Előadó: Danger Danger
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 50.41
Értékelés: 5/5
Jó reggelt, Danger Danger! Majdnem gyökeret eresztettem a földbe, annyit vártam az új stúdióalbumotokra! A Danger Danger utolsó igazi stúdiókiadványa, a fenomenális „Return Of The Great Gildersleeves” 2000-ben jelent meg, azóta tehát egy jó 9 év telt el. Hja, hogy is szól az a mese, amit derék ősapáink meséltek? Kilenc hegyen, kilenc vizen túl… lapul kilenc hosszú év várakozás egy új Danger Danger albumra. Vajon megérte kivárni? Ohoho! Még kételkedsz?
Két kulcsfontosságú pillanatot kell kiemelni az elmúlt 9 évből. Az első az egyedülálló gitárvirtuóz, a gyorskezű Rob Marcello csatlakozása, aki a Danger Dangerrel már 2005-ben bemutatkozott egy hivatalos kiadványon, annak a felállásnak a tagjaként, amely a „Live & Nude” koncertalbumot rögzítette. A másik fontos dolog, ami az utóbbi időben meghatározta a zenekart, Ted Poley visszatérése. Igen, Ted Poley az a fickó, aki az első két stúdióalbumot és a „Cockroach”-et énekelte fel, aminek harmadikként kellett volna megjelennie, de a dolgok akkoriban annyira összebonyolódtak a zenekar körül, hogy ezt a históriát inkább tartogassuk egy másik alkalomra.
Paul Laine vagy Ted Poley? Ez nem sokat számít. Mindkét énekes kiváló. Csak apró árnyalatok vannak köztük, de azok azért jól érződnek a Danger Danger albumok arculatán. Paul Laine hangszíne kicsit mélyebb, a középső fekvésben erősebb, ott használja ki leghatékonyabban a rekedtes vakmerőségét, és valamivel „nyersebb” énekes, mint Ted Poley – ő hozza a Danger Danger zenéjébe az obskúrus lüktetést –, Ted Poley viszont dallamosabb, tisztább hangot hoz, a magasabb fekvésben fejti ki igazán az erejét, a kötelező enyhén reszelős szélekkel (a legmagasabb hangokon Bryan Adams energiáját idézi), ami az AOR műfajban sokkal jobban működik, mint Paul Laine hangja. Poley visszahozta az új albumra azt az igazi, vigadozó, féktelen és hivalkodó „party time” érzést a Danger Danger első két lemezéről, ahol a refrénekben ismét sikerrel működnek az időnként „leppardos” „Oh-oh-oh” dallamok. A zenekar a „Revolve” albumon ugyanakkor megőrzi a modernebb hangzást (kristálytiszta, mégis élő, lelkes), ami a „Return Of The Great Gildersleeves” folytatása.
Rob Marcello nagy szerzemény a zenekarnak. Bruno Ravel végre kizárólag a basszusgitározásra és a produceri teendőkre koncentrálhat. Marcello fantasztikus gitáros. Pokolian gyors, ugyanakkor kivételes kontrollal uralja a lejátszott hangokat, az ujjaiban igazi adrenalinlöket lapul, játéka végig dinamikus, szikrázó és szellemes, a tremolókarral való kecses lógatás és a potens húrhúzások mesteri fűszerével megspékelve. Marcello természetesen azt az energiát hozza a zenekarba, ami a Rob Marcello és Frank Vestry (ének) projekt 2008-as „Marcelo – Vestry” albumán is megvolt – RockLine-kritika ITT. Marcello remekül beilleszkedett a Danger Dangerbe, Ravel pedig 100%-ig megbízik benne, hiszen az új albumon hozzá sem nyúlt a gitárhoz!
És az anyag? Minden szempontból kiváló. A csúcspontok sorra minden dalban a hajszálpontosra csiszolt refrének, a tökéletes dallamosság hajszolásában, a vezérmotívumok kiemelésével. A Danger Danger ezeket fülbemászó hard rock riffekkel és többszólamú vokális harmóniákkal látja el, amelyek Poley középre helyezett hangját ölelik körül. Ezek a több hangból álló harmóniák hangulatukban olyanok, mintha stadionban vagy arénában lennél, és maga a közönség is a színpadon álló zenekar részévé válna. Zsigeri! Ez az a finom „leppardos” lüktetés, amit az új lemezeken olyan nehéz megtalálni, mint tűt a szénakazalban. Ha addig nem, hát az F.U.$! című dal meggyőz róla. A Def Leppardot ebben a számban, ha az albumon addig nem is, nem lehet nem meghallani.
