Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Porcupine Tree
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2009
Játékidő: 75:56
Értékelés: 4.5/5
A „The Incident” a régóta várt dupla album, amely a kultikus brit progresszív rockerek, a Porcupine Tree műhelyében született. Ők a kortárs proghegyek egyik ritka zenekara, amely széles hangzásvilágának köszönhetően – ebben egyebek mellett a progresszív metal, az alternatív rock és az ambient elemeivel való kacérkodás is helyet kap – szélesebb közönség körében is szép sikert arat. A prograjongók körében különösen azzal vívták ki a megbecsülést, hogy remek stúdióalbumok sorát tették le az asztalra, ezek pedig megszerezték nekik a hatvanas–hetvenes évek néhány progresszív rock óriásának szellemi örököse címet. Ez a hízelgő titulus ugyanakkor áldás és átok egyszerre, hiszen minden új kiadványnál bizonyítaniuk kell, hogy méltók a modern progrock égbolt legfényesebb csillaga státuszra.
A kiváló előd, a „Fear Of a Blank Planet” (2007) utódja több mint 75 percnyi zenét tartalmaz, ami finoman szólva sem kevés, és ez a fő oka annak, hogy a zenekar története során először dupla albumot adtak ki. Központi helyet foglal el egy 55 perces szvit, amely az egész első lemezt kitölti, és tizennégy egymással összefüggő dalból álló koncepcionális ciklust alkot. A „The Incident” nem az első koncepcióalbum Steven Wilson és ambiciózus progrockos társasága tollából, hiszen a mai, „kibernetikus” fiatalság társadalmi eltévelyedéseivel már a „Fear Of a Blank Planet” is foglalkozott, de az egyes darabok összetett szerkezetének köszönhetően mindenképp ez a legambiciózusabb projektjük, még ha sok hallgató csak nehezen fog is átverekedni magát a látszólag egyszerű, valójában meglehetősen szürreális koncepción. Ez egyúttal az album egyik ritka gyenge pontja is, mert Wilson úr albumról albumra egyre kínosabban ismétli önmagát az elidegenedésről, a szellemi kiüresedésről és a modern társadalom általános betegségéről szóló szokásos társadalmi témákkal.
A szövegek zömének ihletét, sőt magát az album címét is az adta, hogy Steven egy nap egy közlekedési baleset helyszínén egy „rendőrség – incidens” feliratú táblát pillantott meg. Nem sokkal később furcsa érzése támadt, mintha egy közúti balesetben elhunyt valaki szelleme szállt volna be az autójába. Az „incidens” szó a többi szövegnél is inspirálta, ezek a közelmúlt néhány traumatikus eseményét dolgozzák fel: texasi amerikai tinilányok megmentését egy őrült vallási kultusz karmai közül, egy családot, amely állandóan terrorizálja a szomszédait, és egy rejtélyes emberi testet, amelyet egy horgászkirándulás közben találtak meg a folyó felszínén. Minden dal egyes szám első személyben íródott, és azt a szinte undorító keserűséget és szárazságot igyekszik megszemélyesíteni, amellyel a nagyobb médiaházak riportjai általában az ilyen eseményeket tálalják.
A koncepció ugyan nem az újítás netovábbja, ezért nem lenne baj, ha Steven a jövőben némileg más megközelítést választana. A zenei oldal ugyanakkor – miközben megmarad a szokásos Porcupine Tree-hangzásreceptnél – rengeteg okot ad az örömre, főleg azoknak a régi hívőknek, akiknek nem volt túlságosan ínyére, hogy kedvenceik az elmúlt években teljes gőzzel a progresszív metal vizeire eveztek. A „The Incident” érezhetően szélesebb spektrumot ölel fel, mint mondjuk az elődje: a szokásos progmetal-ágyúzások mellett legalább ugyanannyi olyan pillanat van, amikor Barbieri úr szintetizátor-mintáinak széles ambient függönyei felidézik azt a nosztalgikus varázst, amely a még mindig kiváló zenekar korai albumait jellemezte. A Edwin/Harrison ritmusszekció szokás szerint rengeteg fantáziáról tanúskodik, ugyanakkor távol tartja magát minden esetleges szólista-exhibicionizmustól. Nagy hangsúly jut az akusztikus pillanatokra is, amikor előbukkannak a zenekar számos finom oldalai. Steven hangja néhány kisebb, számára szokatlan énekes kísérlet ellenére is megőrizte azt a hihetetlen érzelmességet, amellyel újra és újra különleges transzba ejtette a hallgatót.
