Előadó: 7for4
Kiadó: 57 Records
Megjelenés: 2001
Értékelés: 4.5/5
A 7for4 biztosan nem az a név, amelyet naponta hallasz vagy olvasol. Sőt, a srácok még szülőhazájukban, Németországban sem futottak be, ami talán nem is annyira meglepő, hiszen meglehetősen nem kommersz műfajról van szó; ha mindenképp be kell sorolnunk őket valahová, az albumot a házi lemezgyűjteményben a jazz fusion címke alá tennénk. Csakhogy ez a fogalom, a jazz fusion, nagyon laza, ha a 7for4-ról van szó (a név az azonos nevű megjelölésből ered, amely több műfaj elemeit ötvöző számokat jelöl, vagyis a 7 for 4 composition-ből), mert a zenészek sehol és senki kedvéért nem állnak meg – legyen szó funkról, jazzről, metalról, countryról vagy latin zenéről, mindenben inspirációt találnak, és a különféle stílusokat beépítik az alkotásaikba.
Debütálásuk 2001-ben, a Contact, mindenképp valami új, valami friss volt Németországban, ahol valójában csak kevés kiváló zenekar működik ebben a műfajban. A zenekar eleve az előítéletek csapdájába esett: azt gondolták róluk, hogy ez is csak egy újabb krautrock-banda lesz – a német progresszív rock zenekarok fele-fele ilyen –, a meggyőződés pedig még erősebb volt, hiszen a gitáros, Wolfgang Zenk a német krautrock/progresszív metal zenekar, a Sieges Even egykori tagja. A 7for4 a korai kritikusoknak és szkeptikusoknak megmutatta és bebizonyította az ellenkezőjét – hogy nemcsak mások, hanem a maguk másságában jók, kiválóak, fenomenálisak is. Gyorsan a jazz fusion rajongók, a progresszív rock és a metal minden szerelmesének „must-hear” lemezeként könyvelték el őket, és a „korong” ezek között végül meg is gyökerezett; más műfajok hallgatói között forradalmat sajnos nem csinált.
A Contact gyorsan befészkeli magát a hallgató bőre alá, és hosszan ott is marad – minden szám hoz valami újat. Az X-Dreams például szuper nyitány az albumhoz, úgy vezeti be, ahogy illik – elsősorban a könnyed kezdő dallammal viszi a prímet Markus Grützner a gitárnyak-bundok nélküli (fretless) elektromos basszusgitárjával, amiből hamar sokkal több kerekedik. Főleg, amikor csatlakozik Markus Froschmeier a billentyűkkel és Wolfgang Zenk az elektromos gitárral. A dobos, Klaus Engl ambiens hangulatú cintányér–dob kombinációt üt. A szám akkor kezd igazán kiteljesedni, amikor Zenk enyhe torzításra vált. Ekkor kiderül a virtuozitása, és megválaszolja a kérdést, miért tartják az egyik legbecsültebb német gitárosnak. A ritmust Froschmeier pszichedelikus hangzása, valamint Engl gyorsabb és erősebb dobolása is megtámogatja. A ritmus erősen hullámzik: a lassú, álmodozó jazzdallamból gyors, metálos riffekbe csap át. A szám nagy része ilyen játszadozásban telik, és ott ér véget, ahol elkezdődött – Markus Grützner fretless basszusával. Rendkívül érzelmes szám, amelytől elkezdünk azon tűnődni, mit tudnak még felmutatni a németek; örömünkre gyorsan megkapjuk a választ.
Következik a Tokamak, amely teljesen megváltoztatja a hangulatot; Zenk hangjának pszichedelikus effektjeivel indul, majd dübörgő kezdés jön, amelyben minden hangszer megszólal. Gyorsan észrevesszük Zenk metalos „gyökereit”: erőteljes dobok, virtuóz torzított gitárjáték, éles basszus és mély billentyűhangok, amelyek az ütős kezdés után valamiféle wah-wah-szerű játékba mennek át; ez nem tart sokáig, mert újra színre lép Zenk, gyors skálafutásokkal, később pedig különféle riffekkel. A gitár és a billentyűk így egymást utánozzák, a számot a vége felé a ritmusváltásokkal a fantasztikus Zenk és Froschmeier viszi. A kompozíciót ezúttal Engl zárja bonyolult dobolásával.
A La Provence az X-Dreamshez hasonlóan álmodozón indul, Engl finom cintányérsimogatásával és Froschmeier dúrban pötyögtetett billentyűivel, amelyekhez később Zenk is csatlakozik egy lassú dallammal, ami szinte kényszerít, hogy lehunyjuk a szemünket. Egy-egy pillanatra mindenki egy kicsit erősebben és gyorsabban játssza a magáét, hogy előbukkanjon a rockos/metalos oldal, de a szám többé-kevésbé végig a leírtat nyújtja, csak valamivel hangosabb és gyorsabb környezetben, ahol Zenk és a metalos oldala jön ki jól. Érdekes, hogy Grützner öthúros basszusának pengetését egészen a végéig nem halljuk, amikor is egy teljes percet kap. Itt megmutatkozik a rengeteg jazz fusion zenekarban szerzett tapasztalata, mellette pedig Froschmeier őrült kiélése a billentyűkön. A szám a két említett elhalkulásával ér véget.
Az E-Gyptian a német különcök újabb kellemes meglepetése; Zenk az intróban ezúttal klasszikus gitárt ragad, és megmutatja, hogy a latin futamok sem idegenek tőle. Hamar hallani, hogy produkciós szempontból kidolgozott darabról van szó, a szám több rétegű, hiszen két gitárt vettek fel – a klasszikus és az elektromos gitár váltja egymást (Zenk ugyanazokat a vonalakat előbb a klasszikus gitár spanyolos hangján játssza el, majd az elektromos gitár nem tolakodó torzításával). A szám hasonló menetben halad, a két Markus és Klaus meglehetősen ismétlődő mintákat játszik, és ritkán kerül előtérbe, vagy csak akkor, amikor a gitár teljesen elhallgat. Zenk jól kitalált latinos betétjeivel zárja is le a zenéről alkotott klasszikus „7 for 4” megközelítést.
