Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gabriel, Peter
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2002
Játékidő: 66:40
Értékelés: 5/5
Gyakorlatilag minden zenész pályáján eljön egy pillanat, amikor huzamosabb vagy rövidebb időre alkotói válság köszönt be – de nem így a legendás angol énekes, zeneszerző, producer és a progresszív rock ikonja, Peter Gabriel esetében. A minden hájjal megkent művész, aki hihetetlenül termékeny pályafutása során legalább kétszer átrajzolta a modern kísérleti és populáris zene horizontját, az ilyen kreatív stagnálást mindig ügyesen elkerülte. Ebben az is segített, hogy minden új projekt felvétele előtt kellő időt szán az új ötletek kiérlelésére. Így az előző stúdiómestermű, az „Us” (1992) és az „Up” között majdnem tíz év telt el, ami számos rajongót már gyakorlatilag a türelme határára sodort, főleg azután, hogy az 1998-ra tervezett hivatalos megjelenést 2002-re halasztották. A egyre fogyó türelmüket azonban végül gazdagon megjutalmazta Peter egyik legjobb karrierteljesítménye, vagyis a progresszív rock óriása és a sokféle zenei újítás mecénása az „Up”-pal ismét felülmúlta önmagát.
Az album címe a felvételek kezdete óta ugyanaz maradt, mint megjelenéskor, bár Peter közben azon gondolkodott, hogy „I/O”-nak nevezi el (ez a lehetőség nyitva marad a következő stúdióalbumának címeként). Az „Up” Peter klasszikus hagyományának megfelelően okosan és finoman felépített kollázs, elképesztő hangzásbeli sokszínűséggel és ragyogó produkcióval, amelyen sosem hiányzik az egyedi, ambientes varázslat, ami a hallgatót könnyedén kiemeli a megszokott, fizikailag megfogható horizontokból. Ezt a kidolgozottságot a világ minden tájáról érkezett, magasan képzett zenésztársak serege biztosította, akik közül Peter három kedvencét kell külön kiemelni: a basszusgitáros és Chapman Stick-varázsló Tony Levint (aki egyúttal a King Crimson régi tagja is), az egyetlen zenészt az albumon, aki az önálló pályafutás legeslegelejétől vele volt; a régi gitármestert, David Rhodest; és a dobos Manu Katchét, aki a játékában mindig színes ritmikai finomságokat hozott az etnikai zene világából. Ezek Peter hangzásvilágában gyakran fontos szerepet játszottak, így van ez az „Up”-on is, bár jóval kisebb mennyiségben, mint a két előző stúdiólemezen.
Az öreg róka a megszokott éneklés és zongorázás mellett ezúttal is sokféle, főleg elektronikus hangszínű eszközzel játszott, ezért egyes számokban számítógéppel megmunkált hangminták tarka palettája fedezhető fel, a billentyűs hangszerekkel pedig a mellotronon át sem spórolt, összehangoltan használta őket. Mindezen túl az „Up” a torzított gitárfrázisok kitöréseivel és egyes számok szinte agresszív, félhangos hangmintáival messze Peter legütősebb lemeze az életműben, ami újabb bizonyíték elképesztő sokoldalúságára, egyúttal annak is a jele, hogy folyton kipróbálna valami újat. Ami viszont Peter rajongóinak többsége számára a legfontosabb: a hangja az évek során érintetlen maradt, sőt érzelmi mélységben még gyarapodott is, annak ellenére, hogy a külseje – legalábbis ami a megjelenését illeti – rekordgyorsan ezüstszakállú, megritkult hajú „Kosobrin bácsivá” változott. Az éneke így még mindig a melegség, a gúny és a melankólia sajátos, a szív és a lélek mélyéről jövő keveréke, amellyel nem nehéz megérinteni a hallgató néhány alapvető lelki szükségletét.
Peter költészete az általános életszerűség és az egyes üzenetek ereje miatt ismét külön kategória, és az évek során csak érettebb lett. A szövegek többsége transzcendentális témák körül forog, mint a születés, a felnőtté válás és a halál, közben viszont gondosan adagolt, szimpatikusan csipkelődő társadalmi szatírára is akadunk, például az album első kislemezén, a „The Barry Williams Show”-n, amelyben Peter kíméletlenül megparodizálta a Jerry Springer-féle förtelmes amerikai valóságshow-beszélgetős műsorokat.
