Szerző: Rok Klemše
Előadó: Winds of Plague
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2009
Játékidő: 37:21
Értékelés: 2.5/5
Előttünk a kaliforniai deathcore szextett, a Winds of Plague harmadik albuma, a The Great Stone War. A siralmas elődje, a Decimate the Weak után az volt a kérdés, hogy a lányok és fiúk folytatják-e a deathcore közhelyes, rossz útját, vagy megtalálják a maguk helyét, és felemelkednek a műfaj élvonalába. Az igazság, mint mindig, valahol középen van. A Winds of Plague harmadszor is konceptlemezzel jelentkezik, ráadásul egy közhelyes történettel az orkszerű faj és az emberiség apokaliptikus háborújáról. Ám a zenekarnak még jócskán hiányzik egy mesteri és főleg eredetibb sztori, amely sikeresen összeforr a zenével – addig is hagyják a polcon az már tizenötödszörre elolvasott Gyűrűk Urát, és adjanak egy kis pihenőt a billentyűzetnek a már negyvenkettedszer végigjátszott Warcraft után.
Természetesen, a koncepcióhoz híven az album beszélt intróval indul, amely elmagyarázza a koncepció lényegét, aztán a Winds of Plague belevet minket az agresszív, erősen billentyűkre támaszkodó deathcore vad forgatagába. Éppen a billentyűk választják el a bandát a mostanában népszerű, egymáshoz tojásként hasonlító zenekarok áradatától. Szerencsére az elődhöz képest sokkal átgondoltabbak, a WoP pedig ezúttal nem fárasztja agyon a végtelen breakdownokkal és egyhangú szerkezetekkel. Az album most is tele van breakdownokkal, de ezeket átgondoltabban helyezték el a számokban, főleg pedig nem unalmasak, és nem csak a élő helyzetekre vannak kitalálva, ráadásul eléggé kigondolt billentyűk támogatják őket, amelyek szerencsére nem zavaróak. A breakdownok persze, mint a legtöbb death-/metalcore-nál, itt is a legidegesítőbbek, agyonrágottak és unalmasak, de az új lemez gitárok terén legalább nagy lépés előre a Decimate the Weakhez képest. A két gitáros, Nick és Nick ezúttal néhány igazán érdekes szólót, változatos dallamvonalat és riffet is felmutat, nem olyanokat, amelyeket az elődön egy kéz ujjain meg lehetett számolni. A legnagyobb fejlődésen kétségkívül a billentyűk mentek keresztül, Kristen Randall billentyűsnek köszönhetően. Már nem zavaróak, nem szakítják meg a szám folyását és szerkezetét, hanem szimfonikus-epikus alaphangot adnak, amelyre a lemez koncepciójához szükség is van. A billentyűk így epikus, szimfonikus atmoszférát teremtenek, és könnyen lehetnének bármilyen epikus filmes látványosság aláfestői. Jó hallani azt is, hogy a billentyűk végig jelen vannak, nem csak bizonyos részeknél, ugyanakkor eléggé a háttérbe vannak szorítva ahhoz, hogy ne zavarjanak, és így csak hozzátegyenek a hangzáshoz. Az album legrosszabb oldala pedig kétségkívül a siralmas, álbrutális „cookie monster” énekes, Jonathan Cooke. A „wannabe” brutális „bruuuuh”, „braaaaaa” és „blaaaaaargh” hangoknál többet nem érdemes várni, ráadásul Johnny még néhány tényleg gyenge tiszta, magasabbra csavart részt is felmutat, amelyek a 300 monológjainak rossz másolataként szólnak.
A Winds of Plague minden hibája – amelyeket főleg az előadott műfaj korlátaiban kell keresni – ellenére az új albummal bebizonyítja, hogy az előző lemez óta eltelt időben nagyot lépett előre, és hangszeres, szerzői és hangszerelési téren is komoly fejlődést ért el. Ha bírod a breakdownokat és az epikus, szinte filmes szimfonikát, a The Great Stone Wart mindenképp érdemes megadni magadnak, ellenkező esetben viszont úgy kerüld el a Winds of Plague-et, ahogy a straightedger kerüli a rendes szeletet egy korsó sör mellett.
Felállás
Jonathan Cooke – ének
Nick Eash – gitár
Nick Piunno – Gkitár
Andrew Glover – basszus
Art Cruz – dob
Kristen Randall- billentyű
Producer
Daniel Castleman
Számlista
1. Earth
2. Forged In Fire
3. Soldiers Of Doomsday
4. Approach the Podium
5. Battle Scars
6. Chest And Horns
7. Creed Of Tyrants
8. Our Requiem
9. Classic Struggle
10. The Great Stone War
11. Tides Of Change