Az egyes szerzemények kiválóan fonódnak össze az egész koncepcionális szvit során. A koncepcionális hangulatot bőségesen megerősíti néhány már hallott motívum visszatérése is. A nyitó „Occam’s Razor”, amelyben az ambient hangkollázson keresztül torzított elektromosgitár-intervallumok dübörögnek, a zenekar néhány korábbi munkájának stílusában valóságos „elmetálosodott” robbanás felvezetése, amely teljes erővel tör ki a „The Blind House”-ban, ahol ismét meggyőzően egyesítik a progmetal és az éteri ambient különböző elemeit. A hipnotikus refrén szépen bizonyítja, hogy az évek során nem veszítettek abból a dallamérzékenységből, amely mindig is jellemezte zenei kifejezésmódjukat. Az albumon több rövidebb darab is akad, amely sikeresen köti össze az összetettebb szerzeményeket, és semmiképp sem nevezhető szükségtelen töltelékanyagnak. Ilyen például a „Great Expectations”, az akusztikus és a torzított hangzás szép fúziója, amely elegáns átvezetéssel torkollik a kellemes „Kneel And Disconnect” balladába, ahol az akusztikus gitár és a zongora bűbájos hangszerelései ragyognak.
A „Drawing the Line”, amelyben törékeny billentyűs motívumok ütköznek ütős gitárszólamokkal, újabb sikerült kísérlet az ambient érzékenység, a progmetal temperamentuma és az alternatív rockos lázadás egyesítésére. Az utóbbit Wilson kissé szokatlan énekes megközelítése is magáévá teszi. A címadó dal stílusában – főleg a számos elvágott gitárszólam, a vokóder használata és az elektronikus minták széles palettája miatt – erősen emlékeztet egy elfeledett „Fear Of a Blank Planet”-darabra, sőt az indusztriális metal elemeivel is kacérkodik, miközben nagyon szép, oldott refrént kap. A rövid gyászindulók, a „Your Unpleasant Family” és a „The Yellow Windows of the Evening Train” az ambient függönyök mennyisége és a csavaros gitáreffektek miatt erősen emlékeztetnek a zenekar korai, elektronikusabb és pszichedelikusabb napjainak néhány alkotására.
Az album legkomolyabb várományosa a legjobb dal címére a kiváló „Time Flies”, amelyben egyebek mellett egy évődő lírai utalás rejtőzik a The Beatles klasszikusára, a „Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band”-re. A temperamentumos akusztikusgitár-dallam Steven védjegyének számító, álmodozó énekével párosulva szinte Pink Floyd-szintű éteri finomságot sugároz, miközben a szekciók közti számos hirtelen, a lehető legösszetettebb átmenet és Wilson kitűnő gitárszólói a legigényesebb prograjongókat is lenyűgözik. Egyszerűen hihetetlen, hogyan szövi Steven és társasága egy látszólag egyszerű, szinte alapvető akusztikusgitár-dallamból felejthetetlen ambient remekművet.
A „Degree Zero of Liberty” a torzított nyitómotívum megismétlése, amely gyorsan átadja a helyét egy újabb érdekes stíluskeveréknek, az „Octane Twisted”-nek, amitől a Porcupine Tree-rajongók közt a progmetalosok is megnyalják a szájukat, hiszen nem hiányoznak az agresszív gitársorozatok, a ritmikai mozgalmasság pedig a szokásos irigylésre méltó szinten van. A „The Seance” egy finom akusztikus dallamra épül, amelyet Wilson ismét kiváló, érzelemgazdag éneke nemesít tovább, ugyanakkor egészében meglehetősen sötét hangulatot teremt, amilyen az album nagy részén uralkodik. A baljós „Circle of Manias” hangszeresben, ahol torzított gitárszólamok és vicsorgó basszusmenet uralkodik, ismét a brutálisabb, metálos szférák felé veszik az irányt. A koncepcionális szvitet a ragyogó „I Drive the Hearse” balada zárja, amely Wilson úr által beleöntött érzelmek mennyiségét tekintve akár a „Lazarus” és a „Sentimental” nevű Porcupine Tree-balladaklasszikusokkal is felveheti a versenyt. Az érzelmekben rendkívül gazdag énekes teljesítményt álmodozó akusztikus dallam és a háttérben szóló melotron lágy függönyei támasztják alá. Rendkívül méltó lezárása a lemez első felének, hiszen ambient szempontból a lehető legoptimistább hangon ér véget.
