Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Chicago
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 1969
Játékidő: 76:36
Értékelés: 5/5
A „The Chicago Transit Authority” a legendás amerikai jazz-rock intézmény, a Chicago debütalbuma. Az együttes ekkoriban még a hosszabb The Chicago Transit Authority néven működött, ami az album megjelenése és a turné után hamarosan megváltozott, hiszen a népszerűség növekedését a chicagói közlekedési vállalat jogi lépései követték. A „The Chicago Tranist Authority” a zenetörténet évkönyveibe elsősorban egyike azoknak a korszakalkotó lemezeknek, amelyek elmosták a határt a populáris és a kísérletező zene között, és számos műfaji válaszfalat áttörtek. A progresszív rock, a fusion és a klasszikus rock rajongói körében jogosan számít minden idők egyik legjobb debütalbumának, és a teljes pályájuk egyik legnagyobb csúcspontja.
A győztes recept, amellyel a Chicago gyakorlatilag egy szempillantás alatt a kor vezető zenei újítói közé lőtte ki magát, a big band alapú jazz és a soullal fűszerezett rock szenvedélyes ötvözése volt, miközben a hangzásvilágukban sok más műfaj elemei is fellelhetők voltak. A hihetetlen technikai képességek mellett az egyes tagok remek érzéket ápoltak a fülbemászó dallamok megalkotásához is, ami az évek során csak tovább erősödött, igaz, később egyre inkább elhanyagolták a kísérletező oldalukat, amely soha nem volt olyan hangsúlyos, mint ezen a lemezen.
Az album minden tekintetben hiteles megtestesítője a jazz fusion, a progresszív rock és a kemény rock energikus, technikailag tökéletes összefonódásának. A zseniális produkcióért James William Guercio felelt, aki korábbi produceri tapasztalatait a hasonló műfajban játszó Blood, Sweat & Tears-szel dolgozva szerezte. A hosszadalmas felvételek végül dupla albumot eredményeztek (természetesen az eredeti LP-s kiadásra gondolok), ami egy debütálóhoz képest rendkívül merész lépés volt. Az eredeti felállásban az énekes feladatokon Peter Cetera basszusgitáros, Robert Lamm billentyűs és Terry Kath gitáros osztozott, a fúvósokat pedig Lee Loguhane, James Pankow és Walter Parazaider szólaltatta meg. A dobok mögött Danny Seraphine ült. A dalok többségét Lamm, Kath és Pankow szerezte, különösen Lamm volt az, aki az album mindhárom legnépszerűbb számát jegyzi. Meg kell jegyezni, hogy minden zenész technikai mester volt, de Kath gitáros külön fejezetet érdemel. Hihetetlen gitáros bűvészkedései állítólag magát Jimi Hendrixet is lenyűgözték, aki egy szempillantás alatt a rajongójává vált. A két gitárost a rokon gitártechnika mellett szomorú sors is összekötötte, hiszen mindketten viszonylag fiatalon haltak meg. Kath 1978-ban, 32 évesen véletlenül agyonlőtte magát egy pisztollyal.
Az album tele van rendkívül eklektikus szerzeményekkel, amelyek még ma is könnyedén kielégítik a legigényesebb zenei gurmanok étvágyát is. A kedélyes társaság már a nyitó jazz-rockerrel, az „Introduction”-nel alaposan felhevíti a hangulatot, és jelzi, hogy itt nem viccelnek: temperamentumos fúvósaranzsok, többrészes ritmusok és szenvedélyes soulének kombinációjával csábító dallamot bontanak ki, amely a hallgatót azonnal beszippantja az albumba. Hihetetlen mívességgel és könnyedséggel haladnak át az egyes motívumokon, amelyeket fúvós- és billentyűs aranzsok, valamint kiágazó basszusvonal köt össze. Minden technikai fennhéjázás ellenére végig rendkívül élvezetes dallamosságot tartanak fenn.
