Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 78:36
Értékelés: 5/5
Ian Anderson és a progresszív folk rock apostolaiból álló kísérőbandája évek óta nem indítja be a traktort, ami az új stúdiókiadványokat illeti, a hűséges rajongókat viszont az utóbbi időben szorgalmasan kárpótolják koncertalbumokkal a gazdag pályafutás különböző korszakaiból. A hivatalos koncertkiadványok színes gyűjteménye mostantól a „Live At Madison Square Garden”-nel bővült, amely a legendás formáció 31 évvel ezelőtti felállásának fellépését őrzi. Azon a régmúlt napon, 1978. október 14-én, amikor a Jethro Tull a New York-i Madison Square Garden közepén lépett színpadra, épp a rendkívül sikeres „Heavy Horses”-turné kellős közepén jártak. Ezzel a fellépéssel egyebek mellett azért is bekerültek a történelembe, mert ők voltak az első brit rockegyüttes, amely Amerikában lépett fel, és amelynek koncertjét élőben közvetítette egy brit tévéállomás.
Arról, hogy melyik Tull-inkarnáció volt eddig a legjobb, valószínűleg soha nem csitulnak majd a viták, a rajongók többsége azonban egyetért abban, hogy a hetvenes évek második felében működő, olyan prog folk rock klasszikusokat felvevő felállásban, mint a „Songs From The Wood” (1977) és a „Heavy Horses” (1978), rendkívüli harmónia uralkodott, ami a koncerteken tükröződött a legjobban. A legendás „Bursting Out” (1978) koncertalbummal való összehasonlítás, amely joggal szerepel minden idők legjobb koncertlemezei között, magától adódik, mind a felvétel minőségét és a hangulatot, mind pedig azt az egyszerű tényt tekintve, hogy mindkét koncertdokumentumot ugyanazzal a felállással és ugyanazon a turnén rögzítették.
A számlista nagyon hasonlít a „Bursting Out”-éra, csak kissé más sorrendben, és itt szerepel az egyik legjobb daluk, a parasztok himnusza, a „Heavy Horses” is, amelyet akár az egész felvétel csúcspontjának is lehet koronázni, hiszen a hegedűszólót leszámítva semmiben nem marad el a stúdióváltozattól. Gyakorlatilag az összes Tull-klasszikus előadása rengeteg szellemes improvizációt tartalmaz, mindenekelőtt a karmester és billentyűs David (mai nevén Dee) Palmer barokk hangszereléseit, Barre egyedi gitárszólóit és persze Ian fuvolás huncutságait, ami újfent bizonyítja minden idők egyik legütősebb és legösszeszokottabb koncertzenekarának nagyságát.
A képszerű barokk hangszerelések már a keményrockos klasszikus, a „Sweet Dream” nyitányában is lenyűgözők, ahol a két billentyűs, Palmer és John Evans szimfonikus harmóniái érvényesülnek különösen. A Tull koncertfogatát ritmikailag bőven megtámogatták Barriemore Barlow dinamikus dobsorozatai, akit sok rajongó a zenekar történetének legjobb dobosának tart, a dallamos basszusvonalakról pedig John Glascock gondoskodott élesen, aki fiatalon, a „Heavy Horses”-turné vége után még egy évet sem élve távozott az élők sorából. Minden előadás elképesztő hévvel és mindent átható hangszeres kémiával szól. Mindenekelőtt azonban Ian remek énekhangja ébreszt nosztalgiát, ami azóta réges-rég a múlté lett, és nagy valószínűséggel ez a fő oka annak, hogy évek óta halogatja az új stúdióalbum felvételét.
Hogy milyen kiváló kondícióban volt Ian parasztvitéz hadserege azon az estén, azt remekül szemlélteti a „Locomotive Breath” brilláns, több mint 15 perces változata is, a legnépszerűbb Tull-klasszikusé, amelyet bőséges adag változatos szólóimprovizációval fűszereznek. Az ilyen hosszú, extra improvizált változatok náluk inkább ritkaságszámba mentek, mert a koncerteken kerülték a Deep Purple-féle hosszú jam-túlzásokat. Mindenki, aki birtokában van a „Thick As A Brick” 1998-as újrakiadásának, azonnal felismeri majd az örökbecsű prog klasszikus „Live At Madison Square Garden”-féle változatát, hiszen az említett kiadványon bónuszszámként szerepel. Mondanom sem kell, hogy a legendás eposz és egyben koncepcióalbum – amely a brit magasabb társadalom legbugyutább parasztképeit mutatja be – egyik legjobb változatáról van szó, még ha a koncertek igényei szerint, mint általában, alaposan lerövidítették is a szokásos hosszából. Az erdei-parasztos koncertmulatság a „Songs From The Wood” képszerű előadásában éri el a csúcspontját, a prog folk rock klasszikusban, amely Ian himnusza az érintetlen erdőkhöz és éber lakóikhoz. A szakállas erdei barátok itt is újfent szokatlan összeszokottságról és határtalan érzékről tesznek tanúbizonyságot a szellemes hangszeres közjátékok iránt.