A második lemezen még négy dal található, amelyek kimaradtak a koncepcionális magból, mégis akad bennük néhány érdekes pillanat. Az első közülük a szentimentális „Flicker” balada, amely különösen a kiváló vokális harmóniáival nyűgöz le, bőséges adag hipnotikus melosszal telítve. A „Bonnie the Cat” szokatlanul komikus címe ellenére egyáltalán nem komikus alkotás, ugyanis kivételesen baljós atmoszféra uralkodik rajta. Steven itt ismét bőségesen él a vokóderrel, nem hiányoznak a szintetizátoros elektronikus minták és a torzított gitárszekvenciák sem, amelyekkel meglehetősen brutálisan hangzó progmetal vizekre eveznek. A baljós atmoszféra sikeres megteremtése ellenére ez a dal a fent említett hangzáselemek széles kombinációja miatt a hosszú ideje hűséges rajongók közül sokaknak a legkevésbé lesz tetszetős. A „Black Dahlia” egy újabb szolid, remekül hangszerelt balada, amelyen Wilson ismét alkalmat kap rá, hogy feltárja költői és a lehető legmelankolikusabb lelkét. A záró remekműben, a „Remember Me Lover”-ben, amely biztosan az album egyik legjobb darabja, pedig még egyszer megmutatkoznak a gyönyörű harmóniákkal, a technikai csiszoltsággal és a belevitt érzelmek bőséges infúziójával, egyúttal kiválóan igazolják a jelenleg legnagyobbra becsült modern progresszív rock zenekar státuszát.
A Porcupine Tree a The Incident-tel „összehozott” még egy remekművet a modern progresszív rockból, amely minden egyes újrahallgatással egyre jobban a fülünkbe mászik, és így újabb meglepetésekkel jutalmazza a hallgatót. Aki régóta követi a zenekart, vagy esetleg az első lépései óta, annak ezen tulajdonképpen nem kell túlságosan meglepődnie, hiszen Steven Wilson újra és újra bebizonyítja, hogy a kortárs brit zenészek közül egyike azon keveseknek, akik tökéletesen értik a progresszív rock ősi lelkét, amely az ihletét a határtalan hangzásbeli kreativitásból, a kiszámíthatatlanságból és a lehető legnagyobb mennyiségű beleöntött érzelemből merítette, ugyanakkor soha nem félt kísérletezni néhány modernebb hangzáselemmel, amelyek révén a Porcupine Tree zenéjéhez szélesebb közösséget is vonzanak. Az album minden lépésen hűen követi a felismerhető és közkedvelt Porcupine Tree-finomságokat, közben kacérkodik a zenekar hangzásbeli gyökereivel, ugyanakkor ismét teljesen friss megközelítést kínál magának az album szerkezetének tekintetében. A „The Incident” így, némileg sántító, hogy ne mondjam, megkopott koncepciója ellenére folytatja a Porcupine Tree-remekművek győztes sorozatát, amelyekről még számos utódgeneráció beszélhet majd, ha az emberiség elég sokáig kitart.
Felállás
Steven Wilson – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Richard Barbieri – szintetizátor, billentyűs hangszerek
Colin Edwin – basszusgitár, nagybőgő
Gavin Harrison – dob, ütőhangszerek
John Wesley – kiegészítő gitárok
Produkció
Steven Wilson, Porcupine Tree
Dallista
CD1:
1. Occam’s Razor
2. The Blind House
3. Great Expectations
4. Kneel And Disconnect
5. Drawing The Line
6. The Incident
7. Your Unpleasant Family
8. The Yellow Windows Of The Evening Train
9. Time Flies
10. Degree Zero Of Liberty
11. Octane Twisted
12. The Seance
13. Circle Of Manias
14. I Drive The Hearse
CD2:
1. Flicker
2. Bonnie The Cat
3. Black Dahlia
4. Remember Me Lover