Jön a klasszikus és az egyik legismertebb daluk, a „Does Anybody Really Know What Time It Is?”, amelynél a csábító fúvósaranzsok bősége és Lamm remek éneke mellett a zenei ínyencek füle még ma is alaposan kihegyeződik. Lamm nyitó zongoraszólóját fantasztikus átvezetés követi a fenséges fúvósszekcióba, számos zamatos trombitadíszítéssel és kiváló vokalizálással (már akkor is a hangulatos többszólamúság mesterei voltak). Manapság valószínűleg sokakat meglep, hogy egy ilyen vidám hangulatú szám szövege a még javában tartó vietnami háború szorongásáról, valamint az amerikai fiatalok mindennapos traumáiról szól, akik félve várták, hogy egy szép napon a csatatérre küldik őket, ahol csatlakozniuk kell a (elesett) bajtársaikhoz. Ennek a háborúellenes klasszikusnak az üzenete az, hogy az embereknek nem olyan mellékes dolgokkal kellene foglalkozniuk, mint hogy mennyi az idő, hanem minél előbb véget kellene vetniük az értelmetlen háborúnak. A zenei gurmeknak ajánlom a szám kiváló feldolgozását is a homályos brit The Goverment előadásában, David Coverdale-lel (később Deep Purple és Whitesnake) az éneknél.
A romantikus „Beginnings” újabb Lamm-féle szerzői klasszikus, amely arany betűkkel íródott be a Chicago örökzöldjei közé. A hatalmas fúvósaranzsok és az éteri vokalizálások kellemes akusztikus gitárdallamra épülnek, Lamm éneke pedig szokatlan vallomásos erővel telített, amellyel azonnal megérinti az érzelmesebb hallgatók szívét. Közben a zörgő basszusvonalak és a markáns dobátvezetések, a „karibi” ütőhangszerekről nem is beszélve, elképesztő ritmikai intervallumokat tartanak fenn. A „Questions 67 and 68” a harmadik népszerű klasszikus. Itt különösen Kath gitáros ragyog a csábító wah-wah futamokkal, miközben Lamm és Cetera fenomenális éneke ismét külön fejezet. Az egyes vokális dallamok között kifinomult módon térnek át egy hosszabb instrumentális szekcióba, ahol valóságos kanonádot kapunk kedélyes fúvósaranzsokból és agyafúrt gitárdíszítésekből. A „Listen” érdekes, blues alapú gitárriffet, wah-wah pedál használatát és csengők kíséretét tartalmazza, mindezt szétcincált fúvósokra húzva, az ének pedig megzabolázatlan szenvedélyekkel teli, ami a kemény rock, a progresszív rock és a jazz fusion több mint érdekes hibridjévé teszi.
A rendkívül komplex, de a sok technikai kalandozás ellenére sem kevésbé dallamos „Poem 58” mindenképp az album egyik csúcspontja. Lamm teljesen spontán, de nem elnyújtott gitárszólói újra és újra elállítják a lélegzetet, miközben a ritmusszekció változatos jazzes díszítésekkel gyilkol. Idővel Lamm úr érdekes blues-riffet eszel ki, amelyhez később soul alapú hatalmas vokalizálások csatlakoznak, és lassan kedélyes dallamot építenek. A „Free Form Guitar” – ahogy a címe is mondja – elképesztő gitárimprovizáció, amely állítólag magát Hendrixet is lenyűgözte. Kath bármiféle pedál használata nélkül játszotta el, ami még ma is alaposan meglep sok gitárrajongót.