A hagyomány úgy kívánja, hogy a koncertválogatásból ne hiányozzon a keményrockos kedvenc, az „Aqualung”, a Tull egyik legkisebb körű örökzöldje, amelyet Ian ebben a változatban különleges hévvel énekelt el, ugyanolyannal, amellyel a hallgató szeme előtt újra könnyedén életre kelti a brit társadalmi ranglétra sáros aljáról származó híres figurát, akit Charles Dickens sem tudott volna kitalálni. Ide természetes módon tartozik a remek „My God/Cross Eyed Mary” egyveleg is, amelyre akár az „Aqualung” kvázi-koncepciójának kötelező kísérőiként is lehetne gondolni, a klerikális-pedofil képmutatás briliáns keresztmetszeteként, ami örökkön örökké fojtogatja nemcsak az angolszász társadalmi berendezkedést, hanem újabban egyre inkább a mi hazánkat is, amelyre oly büszkék vagyunk, és amely annyira igyekszik mindenben a nyugati társadalmi-gazdasági építészek kedvében járni. A manapság Tull-koncerteken ritkán hallható előadások közé tartozik a „One Brown Mouse” folk rock sztenderd, Ian ódája a szőrös barátoknak, akikkel megosztja a termény készleteit, a „No Lullaby” elfeledett remekmű, amely hangulatával és szövegével különleges hatást kelt a halloween éjszakáján (Ian ügyesen belecsempészte a „God Rest Ye Merry Gentlemen” karácsonyi klasszikus központi motívumát is), valamint az emlékezetes szatíra, a „Too Old To Rock’n’Roll Too Young To Die”, amely Ian leszámolásának gyümölcse néhány zenekritikussal, akik már a hetvenes évek közepén, harmincévesen nyugdíjba küldték.
A „Live At Madison Square Garden” hallgatása közben különösen izgatottan hegyezik majd a fülüket az erdőszélek és a frissen kaszált mezők lakói, hiszen az egész felvétel könnyedén bekerül a legjobb Tull-koncertdokumentumok közé. A felvételek minősége, az összhangulat és a produkció tekintetében közvetlenül az örökbecsű koncertklasszikus, a „Bursting Out” mögött végez, ami végül is nem meglepő, hiszen a prog folk rock legendák történetének valószínűleg legjobb inkarnációjának fellépését rögzíti. Jobbat, mint egy olyan időszakból származó koncertdokumentum, amikor kedvenc zenekara koncertformája csúcsán volt, a hosszú évek óta Tull-rajongó aligha kívánhatna. Az öreg trubadúrróka ezekkel a legaranyosabb időszakából származó koncertdokumentumokkal és a szüntelen turnézással ugyan ravaszul kibújik a stúdióba való visszatérés vehemens halogatása alól, de a saját zenei örökségének ilyen szorgalmas ápolása mellett sok minden megbocsátható neki.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár
Martin Barre – elektromos gitár, mandolin, marimba
John Glascock – basszusgitár, gitár, vokál
Barriemore Barlow – dobok, glockenspiel
John Evans – zongora, orgona, harmonika, szintetizátor
David Palmer – orgona, szintetizátor
Produkció
Ian Anderson
Számlista
1. Sweet Dream
2. One Brown Mouse
3. Heavy Horses
4. Opening
5. Thick As A Brick
6. No Lullaby [including Flute Solo of ‘God Rest Ye Merry Gentlemen’]
7. Songs From The Wood
8. Band Intro
9. Quatrain
10. Aqualung
11. Locomotive Breath [including Dambusters March]
12. Too Old To Rock ‘N’ Roll
13. My God / Cross Eyed Mary
