Előadó: Clapton, Eric
Kiadó: Reprise Records
Megjelenés: 1994
Játékidő: 60.10
Pontszám: 5/5
A From The Cradle anomália a kifényesített, vagyis hangzásában az időhöz illően kicsinosított populáris zenei produkciók világában. Igazi fekete bárány, mind az előadásmódot, mind a produceri tollforgatást tekintve. Az album a blues művészetének puszta lényegét adja, a lehető legnyersebb formában tálalva. A lemez durván megmunkált hangzása a felvételi folyamathoz való közvetlen hhozzáállás következménye: a From The Cradle ugyanis „a helyszínen”, vagyis élőben készült, utólagos rájátszások és a kellemetlen hibák elpalástolása nélkül, és ettől kapott szerves, bár nyers hangzásvilágot. Clapton ehhez az egyedülálló alkalomhoz egy jó marék erőteljes blues-sztenderdet vett elő a naftalinból. Ez tehát régi Eric-szokás, amelyet a gitáros kollégái közül sokan szívesen megismételtek már, de csak ritkán sikerrel, és csak ritkán azzal a meggyőző erővel, ami a blues-gitározás nagymesterét jellemzi. Eric Clapton mindenesetre a megfelelő név az ilyen jellegű, blueses múltidézésre: olyan zenészről van szó, aki hosszú pályafutása során alaposan beleszívta magába a mississippi autentikus aromáit és későbbi chicagói leszármazottait. Miközben rágódsz a fenti gondolatokon, a From The Cradle ijesztő, sötét bluesos atmoszférája kirázza belőled a hideget, és nemtörődöm módon figyelmeztet: a civilizált világ által elfelejtett blues-ékkövek jó kezekben még a szerencsétlen fogantatásuk után jó 50 évvel is borzongatóan hatnak!
Robert Johnson szerzeményeinek meglepő hiányában Eric Clapton ezúttal egy színes, alaposan megkövesedett motívumgyűjtemény felélesztésén dolgozik – egy kis rosszindulattal akár múzeumi tárgyaknak is nevezhetnénk őket –, de mindenesetre többnyire olyan dalokon, amelyek nem éppen gyakori elemei a blueszal rendszeresen foglalkozó gitárosok többségének repertoárjának. A From The Cradle az ihletet a háború utáni blues klasszikusainak elnyelésében keresi: olyan szerzők alkotásairól van szó, akik az előző évszázad 50-es és 60-as éveiben virágoztak, köztük makacsul tartja magát a hagyományos „Motherless Child”, Clapton pedig az értelmezés vakmerőségének bőséges adagjával mindet úgy adja elő, mintha a saját szerzeménye lenne. Clapton interpretációja élő és teli van szenvedéllyel, kifejezetten érzelmes, és a tiszta intimitás szintjén mozog. Eric egója nem nyugszik. Tekintélyét például az Elmore James-féle „It Hurts Me Too” remek előadásán érezni, ahol érthető módon a slide-gitár rendkívül eredeti zokogásával találkozunk. Frissen és meggyőzően szólnak a már alaposan elnyűtt témák is, például Dixon „Hoochie Coochie Man”-je, Freddie King „Someday After A While”-ja és Waters „Standin’ Round Crying”-ja. A „Third Degree” ihletett előadásával Clapton zenei kifejezésmódja végleg összeolvad a javíthatatlan blues-purista képével. A dal a melankólia és az erőteljes karakter szoros kötelékét a zongora és a gitárhang nyers, szépítetlen, tulajdonképpen meglehetősen felszínes párbeszédére építi, amelyet a tiszta zenei intuíció tol az első vonalba. Hasonlóan rögös utat jár be a „Driftin”, földöntúlian sötét és érzelmes vallomás, ahol viszont csak Eric hangja és gitárja váltogatja a szólógondolatokat. Ijesztő dallamos szövetség, a hagyományos blues romboló hatásával.
A From The Cradle minden szempontból egyedülálló zenei dokumentum. Tizenhat blues-sztenderd feldolgozásának mesterien kiegyensúlyozott kollázsa, amely a hithű blues-előadó számos arcát és megnyilvánulási formáját megmutatja. Clapton ezzel a húzással a populáris zenei áramlatokban eltöltött évek után elindult saját zenei gyökerei újrafelfedezésének útján. Érdemes megemlíteni, hogy a legtöbb esetben az ilyen lépés gyorsan nagyon kockázatos karrierdöntés szagát árasztaná, Claptonnál azonban mindez mindig teljesen természetesnek számít. Közben egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni, hogy Eric Clapton tulajdonképpen az egyetlen a zenei kiválóságok társaságában, akinek elég karaktere – ha úgy tetszik, vaskossága – van ahhoz, hogy a blues személyes vallomásos és ezáltal öntörvényű tartalmaival megbirkózzon, ráadásul a blues-retorika puszta alapjainak megértéséhez szükséges érzéke is megvan.
Felállás
Eric Clapton: ének, gitár
Andy Fairweather Low: gitár
Dave Bronze: basszusgitár
Chris Stainton: billentyűs hangszerek
Jim Keltner: dobok
Jerry Portnoy: szájharmonika
Roddy Lorimer: trombita
Simon Clarke: baritonszaxofon
Tim Sanders: tenorszaxofon
Produkció
Eric Clapton & Russ Titelman
Számlista
1. Blues Before Sunrise (Leroy Carr)
2. Third Degree (Eddie Boyd/Willie Dixon)
3. Reconsider Baby (Lowell Fulson)
4. Hoochie Coochie Man (Willie Dixon)
5. Five Long Years (Eddie Boyd)
6. I’m Tore Down (Sonny Thompson)
7. How Long Blues (Leroy Carr)
8. Goin’ Away Baby (Lane)
9. Blues Leave Me Alone (Lane)
10. Sinner’s Prayer (Lowell Fulson/Glenn)
11. Motherless Child (Traditional)
12. It Hurts Me Too (Elmore James)
13. Someday After A While (Freddie King/Sonny Thompson)
14. Standin’ Round Crying (McKinley Morganfield)
15. Driftin’ (Brown/Johnny Moore/Williams)
16. Groaning The Blues (Willie Dixon)