A remek „South California Purples”, amelyben szívet tépő soulének uralkodik, kemény rockos riffekkel és elsőrangú hammondos orgonafűszerekkel van átszőve. A nagyobb szaftosságért egy csipetnyi pszichedéliát is belecsempésznek. Az „I’m a Man” kiváló feldolgozása a legendás angol Spencer Davis Group eredetijének (a szám eredeti szerzője nem más volt, mint a híres billentyűs/énekes Steve Winwood). A kalandos ritmusok kedvelői még ma is alaposan elámulhatnak Cetera groove-os basszusvonalain, amelyek az etnikai ütőhangszerekkel és a blues gitárfutamokkal együtt a többrészes harmóniák terén igazi fülgyönyört alkotnak. A drámai vokalizálások, amelyekben mindhárom énekes váltogatja egymást, pedig a habot jelentik e hihetetlenül ízletes kompozíciós torta tetején.
A „Prologue (August 29, 1968)”/„Someday (August 29, 1968)” című dalokon ismét bemutatják, mennyire értenek a fülbemászó dallamok építéséhez a fúvósokra és billentyűsökre épülő dinamikus harmóniákon belül. A drámaiságot tovább fokozza a bőségesen szívből jövő ének és a romantikus többszólamúság. Mindkét dal címében szereplő dátum az amerikai demokraták országos konvencióját jelöli, amely a nagy kormányellenes tüntetések és az azokat követő számos zavargás miatt vonult be a történelembe. A záró remekművel, a közel 15 perces „Liberation” jammel pedig a nagy finálé során ismét bebizonyítják, hogy egykor teljesen egyenrangúan versenyezhettek kora legjobb jazz fusion bandáival. A számos improvizáció és az időszakaszok hirtelen fordulatai ellenére egyetlen unalmas pillanat sincs benne, az egészet pedig olyan tűzzel játsszák, hogy sok mai prog rock és fusion kísérletező tátott szájjal tanulhatna belőle. A nyitó fúvósszekciókat és a bluesos gitárfutamokat orgazmikus gitárimprovizációk követik, amelyeken Hendrix joggal lelkesedhetett, mert néha úgy hangzik, mintha az ő lelke érintette volna meg őket. Idővel a gitármester játékosan használni kezdi a wah-wah pedált, miközben a háttérben a hammondok csíptetős kíséretről gondoskodnak. A zárlatban egy rövidebb kakofonikus szekciót hihetetlenül szép gitáraranzs, valóságos fúvóskataklizma és szenvedélyes vokális improvizáció követ. Teljes győzelem.
A „The Chicago Transit Authority” azon „örök” albumok egyike, amelyet mindenkinek meg kellene hallgatnia legalább egyszer az életében, mielőtt végleg lehunyja a szemét. Ez az időtlen remekmű felhívja a figyelmet arra a gyakran figyelmen kívül hagyott jelentőségre, amellyel a legendás csapat, amely világhírnevét elsősorban a soft rock terén szerezte, a fusion és a progresszív rock fejlődésére nézve bírt. Az album már megjelenésekor nagy sikert aratott, ami annak ellenére sem meglepő, hogy ez a legkísérletezőbb lemezük, hiszen az akkori idők több mint kedveztek mindenféle kalandos zenének. A Chicago ezzel a lemezzel hirdette meg fenséges és rendkívül sikeres pályafutását számos multiplatina albummal, amelyen belül a sok változás, a hullámhegyek és -völgyek ellenére általában a minőségi következetesség uralkodott, és ennek köszönhetően sikerült egészen a mai napig túlélniük.
Felállás
Peter Cetera – basszusgitár, ének
Terry Kath – gitár, ének
Robert Lamm – billentyűs hangszerek, ének
Lee Loughnane – trombita
James Pankow – harsona
Walter Parazaider – szaxofon, fúvósok
Danny Seraphine – dobok
Produkció
James William Guercio
Számlista
1. Introduction
2. Does Anybody Really Know What Time It Is?
3. Beginnings
4. Question 67 And 68
5. Listen 3:24
6. Poem 58
7. Free Form Guitar
8. Southern California Purples
9. I’m A Man
10. Prologue, August 29, 1968
11. Someday (August 29, 1968)
12. Liberation
