmonika mellett Capaldi szövege is az iskolás humor határát súrolja, hiszen a női ‘gyöngysor’ a szexuális aktus fináléjára utal.
Mason érzéke a bluesalapú, kompakt popszámokhoz a Traffic-klasszikus „Don’t Be Sad”-ben mutatkozik meg, amely remek példája a két fő énekes vokáljai kitűnő összehangolásának, különösen a dallamos refrénben. A „Who Knows What Tomorrow May Bring” kissé rejtélyes darab Winwood zúgó Hammond-orgonafutamaival, ami kiválóan harmonizált, szenvedélyes énekmegközelítéssel párosul, Capaldi szétszórt dobbetétjei mellett soul-elemekből sem hiányzik. A folkrockos hangvételű „Feelin’ Alright?”, amelyet a ‘megalkuvásra képtelen’ Mason énekelt és írt, a Traffic egyik legnépszerűbb örökzöldje lett: számos feldolgozást megélt, és olyan különböző előadóknak hozott szép sikert, mint Joe Cocker, a Grand Funk Railroad, a Three Dog Night, a Rare Earth és a The Jackson 5. A dallamos refrén könnyen megragad a fülben, miközben Wood szaxofonos is megmutatja magát merész improvizációival.
A „Vagabond Virgin” tipikus angol fekete humort sugároz, ami a Traffic esetében mindig a legtermészetesebb dolgok közé tartozott, miközben a dinamikus ütőhangszer-használatnak köszönhetően ‘karibi’ hangulat uralkodik rajta. A folkból egy csipetnyit Wood fuvolája is hoz, a humoros vokális harmóniák pedig Mason vezényletével újra és újra nevetésre késztetnek. A „(Roamin’ Thru The Gloamin’ with) 40,000 Headmen”, egy újabb folkrockos kísérlet, ezúttal Winwooddal az éneken, szokatlan szöveget tartalmaz egy képzeletbeli kalandorról, aki egy elrejtett kincs fosztogatása közben megsebesül. Itt sem hiányoznak a sokféle fuvola- és ütőhangszer-improvizációk.
A kissé jazzesebb „Cryin’ to Be Heard”-ben ismét Mason veszi át az énekes pálcát, akit a háttérben bőségesen kísérnek Winwood vokális harmóniái, közben pedig Wood rendkívül határozott szopránszaxofonja is besurran. A „No Time To Live” sötétebb hangulatot árul el a Hammond-orgona és a zongora drámai futamai, valamint a melankolikus szaxofon révén, miközben Winwood teátrális és a változatosság kedvéért rendkívül komoly énekmegközelítése a fájdalomtól szinte marcangol. A záró „Means to an End”-ben Steve újra felidézi a blues iránti szerelmét, és a pattogó ritmusok és határozott gitárfutamok mellett szenvedélyes vokális produkcióval remekel. Az album 2000-es CD-újrakiadása ismét tartalmaz néhány bónuszdalt, köztük két olyat, amely a „Here We Go Round the Mulberry Bush” című filmben szerepelt, és minőségben felér a ‘szabályos’ anyaggal: ezek a „Here We Go ‘Round the Mulberry Bush” és az „Am I What I Was Or Am I What I Am”. A másik három bónuszdal a harmadik Traffic-albumon, az első feloszlásuk után megjelent „Last Exit”-en (1969) bukkant fel.
Egy olyan bandánál, amelynek gondja akadt az alapító, fő gitáros hűségével, szinte hihetetlen, hogy a „Traffic” album egészében véve végül ennyire jól sikerült, sőt néhány felejthetetlen Traffic-klasszikust is összehozott. Mint említettem, ez az állapot nem tartott sokáig, és amikor Winwood 1969-ben úgy döntött, hogy a Blind Faithnél próbál szerencsét, úgy tűnt, vége mindennek, de a Traffic csillagai még mindig kegyesek voltak, és 1970-ben véletlenül újra összeálltak, erősebben, mint valaha, de Mason nélkül. Utóbbi egy rövid, az 1971-es Traffic-turnén eltöltött koncertes közjátékot leszámítva már nem akart részese lenni a történetüknek, inkább a szólókarrierjének szentelte magát.
Felállás
Steve Winwood – ének, gitár, zongora, billentyűk, orgona, basszusgitár
Dave Mason – ének, gitár, szájharmonika
Jim Capaldi – dobok, ütőhangszerek, vokál
Chris Wood – fuvola, szopránszaxofon, tenorszaxofon, basszusgitár, ütőhangszerek, harangok
Produkció
Jimmy Miller
Számlista
1. You Can All Join In (3:40)
2. Pearly Queen (4:21)
3. Don’t Be Sad (3:25)
4. Who Knows What Tomorrow May Bring (3:15)
5. Feelin’ Alright (4:20)
6. Vagabond Virgin (5:22)
7. Forty Thousand Headmen (3:14)
8. Cryin’ To Be Heard (5:12)
9. No Time To Live (5:20)
10. Means To An End (2:35)
