Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Supertramp
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1971
Játékidő: 40:33
Értékelés: 3.5/5
Mielőtt a Supertramp a brit art rock egyik legizgalmasabb és legsikeresebb csapatává vált volna, szinte szó szerint kenyérhéjon és vékony levesen tengődtek, mert anyagilag semmi sem ment simán. Bár a nagyszerű, azonos című bemutatkozóval kultstátuszt vívtak ki maguknak, 1970-ben pedig a legendás Isle of Wight fesztiválon is rendkívül fontos fellépést adtak, a második album, az „Indelibly Stamped” megjelenése után sem mutatkozott semmiféle kereskedelmi siker. Így hát mecénásuk, a holland milliomos Stanley August Miesegaes úgy döntött, hogy miután kifizette az összes adósságot, megvonja a támogatást, ami szinte a zenekar feloszlásához vezetett. A Supertramp a két meghatározó tag, Roger Hodgson (gitáros/billentyűs/énekes) és Rick Davies (zongorista/énekes) makacsságának és kitartásának köszönhetően három év múlva, mint a mitológiai főnixmadár, kiemelkedett a hamvakból a következő albummal, a „Crime of the Century” (1974) című prog rock mestermunkával, és sejtetlen kereskedelmi sikert aratott. Ez azonban már egy másik kritika anyaga, egy szinte teljesen más zenekarról.
A Supertramp az „Indelibly Stamped” idején még mindig a saját igazi hangját kereső zenekar volt, amely sokat kísérletezett különféle stílusokkal. Ebben közrejátszott a számos tagcsere a bandán belül, valamint az a fontos és agyafúrt döntés is, hogy Hodgson a basszusgitárról és az akusztikus gitárról aktívan átült az elektromos gitárra. Hodgson ráadásul rávette Daviest, hogy a szokásos kísérő vokálharmóniák mellett énekesként is aktívan vegye ki a részét (az albumon a vokálok többségét ő énekelte), és ebből született meg a zenekarra jellemző vokális kontraszt Roger angyali dalolása és Rick jóval érdesebb hangja között. A hangzásváltozáshoz a sok tagcsere is hozzájárult. Az eredeti gitárost, Richard Palmert és a dobos Robert Millart (utóbbi hirtelen idegösszeomlás után távozott) Frank Farrell basszusgitáros és Kevin Currie dobos váltotta, akik azonban csak átmeneti megoldást jelentettek. Fontos, szintén átmeneti szerzemény volt Dave Winthrop fuvolás/szaxofonos érkezése, aki a szaxofonjával némi jazzes szentimentalizmust hozott, ami később nélkülözhetetlenné vált a Supertramp lemezein. Winthrop a „Potter” című dalban a vezetőénekot is magára vállalta (a szám persze jóval azelőtt született, hogy bárki hallott volna Harry Potterről).
A végeredmény a zenekar legkeményebb és legrock’n’rollosabb albuma lett, rengeteg vokálharmóniával a halhatatlan Simon és Garfunkel-páros stílusában, valamint beatlesesen ihletett dallamos aranyozással. A későbbi, messziről felismerhető és rendkívül szellemes Supertramp-hangzás még csak csírájában létezett. A teljes kereskedelmi bukás és az ellenére, hogy a zenekar ma már elég rosszul emlékszik rá, az „Indelibly Stamped” igazán szilárd lemez volt, amelyet többé-kevésbé objektíven csak ma lehet megítélni, a jóval híresebb „Crime of the Century” hozta nagy kereskedelmi áttörés után.
Az albumnak a későbbi mestermunkák szemszögéből sok mindent fel lehet rónia, de az art rockos eklekticizmus, az újítókedv és az a rendkívüli szív, amellyel Hodgson és Davies az egyes feldolgozásokat és a már akkor is szellemes vokálharmóniákat felépítette, biztosan nem hiányzik belőle. Ehhez hozzájárul a meglehetősen vitatott borító is (többször felkerült minden idők legrosszabb albumborítóinak listájára), amelyen Rusty Skuse félmeztelen törzse látható, aki akkoriban állítólag Anglia legtetováltabb nője volt (ez nyilvánvaló kísérlet volt a nagyobb kereskedelmi figyelem megszerzésére, ami az amerikai piacon természetesen elkerülhetetlen cenzúrába ütközött). Bár a Supertramp testestül-lelkestül angol zenekar volt, a blues-variációk kombinálásának, a szájharmonika szakértő használatának és Davies gyakran alkalmazott „jenki” akcentusának köszönhetően többször is szokatlanul amerikai hangzást hozott létre, ami később jól jött az amerikai „kultúra” pimasz parodizálásánál.
