Előadó: Cray, Robert
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 2001
Játékidő: 53.13
Pontszám: 3/5
A többszörös Grammy-díjas Robert Cray, az új generációs gitáros blues rock úttörője az ezredfordulón fokozatosan lépett be az úgynevezett „érett alkotói korszakába”, amelyben a könnyebben emészthető lemezek iránti vágytól hajtva, vagyis a soul varázslatos intimitására sokkal erősebben támaszkodva, néhány kulcsfontosságú pillanatra hátat fordított a bluesnak. A Shoulda Been Home így a régi Cray-recept szerint folytatja a karakterében igénytelen, soul felé kacsingató zenei célozgatások felszolgálását, amelyeket érthető módon a nagy gitáros jellegzetes kifejezésmódjához igazított, a blues-tartalom hiánya miatt azonban a Cray korábbi diadalainak magas mércéjéhez képest meglehetősen langyos, tartalmilag talán túlságosan is egysíkú termékről van szó.
Robert Cray ezúttal végig a puha soul révült világában ringat minket, amely az évek előrehaladtával láthatóan egyre közelebb került a zenész szívéhez és lelkéhez. A korábban közmondásosan robbanékony gitárjátékból kiveszett tűz és energia kétségkívül nyomot hagyott az úr gondolatainak és ötleteinek formálásán, amit egy kis merészséggel az alkotói pangás enyhébb formájának nevezhetünk. Erre kellemetlenül figyelmeztetnek az olyan dalok, mint a „No One Special”, amely jellegtelenségében nem jut túl az átlagos soul/pop hangulatú siránkozáson. Az apátia alattomos vírusa, amely eleinte ügyesen az ábrándozás és az intim hangulat álcája mögé bújt, itt a „Cry For Me Baby”-t is megkaparintotta. Élénkebb zeneiség egyik dalnak sincs birtokában, Cray hangjának természetfeletti volta és melegsége pedig természetesen szintén nem mindenható, így a daloknak nem marad más, mint a felismerhető crayes hangulat sikertelen hajszolása. Ha már kénytelenek vagyunk (kizárólag) a soulnál maradni, a kedvesen kibontott elsődleges jellegzetességeket felmutató, büszke zászlóvivő szerepéért végül az „Already Gone” és az „I’m Afraid” száll sikerrel versenybe.
A Shoulda Been Home helyenként a szó igazi értelmében vett kiugró pillanatokkal is megörvendeztet. Elsőként a „Love Sickness”-t érdemes kiemelni, egy féktelen dalt, amelynek szikrázó karaktere az album meglehetősen szelíd irányvonalához képest szinte elfogadhatatlan, és amely energikus lendülettel egyesíti a klasszikus Cray-féle összjátékot a hang és a gitár között a reprezentatívan megszólaló fúvósaranzsmánokkal. Robert Crayt a blues-forma csúcsán végül az album legvégén kapjuk el. Eleinte a gitáros zsenialitásának világosabb körvonalai az „Out Of Eden” organikus szólórészében mutatkoznak meg, ahol az elfojtott érzelmek szorgalmasan halmozódnak a végső érzelmi kitörés felé. Cray kivételes interpretációs képességei, beleértve a rég elfeledett klasszikus bluesszereplők műveinek varázsát újraalkotó született érzékét, a finálében végre megmutatkoznak Elmore James „The 12 Year Old Boy” című motívumának robusztus feldolgozásában, amely csak úgy kicsattan a hagyományos blues pikáns aromáitól!
A Shoulda Been Home mindenképpen olyan album, amely említésre méltó gond nélkül megtalálja a rajongóit, mind Cray zenéjének régi hívei, mind azok körében, akik – ti, akik – elsősorban szívesen kacérkodtok a souljal és annak modern származékaival, amelyeket megtisztítottak az „kellemetlen” szexuális felhangoktól. Mindenesetre Cray magabiztossága a soul vizein való navigálásban minden zenei szempontból mesteri marad, csak a merészség hiányát sajnálhatjuk, amely az album egy pillanatra túlságosan unalmas tartalmán való átrágódást kétségkívül izgalmasabbá tette volna.
Felállás
Robert Cray: ének, gitár
Jim Pugh: billentyűs hangszerek
Karl Sevareid: basszusgitár
Kevin Hayes: dobok
Andrew Love: tenorszaxofon
Ben Cauley: trombita
Jack Hale: harsona
Produkció
Steve Jordan
Számlista
1. Baby’s Arms
2. Already Gone
3. Anytime
4. Love Sickness
5. I’m Afraid
6. No One Special
7. Out of Eden
8. Cry for Me Baby
9. Far Away
10. Renew Blues
11. Help Me Forget
12. The 12 Year Old Boy