A dalok amúgy egymással versengenek, melyik szerzi meg az album első helyét vagy a figyelmet. Kezdve az album első csúcspontjával, a That’s What I Am Talking About!-tal. Ennek refrénje az album egyik legbőrre menőbben fülbemászó vezérdallamát hordozza. Ezzel méltó párban áll a 4. helyen a Hearts On A Highway, amely gond nélkül lehetett volna az album nyitódala is. Röviden: minden fül megtalálja a magáét. A dalok ugyanis optimálisan fel vannak öltöztetve és felszerelve, a tökéletesség jókora adagjával, amiben nem nehéz érezni, hogy a zenekar tagjainak szíve azonos frekvencián ver, és ugyanazért dobog. Ezért a „Revolve” minden alapvető tulajdonságában hihetetlenül meggyőző album, olyan, amilyet a melodikus hard rocktól elvárunk, és amelyre minden további nélkül rámondhatjuk: „kiváló”!
Ha már szóba hoztam, hogy Poley tiszta AOR együttesben is remekül működne, tudd, hogy a Killin’ Love refrénje emiatt szó szerint kinyír majd. A Danger Danger itt az albumon mintha pontosan tudná, mi kell ahhoz, hogy a hallgató háta borsódzzon: a billentyűk jellegzetes érintésével gyúrták össze. Ezek a legfőbb felelősek az album Danger Danger-féle AOR pillanatáért, amely külön fejezet a lemezen, egyszersmind újabb csúcspont a „Revolve”-on. Kövesd a dal drámai levezetését is, a billentyűk és az ágyúdörejű „snare” dob alkotta stúdiótrükk mesteri, csupasz kontrasztjában.
A „Revolve” olyan album, amelyben gond nélkül megérzed a sértetlen energiát, ami egyenesen a zenekar első stúdióalbumához lő vissza, 20 évvel megfiatalítja a bandát, és elvisz a múltba. Ugyanakkor kivételes érettséget, több kontrollt, még tisztább fókuszt és a tapasztalatok hozta meggyőző megvalósítást is felmutat. Hogy az album megőrizte a legjobb szintet, amit a Danger Danger egyáltalán ki tud adni magából, azt a 9 éves hosszú szünetnek is köszönhetjük, amely alatt a lemez készült. Érdemes az album javára írni a két lenyűgöző balladát, a Never Give Upot és a Fugitive-ot, amelyek még egyszer rámutatnak, hogy a legerősebb zenekarok azok, amelyeknek egy balladával sikerül meggyőzniük a hallgatót. Ennek elég drámainak kell lennie ahhoz, hogy elfedje a (hard rock szempontjából) kötelező pátoszízt, amit a Danger Danger könnyedén felülmúl. Az album teljesen áradó dinamikával és újabb atmoszférikus csúcsponttal zárul, egy újabb pompázatos rockerrel, a Dirty Minddal. Tipikus Danger Danger klasszikus, kiemelt riffenergiával és pimasz szöveggel, ahogy az dukál!
A „Revolve” csemege lesz az igazi Danger Danger rajongóknak, és mindenkinek, akit beindít a melodikus hard rock. Ebben az esetben kötelező vétel. Egyben fogod befalni, annyira kiválóan ötvözi az arénás-atmoszférikus pompát, a rockriffes adrenalinsietséget, kiemeli a zenekar hagyományos, veleszületett érzékét a tökéletes, kompakt vezérdallamok kovácsolásához, Poleyval pedig az AOR enyhe fuvallatát hozza, ami magához az energiához, a hangszínhez és e kiváló énekes előadásmódjához kötődik. Szóval elég a fecsegésből! A Danger Danger megint kiadott magából egy albumot, amely mindent megad, amiről egy igazi rajongó csak álmodhat. És ezúttal az álmok valósággá váltak. Reméljük, hogy a Danger Danger megtartja magas alkotói vágtáját, és a „Revolve” utódjával hamarabb megörvendeztet minket, mint 9 év múlva. A „Revolve” a 2009-es év albuma cím egyik fő várományosa a melodikus hard rock műfaji körébe tartozó kiadványok közt!
Felállás
Ted Poley – ének
Rob Marcello – gitár
Bruno Ravel – basszusgitár, billentyűk
Steve West – dob
Produkció
Bruno Ravel
Számlista
1. That’s What I’m Talking About
2. Ghost Of Love
3. Killin’ Love
4. Hearts On The Highway
5. Fugitive
6. Keep On Keepin’ On
7. Rocket To Your Heart
8. FU$
9. Beautiful Regret
10. Never Give Up
11. Dirty Mind