Az album hosszában és szélességében is ragyog, ezért lehetetlen kiválasztani a legfényesebb pillanatait. Már a sötét „Darkness” nyitány is, amelyben a csendes bevezető után dörgő adag félhangos gitárfrázis, Levin fenyegetően groove-os basszusvonala és gondosan kompresszált hangminták zúdulnak a hallgatóra, olyan zseniálisan van megírva, hogy sokadik hallgatás után is libabőrt csal elő. Peter ügyes egyensúlyozással az agresszív pillanatok – ahol vokódert használ – és a tiszta énekes részek között, amelyekhez finom zongorakíséretet választ alapnak, fokozatosan építi a sokszínű hangulatot. Ez a sötét árnyalatokból elképesztő ügyességgel világosabb színekbe vált át, ami jól egybevág a szöveggel, amely az egyén legmélyebb személyes félelmeivel vívott belső harcról szól.
Következik az album talán legismertebb száma, a zseniális „Growing Up”, amely kislemezként is megjelent. Ez Peteret – főleg a hihetetlenül okosan megszerkesztett, funkos hangminták fűszerezésével – ismét teljesen más zeneszerzői arcában mutatja. Az elektronikus ritmusminták és a mellotron gazdag hullámai támasztják alá a hipnotikus dallamot, amelyről Peter döbbenetesen érzelmes éneke gondoskodik. Itt a régi trükkök (mellotron) és a modern finomságok (groove-os elektronikus minták) sikeresen kezet fognak, ami a mestert ismét olyan művészként állítja elénk, aki túlnő az idő minden próbáján. A szöveg az élet kezdetéről szól, az első szívdobbanástól az anyaméhben. A transzcendentális „Sky Blue” jó esélyes az album ambientes szempontból legszebb darabjának, hiszen érzelmileg elképesztően emelkedő hangfüggönyök és gazdag vokális harmóniák keveréke. Peter ezen több mint sikeresen egyesítette erejét a neves amerikai gospelegyüttessel, a Blind Boys of Alabamával és honfitársával, a legendás blues rock gitárossal, Peter Greennel, aki számos megrázó pillanatról gondoskodott a slide gitáron. Peter szavai szerint tíz évig írta ezt a kompozíciót. A végén az egyik legerősebb ambientes művét hozta létre, amelyben az éneke a „vak fiúk” kísérő harmóniáival és Green gitárslide-jaival szívszaggató varázslatot teremt.
A „No Way Out” az album első lírai pillanata, ahol Peter a halál témájával birkózik meg, ami az album két, folyamatosan egymásba fonódó témájának egyike. Az alapmotívum egy szellemes gitárfrázis és az etnikai ütőhangszerek tarka keverékéből épül fel. E köré Peter zongorával és kiváló énekkel sikeresen épít fel egy hatalmas dallamot, amellyel átlép a bevezető titokzatos hangulaton, és világosabb árnyalatok felé tereli a refrén csúcspontjával. Az „I Grieve”, amelynek szövegében Peter ismét „beszélget” a halállal, a zeneszerzői és érzelmi érettség teljesen új fokát képviseli, bőséges ambientes érzékenységgel. Szokásos énekes varázslatával ismét előidézi a legőszintébb érzéseket, amelyek az ember lényegének hű tükrei, ezt a kiváló vokális teljesítményt pedig hatalmas szintetizátor-függönyökkel támasztja alá a háttérben. Teljesen váratlan, rendkívül szellemes fordulatról a legendás L. Shankar hegedűimprovizációja gondoskodik, amellyel a kompozíció egészen más, etnikusabb hangulatú vizekre evez.
Az album legszellemesebb pillanata kétségkívül a korábban említett társadalmi szatíra, a „The Barry Williams Show”, amelyben leszámol a bugyuta valóságshow-beszélgetős műsorokkal. A szöveg annyira zseniálisan groteszk és szórakoztató, hogy Peter zenész honfitársai között manapság hiába keresnénk hasonlót. Egy szemernyi kegyelem nélkül tárja fel kulturált és demokratikus társadalmunk néhány kevésbé örömteli oldalát. A szám szerkezete rendkívül egyszerű, szinte r’n’b-s ritmusra épül, az elegáns, jazzes fuvallatról pedig Christian Le Chevretel ravasz trombitabetétje gondoskodik. A szám csúcspontjáért egyenesen suhancos refrén felel, tele szarkazmussal, a drámai fokozásról és az aranyzsmék közti harmonikus kontrasztról pedig a mellotron finom bevetése gondoskodik az egyes hangszeres szakaszokon belül. Ilyen szórakoztató-szatirikus dolog, amelynek – iróniával szólva – egyben slágerpotenciálja is lehetne, manapság már csak egy olyan mester keze alól születhet, mint Gabriel.