Az abszolút közepén, a csúcson vár ránk a Highlands, amely mindent megkapott, ami a középpontnak, ennek az abszolút és határtalan csúcspontnak jár; itt ugyanis minden tag kifejezte a teljes zsenialitását, eggyé forrt a hangszerével, és lefestett nekünk egy tájat magas hegyekkel, zöld erdőkkel, az ég kék nyugalmával. Ha Zenk addig talán a torzított hang eltorzítottsága mögé bújt, itt szinte teljesen lemond a mesterséges elektronikáról, és átadja magát a gitár természetes hangjának. Ez az ő számuk, amelyben egy darabot hagytak magukból, amelyben minden előadó szelleme ott él, és amelyben egyszeri zsenialitás-pillanat rekedt meg. A számot tovább szavakkal ecsetelni igazságtalanság volna magával a zenével szemben.
A Rushian ismét Zenk álmodozó intróját kínálja klasszikus gitárral, amely hamarosan stílusában tipikus progresszív metal számmá változik, némi space rockos elemet is észlelünk – a legtöbb keze ebben természetesen Froschmeiernek van –, aztán a szám lecsendesedik, és visszatér a kezdeti klasszikus „gitározáshoz”, Mozart névrokonának játékához. Utána kissé jazzesebb megközelítést választanak, de csak rövid időre, mert hamarosan újra színre lép a metalos Zenk. Az itt újdonságnak számító spacy hang zárja Zenk szólózását is.
Ennyi felhasznált műfaj után sem lőtték el a srácok az összes puskaporukat – a Rockalaxy címre keresztelt szám ezúttal nagyon blues-rockosan indul, ahol Zenk ismét megmutatja határtalan képességeit. Ez a rock’n’rollos megközelítés azonban hamar epikus hangszeregyüttessé és a Sieges Even egykori gitárosának virtuóz szólózásává bomlik, ahogy az ezen az albumon már megszokhattuk. A felénél a szám nyugodtabb vizekre evez, de persze nem marad ott sokáig, a ritmus erősödik, a hangerő nő; meghallod az ismétlődés első csíráit, mintha ezt már hallottuk volna valahol. A végén Engl és Froschmeier kapnak egy kicsit több teret, mert hosszú idő óta nem a gitár a leghangosabb; az mégis lezárja a számot.
Amikor elkezd rágni a kétely, hogy minden lejtmenetbe fordul, vagy az előző alkotások ismétlésébe csap át, megszólal az ének. A mikrofonhoz Greg Keller lép, aki a Sieges Evenben dolgozott együtt Zenkkel. Kiderül, hogy a 7for4 tagjai arra is képesek, hogy teret hagyjanak egy énekesnek, aki remekül elénekli a részét (az éneke számomra rendkívül „King Crimson-os”, Greg Lake stílusában ), a gitár viszont sajnos (vagy szerencsére?) újra progresszív metalos megközelítést kap, ugyanakkor a hangulat sokkal sötétebb, mint korábban.
Az album mesébe illően ér véget, a 9. számmal. A srácok meglehetősen rockosan zárnak, ismét egyik hangerőből a másikba sétálnak át, a sétából futásba váltanak. A spacy billentyűk a szám nagy részében jelen vannak, a gitár pedig hosszú idő után most nem metalos irányú, a basszus és Grützner groove-ja is újra előtérbe kerül. Érezzük a világűrt, és a Subspace – ahogy a lemez zárószámát hívják – célja teljesül.
A leírásokból is világos, hogy főleg Zenk áll a fényben, ami némiképp logikus, ha megtudjuk, hogy az összes számot ő írta. Az alapok így rá épülnek, ami kissé kár, mert ha több teret kapna Grützner (aki azokban a pillanatokban, amikor valóban van lehetősége kibontakozni, rendkívül jól teljesít) és Engl (aki diplomás dobos, hosszú tapasztalattal), a lemez talán nem hangzana kicsit ismétlődőnek, és még jobban jazz-fusionös árnyalatot kapna, amit az album egyébként kiált.
Ezzel a nehezen felülmúlható debütálással a 7for4 elég magasra tette a lécet a jövőre nézve, és szülővárosukban, München városában újabb szkeptikusok bukkantak fel, akik szerint a srácok már mindent megmutattak. Ennek ellenére a korongot többször is lehet hallgatni, szívesen veszi az ember bármikor a kezébe, és biztos, hogy mindenki talál rajta magának való számot. Többszöri és figyelmesebb hallgatásra rengeteg zenei elemet fedezünk fel, amelyek csak megerősítik a tehetségüket (már ha lehet így fogalmazni, hiszen a zenészeknek van tapasztalatuk, és legalább Németországban kiválóként ismerik el őket). Ahogy a megjelenés után rögtön mondták, az album kötelező hallgatnivaló minden zenei gurmé számára, azoknak pedig kifejezetten ajánlott, akik már élvezték a Liquid Tension Experiment és a Liquid Trio Experiment fúziós hangzásait.
Felállás
Wolfgang Zenk – gitár
Markus Grützner – basszusgitár
Klaus Engl – dob
Markus Froschmeier – billentyűk
Számlista
1. X-Dreams
2. Tokamak
3. La Provence
4. E-Gyptian
5. Highlands
6. Rushian
7. Rockalaxy
8. Catking
9. Subspace Distortion