Ez a fajta évődés már a nyitó zúzdában, a „Your Poppa Don’t Mind” című dalban is tetten érhető, amelynek több köze van a bluesszal és a kemény rockkal, mint a klasszikus brit prog rockkal. Davies jellemzően tréfás éneklését szalonzongora-futamok támogatják, amelyek egy félig szétesett vadnyugati kocsma hangulatát idézik. A kiváló folk rock balladában, a „Travelled” című dalban az akusztikus gitár elegáns, pasztorális ízű futamai segítségével egészen más, jóval angolosabb, régiséghangulatú ambient teremtődik meg. Sokan még ma is hasonlóságot fedeznek fel benne a canterburyi prog irányzat úttörőjének, a Caravannek a korai alkotásaival, mert Hodgson hangja szokatlanul hasonlít a Caravan énekes/gitárosáéra, Pye Hastingsére, ami később nem sűrűn fordult elő. A „Rosie Had Everything Planed” újabb tréfás-szentimentális, brit fekete humorral átitatott ballada, amelyben különösen kiemelkedik Farrell harmonikajátéka, míg Hodgson elsőrangú énekesnek bizonyul, amikor a melankóliát és a szarkazmust kell tökéletesen egyesíteni.
A „Remember”-rel végül keményebb vizekre is eveznek, ahol nem hiányoznak a temperamentumos szaxofonkitörések, a blues-os gitárfutamok és Rick agresszív éneke, az egészet pedig egyszerű rock’n’roll ritmusok támasztják alá. A szentimentális „Forever” című balladában Rick álmodozó éneke, a pimasz fúvós- és zongoraaranzsok, valamint a háttérben jól időzített tapsok révén megvan az a rendkívül kedves pop rockos hipnotikusság, amelyet későbbi éveikben a végletekig csiszoltak. A „Potter”, Dave Winthrop szaxofonos és fuvolás magányos énekes vállalkozása, meglepően érdekes kemény rockos kísérlet, bővelkedik a cowboyos, „dixie” hangulatban, amiről Hodgson gitárfutamainak rendkívül szellemes kombinációja gondoskodik. A „Coming Home To See You” a szentimentális ballada és a beatlesesen hangolt dallamos rocker keresztezése, bőséges adag fekete humorral és pszichedelikusan zengő orgonafutamokkal, amelyeket hamarosan elhomályosít a „cowboyos” szájharmonika.
A nosztalgikus „Times Have Changed” könnyedén megülhetne a későbbi lemezeken is, mert csak úgy burjánzik benne a rendkívül ízléses vokálharmóniák és a finom szimfonikus díszítések használata. A „Friend In Need” ezzel szemben viszonylag szokatlan darab, a Simon And Garfunkel-féle vokálharmóniákkal, miközben a központi, rendkívül szellemes aranzsírozás ismét valamire emlékeztet, amit annak idején a legendás Beatles is kitalálhatott volna. A záró, közel nyolcperces folk-jazz rock hibrid, az „Aries” az album legambiciózusabb darabja, amely kísérleti jellegével és hangulatával a legközelebb áll néhány prog rockos kortárs kalandos vállalkozásaihoz. Elsősorban a fuvola és az akusztikus gitár egyszerű pasztorális dallamai jellemzik, amelyek enyhe etno ambientet teremtenek, valamint a hirtelen jazzesebb vizekre kanyarodó szárnyalások, miközben Roger éneke szinte kapóra jön egy ilyen összetett és sokszínű kompozícióhoz.
Az „Indelibly Stamped” a megjelenésekor szerzett szerény kereskedelmi sikere ellenére érdekes lemez, amely jól megmutatja egy fiatal zenekar alkotói keresztmetszetét, mielőtt a nagy művészi áttörés, vagyis minden idők egyik legkedveltebb art rock zenekarává válás előtt még sokat keresgélte a saját hangzását, de már megmutatta a későbbi szerzői ragyogás első jeleit. Az albumon érezhető a saját, világos hangzásvilág határozott keresése és az a talentum, amelyet nem használtak ki teljesen, és amely az egyes tagokban, elsősorban Hodgsonban és Daviesben rejlett. Ezt csak későbbi éveikben aknázták ki teljesen, de ahogy már mondtuk, az „Indelibly Stamped”-et nem szabad túlzottan összevetni a későbbi eredményeikkel, amikor egy teljesen más, szinte teljesen megújult Supertramp mutatkozott be, hanem a kor szellemében kell nézni.
A zenekar mindkét fő embere ennek a ma is eléggé elfeledett lemeznek a kereskedelmi bukása után magára maradt, és sokan már a közös zenei gyerekük utolsó napjait számolták. Nem csoda hát, hogy három évre visszavonultak a színtértől a kellemetlen médiaszúnyogok elől, bátran új alkotói terveket kezdtek kovácsolni, és teljesen új felállást építettek maguk köré. Ez bőségesen megtérült nekik, hiszen a „Crime Of The Century”-vel a rockzene történetének egyik legsikeresebb visszatérését vitték véghez. Az „Indelibly Stamped” pedig az évek során az első lemezhez hasonlóan kultstátuszt szerzett, és ma a zenei gyűjtők többsége becses „bútordarabként” tartja számon.
Felállás
Roger Hodgson – ének, akusztikus gitár, gitár, basszusgitár
Rick Davies – ének, billentyűs hangszerek, szájharmonika
Frank Farrell – basszusgitár, zongora, harmonika, vokál
Kevin Currie – dob, ütőhangszerek
Dave Winthrop – fuvola, szaxofon, vokál
Produkció
Supertramp
Számlista
1. Your Poppa Don’t Mind
2. Travelled
3. Rosie Had Everything Planned
4. Remember
5. Forever
6. Potter
7. Coming Home To See You
8. Times Have Changed
9. Friend In Need
10. Aries