A szentimentális ballada, a „My Heads Sounds Like That” a zongoraaranzsmán keresztül rokonságot mutat Lennon legendás klasszikusával, az „Imagine”-nel, hihetetlen kifejezőerőt sugároz, és Petert ismét az emberi lélek összetettebb zugainak első osztályú kutatójaként mutatja. A varázslatos zenekari kíséretet rövid időre egy elektronikus hangmintákra épülő agresszív szakasz szakítja meg, majd visszatér az a szimfonikus fenség, amelynek Peter gyakorlatilag zenei útja kezdete óta elkötelezettje volt (még a Genesis idejében is). A fantasztikus „More Than This”, egy újabb kislemezként megjelent szám, az album egyik legtemperamentumosabb alkotása, határozott gitárfrázissal és kavargó ritmikai kanyarokkal. Egyúttal sokatmondó szöveget tartalmaz, amelyben Peter azt kérdezi, nincs-e véletlenül az életben valami fontosabb a szokásos, pillanatról pillanatra való hajszánál. Ez a meg nem született sláger hatalmas, emelkedő refrénnel büszkélkedhet, rengeteg vokális harmóniával, miközben a kiváló hangulathoz az elkötelezett basszusvonalak és az elegáns billentyűs aranzsmék is hozzájárulnak.
A zseniális „Signal to Noise” újabb fenséges teljesítmény Peter szüntelen, sokféle hangzásvilágot kutató kísérletezése terén. Külön kihívást jelentett számára a legendás pakisztáni énekes, Nusrat Fateh Ali Khan fantasztikus énekteljesítményének beépítése – ő a szúfik (az iszlám misztikus hagyománya) áhítatos zenéjének jelentős zenésze volt –, hiszen a nevezett művész az album felvétele idején már nem élt. A néhai vendégénekes sikerült közreműködéséhez régi koncertfelvételeket és az azonos című szám 1996-os korai változatát kellett összeillesztenie. A kompozíció atmoszférája rendkívüli, szinte teljesen transzcendentális, amiről Ali Khan energikus éneke (egyesek szerint sivítása), amely misztikus keleti bájt visz a számba, és Peter melankolikus éneke egyedi kombinációja gondoskodik, a kavargó mellotronhullámokra támaszkodva.
A háttérben ravasz elektronikus hangminták is hallhatók, amelyek baljós nevetés hangját keltik, mintha valami gonosz, pajkos démoni jelenség kacagna. A drámai hangulat a hatalmas szimfonikus hangzáson át a forráspont felé fokozódik, majd átmenet következik egy szívszaggató, rendkívül melankolikus és szinte teljesen zenekari szakaszba. Kétségkívül Peter pályájának egyik legjobb teljesítménye. Ennyi dráma után valahogy illő, hogy az album a békés balladával, a „The Drop”-pal zárul, amelyben Peter egyedül marad a zongorájánál, és a finom, szinte törékeny dallamon keresztül elmondja az emberi élet mulandóságáról szóló utolsó gondolatait, amelyek a lelkén feküdtek.
Az „Up”-pal a legendás progresszív rockos művész ismét felülmúlta önmagát, és újabb időtlen remekművet alkotott, amely mellett zenei örökségének számos követője csak tehetetlenül elpirulhat, és néma tanúja marad annak, hogy a mester hangzásbeli kalandjában tovább felülmúlja a tanítványait. Egy kezünk ujjain meg lehetne számolni azokat a zenészeket és zeneszerzőket Peter kaliberéből, akik minden új albummal ilyen sikeresen újra tudnák definiálni a hangzásukat, miközben hűek maradnak saját szerzői hagyományukhoz, még akkor is, ha két album között jó pár év eltelik. Ezt az árat a mester hangzásbeli és produkciós tökéletesség iránti megszállottsága, valamint az, hogy minden művébe beleteszi a szíve és a lelke minden darabkáját, ismeretében kétségkívül megéri megfizetni.
Felállás
Peter Gabriel – ének, zongora, billentyűk
Tony Levin – basszusgitár
David Rhodes – gitár, vokál
Manu Katche – dob
Dave Power – dob
Mahut Dominique – ütőhangszerek
Ged Lynch – ütőhangszerek, dob
Richard Chappell – ütőhangszerek
Daniel Lanois – ütőhangszerek, gitár
Peter Green – gitár
David Sancious – Hammond-orgona
Melanie Gabriel – vokál
The Blind Boys of Alabama – vokál
Steve Gadd – dob
Dominic Greensmith – dob
Hassan Ramzy – tabla
Danny Thompson – nagybőgő
Will White – ütőhangszerek
Stephen Hague – ütőhangszerek
Richard Evans – akusztikus gitár
Shankar – dupla hegedű
Christian Le Chevretel – trombita
és még sokan mások…
Produkció
Peter Gabriel
Számlista
1. Darkness
2. Growing Up
3. Sky Blue
4. No Way Out
5. I Grieve
6. The Barry Williams Show
7. My Head Sounds Like That
8. More Than This
9. Signal To Noise
10. The Drop
